Pupillák alagútján a lélekhez

„A lélek zavartalan önműködése tollba mondott gondolat, független az értelem bármiféle ellenőrzésétől, mentes minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől…” Ezekkel a szókapcsolatokkal igyekezett megfogalmazni a szürrealista irányzat esszenciáját André Breton, aki maga is a mozgalom alkotója volt. A szürrealizmus, amelyet az avantgárd egyik ágazataként ismerünk, olyan képzőművészeknek nyújtott otthont az önkifejezésben, az alkotásban, mint Salvador Dalí, Max Ernst és Paul Delvaux. Amit ők ecsetvonással, színkompozícióval és a valóság–álom határán felmerülő formákkal igyekeztek kifejezni, azt Ilarie Voronca a nyelvvel tette. Olyan módon fűzte a szavakat az érzékek, az inspiráció fonalára, mint egy gyöngysort, amelyet bárki képes felpróbálni.

Ilarie Voronca 1903-ban született Brăilán. 1928-ban jelent meg Ulise (Ulysses) című verseskötete, amelyet magyar nyelven, teljes terjedelmében először 2023-ban olvashattunk: Balázs Imre József fordításában. A kötetet a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozta, és a fiatal képzőművész, Hatházi Rebeka illusztrálta. Az olvasók az ő képsorozatán keresztül kapcsolódhatnak a Voronca-verssorozathoz – mind a 19 poémához egy-egy műalkotás készült (amelyből 2023 decemberében kiállítás is készült Alagút a pupillákba címmel a kolozsvári Planetariumban).

Voronca kötetében a lírai én külső és belső utazásait tapasztalhatjuk meg. Dinamikus versei rendkívül képszerűek, érzékiek és érzékenyek. Erős formai, szín- és anyagviláguk szinte tapinthatóvá teszi az érzéseket, amelyeket közvetít. Ezek az asszociatív minták, textúrák, alakok, tárgyak és helyszínek Hatházi Rebeka illusztrációi révén is hatnak érzékeinkre. A különleges kollázstechnika, amellyel a képzőművész dolgozik, tökéletesen illeszkedik a versek kifejezőerejéhez, és egyedülálló módon képes átültetni a versek gondolat- és hangulatvilágát egy másik médiumba. E technika különlegessége, hogy konstruktivista módon képes összehangolni látszólag összeférhetetlen elemeket, és olyan szimbiózisba hozni őket, amelyek összetett érzések kompozícióját sugallják, akárcsak Voronca versei. A munkák eredménye álomszerű, olyan, mint egy tudattalan dráma, amelyben komplexusok, ösztönök egyaránt szerepelnek. „A léleknek olyan zavartalan önműködése…” ez az illusztrációsorozat; képes olyan hangulatokat és szimbólumokat megjeleníteni, amelyek mindenki lelkét máshogyan érintik. A valóság építésével, a képfoszlányok, kivágott darabok és textúrák egymás mellé helyezésével a megkonstruált műalkotás tág teret ad a képzeletnek. Saját történetet, érzelmet, élményt vagy egy teljes ideológiát is felfedezhetünk bennük. Pszichés képek sorozatai, amelyek álom- és látomásszerű mivoltukkal ragadják meg belső világunkat. Ilyen például a különböző talajtextúrákkal övezett zöldséghalom az V. képen, amelyen markoló kezeket fedezhetünk fel, és a földgöröngyök között kiterítkező, torz fejű piaci árusok is furcsa hangulatokat idézhetnek bennünk. Egy másik kép, a IX., a szüleink, nagyszüleink által megélt és tőlük hallott, a kommunizmusról való visszaemlékezéseket idézte bennem, hiszen a fiktív jólétet tükrözi. A húsáru, az élelem a magasságból csüng alá, elérhetetlen. Az ország gazdaságának terménye, az élelemként szolgáló hús kifele áramlik az országból. Az autópálya iránya a Diadalív, a Nyugat. Itt csupán szánalmas álszórakozásként szolgálhat a sertés, amelyet a rajtuk lovagló férfiak szimbolizálnak. A XVII. kép viszont a képzeletünkben élő, szenvedélyes Párizs éjszakai idilljét és románcát idézheti a megtekintőben. A képkollázs eleme, a gyermeki apró kincsek értékét is idézheti. Felmerülhet bennünk egy kép: az, amikor gyerekkorunkban ollóval és ragasztóval felszerelkezve újságpapírokból, magazinokból begyűjtött színes képkockákat, formákat, figurákat illesztettünk össze, saját kis világot alkotva. Rejtélyes mélységekbe vezetnek bennünket az alkotások. Ugyanakkor olyan realitásokat is felfedezhetünk a képekben és a poémákban, amelyek a második világháborút követő politikai-gazdasági káoszra hívják fel a figyelmünket. Egy időutazásnak lehetünk tanúi a képeket csodálva. Az illusztrációsorozat az avantgárd évek hangulatát idézi és ötvözi korunk képeivel.

