Pusztító spirál – interjú Fekete Vince költővel

Merre visznek az utak Vargavárosból? – ezzel a kérdéssel zártuk egyik korábbi beszélgetésünket. Itt a válasz: Halálgyakorlatok címmel új könyved jelent meg a budapesti Magvetőnél 2022 áprilisában. Hogyan értelmezhető ez a „válasz” – hol, milyen értelemben nyitja meg azt, amit a Vargaváros összegez, lezár, szintézisben láttat, és miben hoz radikálisan újat?

Amíg a szerző, az alkotó él, nincsen, nem is lehet igazi befejezés, csak folytatás, folytatódás. Vers is, verseskönyv is az előzőt folytatja, ahhoz így vagy úgy, de valamiképpen kapcsolódik. Talán csak a perspektíva változik. A szemszög, vagyis az irány, ahonnan – majdnem ugyanazt – megpróbálod újra és újra megközelíteni, értelmezni. Vagy – teszem azt – megkísérelsz alámerülni az én legmélyére, abba az árnyakkal és fénypászmákkal teli dimenzióba, ahol összeér a fájdalom és a gyönyör, ahol a születés a halállal találkozik, hogy felhozzad onnan, amit akkor és ott találsz, azokat a tükörcserepeket, majd összerakd azokat. A Vargavárosnak ez az új kötet csupán egyetlen szegmensét nyitja meg és viszi tovább, azt, ami eléggé rejtetten ugyan, de benne volt abban a nagy tablóban, ha úgy tetszik, a sorok mögött, között, csak nem volt éppen ilyen alaposan kifejtve, szétszálazva, de ott volt, és számomra szinte kínálta magát, úgyszólván már-már provokált a megírásra. Emlékezés és felejtés, gyász és veszteség, avagy veszteségek, hiány(ok), a kiürülő idő, identitás, a születés és a halál mind olyan hívószavak, amelyek korábbi köteteimben is majdnem mind szerepelnek. Ebben a verseskönyvben azonban, azoktól eltérően, nincsen – de nem is lehetne – összefüggő idővonal, élettörténet, ha úgy tetszik, időfolyam, hanem jelek nélküli, álomszerű térben történő navigálás van csupán. Tulajdonképpen egyfajta kísérlet ez a vers(ek) által, hogy szelídebbé tegye a félelmeset, magát a halált úgy, hogy folyamatában, nem egyszeriségében mutatja fel azt. Körbejárja, körbenyaldossa, közelebb megy, megközelíti, majd mindig visszariad. És megint elölről. Úgy próbál tenni valamit az elmúlás, a mulandóság ellen, hogy emlékeztet és emlékezik, miközben éppen ennek az emlékezésnek a pusztulását, széthullását rögzíti a múló időben. Hogy miben hoz radikálisan újat, azt talán nem nekem kell megfogalmaznom, ez a fajta önértelmezés nem biztos, hogy helyes és helyénvaló lenne részemről. De hogy megtörténik itt valami, és teljesen másként történik meg, mint ahogyan az korábban benne volt az előző kötetek anyagában vagy akár a „levegőjében”, legalábbis ígéretként, az nagyon valószínű.

Úgy érzékelem, hogy a Szárnyvonal az ember világban létét interperszonális kapcsolatok hálójában jeleníti meg, a Vargaváros a történelmi időben, generációk egymásutánjában, kulturális egymásra rakódások összefüggésében láttatja, tehát a beszélői figyelem horizontális, a Halálgyakorlatokban viszont vertikálissá válik – az ember tudata, tudatalattija, annak folyamatai, identitásvesztése kerül a középpontba. Milyen emberi és alkotói meggondolások tették szükségszerűvé ezt a váltást? Mélylélektani meghatározottságuk okán prousti vagy joyce-i mintára beszélhetünk-e tudatversekről?

