Puha napló

A végső búcsúzáskor az arca tört fényben ragyogott. Mintha a leendő semmi, ami ezután leszünk egymásnak, itatta volna át belülről. Soha nem volt ennyire szép. Meg lehetne írni arcok mosolytörténetét. A megismerkedés udvariassági mosolyától a fokozatosan mélyülő, léleklátó, egyre bensőségesebb, testileg is átélt örömökből élő mosolyokon és az unt napok arcrángásain át az egymásból már bontakozó lelkek fanyar grimaszáig, amelyen túl (az utolsó találkozáskor) egy pillanatra még az egész történet fölizzik ebben a fáradt, esendő, tiszta opálfényben.

Sokáig úgy hittem, „a szem a lélek tükre” azt jelenti, hogy a tekintetben a benső tükröződik. De már tudom, hogy nem (csak) ezt mondja ki a közmondás, hanem hogy az ember lelke a tekintetén keresztül kikukucskál a világ felé, de a szem neki nem ablaka, csak tükre. A világ csak foncsor.

Létünk határait választalan kérdések őrzik. Mi az élet? Hogyan jött létre? Mekkora a világ? Hogyan lehetséges, hogy van? (Többek között) ezekre a kérdésekre soha nem fogunk választ találni, mert ezek nem válaszképes kérdések, hanem létünk határkérdései. Az őrzés a szerepük. Abba a létsíkba, amely síkon létrejöttünk létrejött, soha nem fogunk belelátni, és nem azért, mert még nem elég fejlett a gondolkodásunk, a tudományunk vagy a technikánk, hanem metafizikai fátum következtében.

A metafizika-tagadók kétvilág-elméletként utasítják vissza a gondolatot, hogy van másik létsík is. Hogy van-e vagy nincs: a fátum révén ezt sem fogjuk eldönthetni soha. Most mégis elképzelek egy metafizikai határállomást. És látom, hogy a választalan kérdéseink őrizte léthatárunk, azaz annak a másik, felőlünk beláthatatlan világnak a határa – amonnan, túlról nézve – épp fordított: csupa kérdéstelen válasz. Mi metafizikai rakétákkal: kérdéseinkkel lőjük a határt. Mind csak a túli semmit hizlalja. Halálcsillag.

Otthonosabb ez az otthontalanság, ha a határállomást inkább kertnek képzeljük. Amit mi odaátnak, létnek, istennek, semminek, halálnak, transzcendensnek vagy apeironnak nevezünk, érinthetetlen kert. A kérdéstelen válaszoktól duzzadó kert kerítésén néhány válasz időnként átcsöpög. Mi mohón fölnyaljuk a cseppeket, és azt mondjuk: lám, a megismerés! És már hallani véljük a szférák zenéjét, a végtelen szimfóniáját.

Ez a hallomás létfontosságú hübrisz. Nem tudunk élni nélküle. A végtelent hozzá kell idomítanunk életünkhöz. (Végtelenül fontos ez.) Mert tiszta végtelen nem létezik a mi világunkban (a matematikai vagy asztronómiai spekulációk világa nem a miénk), csakis a létünkre szabott, hogy úgy mondjam, empirikus végtelen. Ilyen végtelen az, amit saját életidőmben és/vagy életteremben annak érzek.

Egy szeretett tekintet, amely úgy pihen a zajló napok felszínén, mint szivárvány a vízesésen. Ennek a tekintetnek nem lehet megírni a történetét, csak a körülményeknek: a találkozásnak, érzelmeink változásának, sőt még annak is, hogy mikor milyen lelkiállapotban révedtem bele ebbe a szempárba. A körülményeknek mindig van történetük, a lényegnek soha. A körülmények történet nélkül érthetetlenek; a lényeget körülményei kioltják.

A lényeg, mint az álom: ébrenlétünk dolgai vannak benne összedobálva. A tekintet kirántott fiók: a hétköznap tárgyait látom benne egymás hegyén-hátán. Turkálhatok köztük, de magában a megnyílásban soha.

Walter Benjamin gyerekkori emlékeit idézve ír a körhintáról. Beemeli a gyerekkori pörgés emlékének értelmezési tartományába az örök visszatérés mítoszát is. Ez utólagos értelemdúsítás, de el tudom képzelni a fordítottját is. (Annál is inkább, mert néhányszor már megesett velem.) Amikor egy elmélet, amelyet tudok ugyan, de nem értek, abban a szent pillanatban válik világossá, ahogy egész testemmel átélem. Amikor például az öröklét gyűrűjének nietzschei tanát a körhintán ülve értem meg. Vagy amikor a Prédikálószék alatti sziklára kiülve hirtelen belém szúr a „csak a szeretet számít” unt szlogenjének szívigazsága. Ezekben a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az angyal, akire oly sokáig lövöldözött sikertelenül sörétes puskájával, áttetszően leszáll elé és megérinti. A leeresztett puskacsőből kifolyik az ólom, szétcsöpög. És az ember megszégyenült boldogságban méregeti hozzá tudott önmagát az élményhez.