Ahogyan azt egy szürrealista alkotó teszi, Voronca is tiltakozik a valós világ embertelensége, kegyetlensége ellen. A korszellem, amelyben alkotott, igyekezett elutasítani a realitás torzságát, menedékhelyül az emlékekbe, fantáziákba, álmokba való elvonulást választotta. Ezeket a vízókat ragadja meg Hatházi Rebeka is a kollázsművekben. Voronca verssorozatában felfedezhetünk visszatérő motívumokat és olyan szimbólumokat, amelyek valamilyen belső elfojtott folyamatot tükröznek. „Mert az ember igazi énje a tudatalattiban rejlik” – mondja Freud, akinek elfojtott vágyakról alkotott elméletét példázza Voronca lírája, és az ebből születő képek is ezt igazolják. Az atléták és a combok, a napbarnított izmok, a hegyek és a víztükör mind-mind olyan visszatérő motívumok, amelyek szinte minden alkotásban felcsillannak. A gazdag hasonlat- és metaforahasználat, megszemélyesítés mind-mind a szimbolikus tartalmainkhoz szól. Ugyanakkor az illusztrátor is belecsempész néhány saját ismétlődő képet: ilyenek a tündérszárnyú gyerekek és felnőttek, vagy az emberi alakhoz kapcsolt tovanyúló artéria, köldökzsinór, amely összekapcsol és a káoszon átível.

A valóságban őrültnek tetsző fantáziák, irreális képek halmozása a versekben és a műalkotásokban egyaránt uralkodó. Mi is a valóság? Hiszen olyan ismerősek és közeliek a képek, mintha már mi is megéltük volna őket valamikor… a múltban… A meghökkentő társítások a versekben és a kollázsokban is dominálnak, „homoktengerbe kibontott hajú napok” (XIII. vers) és „karok árapálya” (XII. vers). Habár Hatházi Rebeka műalkotásai egyénileg is értelmezhetőek, izgalmas megfigyelni, hogyan interpretálta a képzőművész a verseket. Vizsgáljuk meg az egyik vers–illusztráció-párost: a IV. verset megjelenítő kollázson először a hatalmas vérszín és narancs korallokat vehetjük észre, melyek egészségesen nyúlnak el a fakózöld réten, összeolvadva a gránátalma és a vérnarancs rostjaival. A meghökkentő társítás a „vérünkbe rothadt gyümölcsök hullanak” verssorban érzékelhető. Az izzó színű korallok a sötét alapon „barna algák a test vizében / víz alatti virágok”. A kollázs bal oldalán a tudattalan fájdalmai lángnyelvek képében korallvirágokat nyaldosnak, mezőt perzselnek: „a felejtés kovácsműhelyébe lángok csapnak fel”. A vers képanyagát a képzőművész személyes szűrőjén át jeleníti meg: „a szívek mint két világítótorony csókot váltanak / majd távolodni kezdenek” sorokban megjelenő világítótorony a szív artériáin keresztül kapcsolja össze a versben szereplő „legkisebb királyfi”-t és a tündérszárnyú kislányt, aki pórázon tart egyet a krokodilok közül, amelyek „jönnek belemélyesztik / fogaik az évszázadok combjába”. A vénák, korallok, idegek izzó és pulzáló motívumai, akárcsak a versben, az illusztráción is dominálnak.

A versek és a kollázsok asszociatív képanyaga összekapcsolja a banálist a csodálatossal, a természetit a nagyvárosival. A képfoszlányok közti szintézis megjeleníti az avantgárd tévelygéseket, ugyanakkor a felvillanó képek mindenki számára ismerősek lehetnek. Álom és valóság olvad egybe, elsőre olyan abszurd módon és hihetetlenül össze nem illően, amilyen egy igazi szürrealista alkotás. Aztán, hosszabban szemlélve, az elménk megbarátkozik vele, elfogadja, sőt még ismerősnek is kezdi vélni, saját gondolatokat fedez fel benne, mígnem kijelenti, hogy igen: ő már járt itt, ezt már érezte valahol. Ez a hatása a kollázsoknak, amelyek rendkívül gazdagok és érzelemtelítettek, képesek elnyomni a valóságot kereső tudatot, és a mélyebb érzékek megragadása után nyúlnak.

‍

Ilarie Voronca: Ulysses. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2023.

‍