Nem voltak előre eltervezett emberi és alkotói meggondolások. Sokáig nem tudtam írni semmit a Vargaváros után, szinte egy év is eltelt úgy, hogy valami érdemleges született volna. Jó érzés pedig, nagyon nagy elégtétel, megelégedettség, vitamin- és energiabomba, amikor megírsz egy-egy újabb verset, és azt érzed, hogy az rendben van. Ha készültek is valamik, azok az előző kötet elvarrásai voltak csupán. Mert ki kell futnia teljesen a könyvnek. És nekem is ki kellett kerülnöm a hatása alól, mert a szele, az áramlása, a szívóereje még vitt, és vitt is volna egy ideig magával. Aztán – tisztán emlékszem arra a két évvel ezelőtti, késő őszi napra –, épp otthon voltam, anyámnál, öcséméknél, a fiamnál, és rövid otthoni tartózkodás után vissza kellett indulnom ide, ahol most élek, amikor, ahogy mondani szokás, hirtelen beugrott, bekattant valami, és elkezdtek előjönni és élni előttem a verssorok. A felütésük pedig ez volt: „vajon hová tűnt anyám emlékezete?” Ez a sor beindította a már-már berozsdásodott motorokat, és pár nap vagy talán egy hét leforgása alatt elkészült néhány, egymással viszonylag összefüggő(bb) vers, amelyeket aztán továbbiak követtek. És ha szigorúan veszem azt az időszakot, amikor dolgoztam magukkal a versekkel, a nagyobb szüneteket nem számítva, akkor bő egy év alatt írtam meg a kötet darabjait. Azokon aztán már csak javítgatnom kellett, helyüket keresgélnem a verseskönyvön belül. Ez az első mondat azonban leütötte az alaphangot, és meghatározta magát a teljes könyvet, főképpen annak az irányát. Mert nagyon is elkezdett foglalkoztatni a téma, és rendkívül akkurátusan és aprólékosan el is kezdtem megfigyelni, elemezgetni mindazt, ami ott volt bennem és körülöttem, előbb főleg körülöttem, és csak jobban, szigorúbban rá kellett irányítanom a figyelmemet. Ez a haza- és visszaút indította be tehát, és nyilván az otthoni történések, események, amelyekkel ott – hosszabb távollét után – hirtelen szembesültem akkor, ezeket a, ahogy Te nevezed – azt gondolom, hogy nagyon helyesen – mélylélektani tudatverseket.

A könyv a keretversekkel együtt ötvenhét művet tartalmaz, amelyek a korábbi kötetektől eltérően nem rendeződnek ciklusokba. Meglátásom szerint a kötet szövegei legalább kétféle (s még ki tudja, hány) strukturális elrendeződést mutatnak: az egyik a dagály–apály ritmusa szerinti, a másik a spirális szerkezet. Ez a spirál azonban nem felfelé, hanem befelé mélyed, a tudattalan mélyébe csavarodik, mint az azt megérteni akaró lírai narrátor figyelme is. Ha igaz ez az értelmezői előfeltevés, akkor a kötet verseinek különféle struktúrák szerinti kapcsolata miként függ össze a témával, illetve a ciklus szerinti felosztás hiányával?

Még a Szárnyvonal című verseskötet írásakor készült egy Pusztító spirál című versem. Később ezt beépítettem az egyik hosszabb költeménybe, a Hosszúfénybe. De önálló versként is megjelent a Kortárs folyóirat egyik tematikus számában. A Vargaváros pedig, ezt meséltem is több alkalommal, koncentrikus körös szerkezetével már eleve felkínálta ezt a struktúrát. Ott már kipróbáltam, itt most csak még jobban el kellett mélyülnöm valamiben, ami ott már bejáratódott. Megkísérelni az emberi tudat mélyére alámerülni. Meg is kell halni egy kicsit, hogy megélhesd (milyen szép, patetikus képzavar!, de így van) azokat az élményeket, amelyeket a hőseid a jelenben (meg)élnek. Vagyis amiben ők nap mint nap léteznek. Azt a poklot valamiképpen meg kell teremteni előbb önmagadon belül is (hogy az előbbire rátegyek még egy lapáttal!), amiben ők vannak, voltak. Illetve azt az állapotot, amiben és ahogyan ők élnek. Hogyan is lenne elképzelhető másképpen ez a lefelé tartó spirális szerkezet, pusztító spirál, ami teljesen magába szippant és alávisz a legeslegmélyebb bugyrokig, mint egy tornádó lefelé szűkülő tölcsére? Megforgat, aláhúz, levisz, majd valahol – szédülten és zavarodottan – kiköp. És sorozatosan ilyen alászállások történnek veled, amikor újra és újra megpróbálkozol arról a területről tudósítani, valami „kézzel foghatót” felhozni, ahol már nincsenek szavak, mert nincsen arról a terepről, területről, senkiföldjéről tapasztalatunk, illetve ami van, ahhoz kevésnek találtatnak a szavaink, a nyelv, amelyen tulajdonképpen mégis tudósítani próbálunk onnan, a szavak nélküliségből, a nonverbalitás kietlen terepeiről.