A szerelem felszabadít. A férfi szerelmesét megszabadítja apjától, a nő szerelmesét megszabadítja anyjától. A megszabadultak összeköltöznek, és hamarosan maguk is apák-anyák vágynak lenni, hogy végül az ő gyermekeik is a szerelemben megszabaduljanak tőlük, összeköltözzenek, utódokra vágyjanak, és így tovább, az emberi végtelenségig. Az örökkévalóságot ilyen boszorkányöltéssel varrja a sors.

Voltak gondolkodók, akik az emberi lélek legmélyén uralkodó erőt akaratnak mondták. Olyanok is voltak, akik ezt az erőt egyben metafizikai őselvként ismerték el. Egyesek úgy gondolták, ezt az ősakaratot el kell némítanunk magunkban, hogy emberhez méltó életet éljünk; mások azt tanácsolták, hogy álljunk bele bátran.

Néhány évtizeddel ezelőtt a pesti underground világ éjszakai életét éltem. Egyik este egy Mercédesz nevű lánnyal társalogtam egy kocsmában, nem messze a pesti Bermuda-háromszögtől, a néhai Bástya mozi környékén. Ő arról beszélt, milyen büszke az erejére, amely abban áll, hogy akaratát általában követni képes, mert ez a legmélyebb motívuma tetteinknek. Úgy gondolta, az akaratkövetés az igazi erő. Én meg fokról fokra lebontottam benne e hitét, mondván, hogy tetteink oksági láncát visszafelé követve végül valóban eljutunk addig, hogy „mert így akartam”, csakhogy van ennél mélyebb szint is, nevezetesen a hangulat, amely súg akaratunknak. És mivel fogalmunk sincs, mi irányítja hangulatunkat, amely ekképpen akaratunk táptalaja, az akarat nem lehet más, mint a köd, amelyben tetteink oksági lánca eltűnik. „Erre a ködre vagy te olyan büszke” – fejeztem be beszédemet. Mercédesz erre fölugrott az asztaltól, és dühösen faképnél hagyott.

A hangulatot a mai pozitivisták olyan tudati algoritmusnak látják, amely ma még nem fölfejtett ugyan, de néhány év múlva már biztosan az lesz. Ők annyira hisznek abban, hogy a számítógép az agy heurisztikus modellje, hogy minden fejben csak algoritmusokat látnak. Talán az ő fejükben tényleg csak azok vannak.

Mélyebb elmék másképp járnak el: ők a hangoltság invariáns formáit keresik, ezeket próbálják elkülöníteni az empirikusan terheltebb formáktól. Csakhogy a hangulat olyan, mint Lem Solarisának ősóceánja. Soha nincs invariáns formája; felszíne minden pillanatban más és más képet mutat. Megismerhetetlen. Lem könyvében a szolarisztika olyan tudomány, amely a Solaris óceánjának állapotait írja le (ki mikor milyennek látta felszínét), de amely e lényről (ha egyáltalán élőlényről van szó, mert még ez sem tudható biztosan) semmit nem tud. Nincs kísérlet, mert nem léteznek ismételt megfigyelések. Megismerni csak azt lehet, ami legalább kétszer egyformán viselkedik.

Talán nem is a hangulat megértése a cél, hanem inkább a döntés, hogy rábízzam-e magam. Az akarat szavára hallgatva ellenállni egy hangulatnak önellentmondás, hiszen akaratom a hangulatból vétetett. Ugyan melyik növény lázadna föl saját talaja ellen? Én hajlamos vagyok rá, hogy hangulataimat, megérzéseimet, pillanatnyi sugallataimat vakon kövessem. Nekem tetszik a bennem élő nagy úr, akinek a vendége vagyok. Életprogramom része ez az improvizatív átadódás a lelki sugallatoknak, mondanám, ha volna életprogramom. És belső nyitottságom – horribile dictu: önérdeklődésem – általában jó történetekbe küld. Költőien lakozik az ember, ahogy a nagy bölcs mondta. Abból a régi kocsmából Mercédesz feldúltan kirohant. Saját akaratából követve egy hangulatot. Többé nem találkoztunk. Évekkel később hallottam, hogy meghalt. Véletlenül elgázolta egy teherautó.

A faluban, ahol élek, lakik egy háromkutyás ember. Minden reggel elmegy az ablak előtt, és lesétál velük a Dunához, hogy a parton megfuttassa ebeit. Mindig fekete ruhában jár, hidegebb hónapokban fekete kalapot is hord. Három nagy szelindekével olyan, mint a halál.

A halálfélelem fölmérhetetlen alkotóerő-forrás. Hétköznapi tevékenységünk motorja az önfenntartási kényszer. Szerelmeinké és családalapítási vágyunké a fajfenntartási ösztön. Akik arra születtek, hogy a legmagasabb világból hozzanak híreket, azokból művészek vagy gondolkodók lesznek. Akiknek ehhez nincs tehetségük, de kikívánkoznak a mindennapokból, azoknak ott a tudomány vagy a vallás.

Test, lélek, szellem: a megmagyarázható, a megmagyarázhatatlan és a közös megmagyarázhatatlan. Itt csaholnak, legbelül. Láthatatlan a három póráz. Nagy, fekete kézben futnak össze.

‍