A Halálgyakorlatok verseinek beszélője legtöbbször harmadik személyben beszél, néhol, mint a (Living words) címűben, átadja a szót a demenciában szenvedő embernek, aki egyes szám első személyben szólal meg. A harmadik személyű versbeszédben többféle nézőpont érvényesül: hol a beszélő külső, de szubjektív nézőpontja, amely világossá teszi, hogy ő reflektál vagy ő emlékezik, hol a szabad függő beszéddel olyan kettős nézőpont teremtődik, amely kifejezi a lírai narrátor és a szereplője közelségét, hogy előbbi átsiklik utóbbinak a tudatába-tudatalattijába, megpróbálva alámerülni és megérteni azt a gyilkos folyamatot, amit a kór romboló munkája végbevisz az általa szeretett személyben. Hol van a határ a beteg ember tudása/nem tudása és a beszélő tudása között? Miként sikerült nyelv által megteremteni a határt a kettő között, megtartani a mértéket, hogy a reflexió ne nőjön a reflektált fölé, mintegy ne uralja tárgyát?

Nem tudom, hogy hol van. Volt egy olyan határ, amelynél bennebb, mélyebbre az anyag nem engedett. Azt hittem, mivel hozzám közel állók, tehát nagyon jól ismerem a beszélőket, hogy teljesen meg tudom élni őket. A sorsukat. De nem lehetett, csak egy bizonyos pontig. Addig, meddig (?), a személyes Titkokig (?). Ami csak az övék, s róluk csak sejtéseink lehetnek csupán. Tulajdonképpen a lét jelenlegi teljességéből próbáltam meg (a nevükben, helyettük) szemügyre venni az elmúlást, a nemlét előtt még átérezni – úgyszintén helyettük – a lét egészét. Elsősorban nem a realitások érdekeltek, bár nyilván azok is, hanem azok az érzések, amelyeket bennem ezek kiváltottak. Az öröm, a tragikum, a konkrétumok oldott kontúrjai. Belülre mentem, a mély metafizikai magányukba, a megfellebbezhetetlen elhagyatottságukba és reménytelenségükbe. A kiürülő tudatot valamiféle térként próbáltam meg elképzelni és szemlélni, amikor be kellett jutnom azokba az utcákba, terekbe, házakba, helyiségekbe, amelyek csak az övéik voltak. Reménytelenség, reményvesztettség, a cserbenhagyottság érzése, ezekkel kellett szembesülnöm odabent. Velük szemben annyi helyzeti előnyöm volt, hogy használhattam az egész nyelvet, helyettük, amire ők már teljesen képtelenek lettek volna. És ilyenformán „visszafoglaltam” valamit nekik abból a nyelvből, ami korábban, valamikor még az otthonuk volt. Hogy valahol otthon legyenek – a nyelvben. És egyáltalán.

A Védett vidék, a Vak visszhang, a Szárnyvonal és a Vargaváros opusaiban a lírai kód mellett tagadhatatlan a versnyelv epikai jellege. A Halálgyakorlatok is magán visel epikai vonásokat, olyannyira, hogy a vers beszélőjét én nem is lírai énnek, hanem lírai narrátornak nevezem, de mintha a történetek töredékesebbek, törmelékszerűbbek lennének, mintha a lírához kötődő reflexív-önreflexív jelleg erőteljesebben dominálna a fent nevezett kötetek versvilágaihoz képest. Mi erről a véleményed, beszélhetünk-e ilyenfajta elmozdulásról?

Valóban, töredékesek a történetek, törmelékszerűek, mert nem lehetnek másmilyenek. Onnan tudósítanak, arról a területről, ahol már nincsenek teljesen összefüggő, összeálló, felhozható sztorik. Ez nem az a tudat, amiben még egységes, folyamatos idővonal található, ezt már az elején is említettük. Csakis szilánkok, töredékek, törmelékek és az ehhez passzoló szaggatott, álomszerű, asszociatív nyelv és a folyamatos hullámzás és áramlás. Amikor a szavak mögül elvesznek a jelentések. Az immár egyetlen teljes egésszé soha össze nem álló cserepekből próbálsz akkor kirakni valamit. Erre tesz kísérletet, ahogy te nevezed, a lírai narrátor… Valamikor, még a pályám kezdetén, azt mondta Lászlóffy Ali bácsi, aki nagyjából annyi idős lehetett akkor, mint én most, hogy prózát is kellene írnom, annyira epikusnak érzi azt, amit versben, versekben csinálok. Mások is kapacitáltak később, hogy regényt kell, az nagyon menne. Azt gondolom, hogy a regény nem az én világom. Versben gondolkodom. Versmondatokban. Mikor közelebb a lírához, mikor pedig eltávolodva tőle, de attól teljesen soha el nem szakadva.

A középkori haláltánc műfajában a halál társadalmi rangtól függetlenül eltáncol mindenkivel, a királytól a jobbágyig. A halál a te könyvedben is kegyetlenül elvégzi lassú, romboló munkáját áldozataiban. Mit gondolsz, olvasható-e úgy a könyv, mint a haláltánc műfajának továbbhagyományozódása, modern átirata, s ha igen, miként, ha nem, miért? És bővítve a spektrumot: szerinted milyen irodalmi-kulturális kontextusba, hagyományba illeszkedik a most megszületett új mű?

Igen, olvasható így is. Ezt a haláltánc-dolgot is körbejártam, megírtam már egy korábbi költeményben, egy hosszúversben. Rímes-ritmusos versszakokban próbáltam megközelíteni ugyanezt, amit itt egy teljes verseskötetben. Tízezer éj a címe, és a 2010-es Védett vidék című verseskötetem záró verse. Az irodalmi-kulturális kontextus, amibe – mondjuk – illeszteni lehet a könyvet, az a Csokonai körforgás-elvét az Öregek könyvében újraíró Szilágyi Domokos természet-, illetve létszemlélete. Csakhogy ott, no és a Tízezer éjben is, ebben az őrült körforgásban, ami az emberi élet, az Én végül feloldódik a tájban. A Tízezer éjben egy sajátos természet-metafizikáról: az elképzelt saját sírgödre fölött az életet újragondoló emberről van szó. A majdani megbékélt feloldódás finoman egybe van játszva az itteni élet megtalált harmóniájával. Itt viszont, ebben a kötetben nincs harmónia, csak káosz és seol van. Saját pokol. Ebben kell élnie a lírai alanynak. Ez már nem Csokonai A lélek halhatatlansága című versének újraszituálása, szabad és kötött versek elégikus, meditatív, látomásokra épülő, szenvedélyes indulatú, ritmusú, sokszólamú lírai megszólalása. Az ott még játék volt, a képzelet játszadozása az elképzelt véggel. Itt viszont már nincsen játék. Csak komoly és komor színek vannak. Sötét és fekete, és csupán nagyon kevés fehér. A halál rettenetes tényét és egyszeriségét viszont kicsit megszelídíti. Elnyúló, rákészülős folyamattá teszi. Talán, ha mondhatom így, emberközelibbé. És nem olyan félelmetesnek mutatja, amilyen, és ahogyan gondolkodunk róla általában.

Úgy ítélem meg, hogy miként a halál gyakorlatozik az emberben, az egyes versek is felfoghatók úgy, mint poétikai kísérletek annak megértésére, hogy mi történik a tudattalan „Senkiföldjé”-n vergődő, vegetáló emberben. Milyen költőszerepet, költészet- és nyelvfelfogást feltételeznek a Halálgyakorlatok versei? Felfogható-e a halálgyakorlat a költői gyakorlat, az alkotói szerep metaforájaként?

Az a szép benne, és épp ez a szabadságod is, az olvasóé, az értelmezőé, hogy akár így is felfogható, költői gyakorlatként, az alkotói szerep metaforájaként is. A nyelvvel dolgozol, a nyelv a munkaeszközöd, elérhetetlen, beláthatatlan területekről próbálsz meg tudósítani. Amíg bele nem törik a bicskád. Az a bizonyos ászkarákféle pedig folyamatosan szívja a véred (!), fogy az időd, tudod, fogy az erő is, az energia, miközben figyeled a körülötted levő világot, és próbálod kitapogatni, értelmezni a magad számára a tudatod legmélyén levőt is. E kettő harcából soha nem te jössz ki győztesen: mindkettő elfogy, elporlik, elmúlik, kifolyik a dongák közül, amelyek addig összetartottak, a világban tartottak, és helyébe beszivárog, akárcsak tudatod mélyére lassan, az éj, a sötétség. Hogy megint ilyen patetikusak legyünk.

A nyitó kérdés variációjával zárnám beszélgetésünket: milyen fordulatra, váltásra, elmozdulásra és/vagy az eddig megírt életműhöz való visszacsatolásra lehet számítani a Halálgyakorlatok után?

Természetesen mindig vannak új ötleteim. Említettem már különböző fellépésekkor, amikor rákérdeztek erre is, hogy van a számítógépemben két-három olyan, viszonylag újabb mappa, amelyekben egy-egy verseskönyv csírái, előversei, vázlatai, darabjai, törmelékei találhatók. Nem mertem elég sokáig megnézni őket, halogattam, tologattam, mert féltem szembesülni velük. Attól tartottam, hogy nem tetszenek majd, hogy nem véletlenül nem folytatódtak, nem véletlenül hagytam abba őket. Mostanában aztán futólag végigmentem ezeken a verseken. Az egyik mappában például olyasmik vannak, egy kisgyerek hangján, hasonlóan a valamikori Piros autó lábnyomai a hóban című kötetem kislánynarrátor-hangjához, amelyeken nagyon el kell gondolkodnom, hogy olvasók elé akarom-e vinni, avagy sem. Részleteket belőle talán. Vagy újraírom az egészet, új formát találok neki. Egy másik mappa is van, azt már elindítottam a Vargavárosban, egy hosszabb és néhány rövidebb vers készült ezekből ott. Érdekes kísérlet lenne, bár nem tudom. Egy kicsit elkoptatottá váltak az ilyenszerű nekifutások az utóbbi évtizedben. A harmadik egy mélységesen mély magánéleti szál, ha úgy tetszik: trauma tovább- vagy felgöngyölítése. Úgy látszik, az utóbbi időben engem a traumák inspirálnak. Pedig hogy nem szeretem ezt a fajta traumaköltészetet! De lehet, és az a valószínűbb, hogy valami teljesen más folytatja majd a Halálgyakorlatokat. Szeretnék valamikor (kacsintós emoji!), ha még belefér, rímes-ritmusos, nagyon-nagyon szép, picinykét patetikus, érzelmes verseket írni. Vagy tíz év múlva. No de ki tudja?!

Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, majd 1996–1999 között a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993-tól a Helikon Serény Múmia fióklapjának, 1996-tól az Előretolt Helyőrségnek, 1999-től napjainkig pedig a csíkszeredai Székelyföld folyóiratnak a szerkesztője. Első verseskötete, a Parázskönyv 1995-ben jelent meg (Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség könyvek), a legutóbbi, Halálgyakorlatok című könyv 2022-ben (Magvető Kiadó, Időmérték sorozat). A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Több rangos díj mellett megkapta a Sziveri János-díjat (1996), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját (2005) és a József Attila-díjat (2010).

‍