Próza

Anca Bodea munkája.

Egymást pislog

Ieva Buša: Tīra Sirds
Miért állsz? A másik észrevette, figyelik. Te miért állsz. Az egyik észrevette, valóban. Miért állok. Nem kérdezte meg. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, szóltak hozzá. De a másik megkérdezte. Miért állok? Valóban.
Aztán nem szólt semmit. Nem tudott magának felelni. Jó volt a kérdés. Miért is. Az egyik sem szólt, nem tudott se magának, se a másiknak felelni. Jó volt a kérdés. Álltak tehát tovább, szótlanul. Nem figyelve egymást.
Aztán mégis. Miért állsz? Mert csak ki kellene deríteni. Gondolta, ha ő nem tudja, hátha a másik. Vagy közösen. Valahogy. Nem merte azt kérdezni, mi miért. Talán ott még nem tartanak. Tartunk. Miért állok. Gondolkoztak.
Én például azért állok. Gondolta, így mondja. Hogy ő például. És akkor nem kell viszonyt kifejeznie. Magára vonatkozóan talán lehet elképzelése. De nem volt. Mármint egyiknek se. Szóval álltak, csak, így.
Eddig valamiért nem gondolkoztam rajta. Gondolta az egyik. Hogy eddig valamiért nem. Szerette volna tudni, eddig valamiért miért nem, de nem tudta. Ezért nem mondott semmit. A másik se, épp így. Álltak.
A fehérég alakú dobozban ült. Belül. Közben valahogy kint is volt. Az is fehérég alakú doboz, csak nagyobb. Kívül. A fehérég nyílásait kereste, ahonnan az esők lehullnak. Nem találta sehogy. Talán eltömődtek, és akkor nem lehet látni őket. Nem olyanok, mint a mitesszerek. Ezek épp akkor látszanak, ha átjárhatók. Lehunyta a szemét és igyekezett kitapogatni egyet. Nagyon sűrű fehér volt, ez zavarta össze. Ilyet még hunyt szemmel sem lehet átfogni. Miért állsz? Kinyitotta a szemét. Nem tudta, hogy figyelik. Te miért állsz. Az lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy áll. A fehérég alakú üvegben ült. Belül. Közben valahogy kint is volt. Az is fehérég alakú üveg, csak nagyobb. Kívül. A fehérég nyílásait kereste, ahol a párák fölszállnak. Nem találta sehogy. Talán eltömődtek, és akkor nem lehet látni őket. Nem olyanok, mint a sebek. Ezek épp akkor látszanak, ha épek. Lehunyta a szemét és igyekezett kitapogatni egyet. Nagyon sűrű fehér volt, ez zavarta szét a gondolatait. Ilyet még hunyt szemmel sem lehet megragadni. És akkor valahol megértette, hogy nem is a fehérég nyílásait keresi, hanem inkább áll. Miért áll. Talán mert nem ülök. Nincs szék. És valóban, sehol semmi. Megkínálnálak egy pohár vízzel, de pohár és víz sincs. Megnéztem a zsebeimben is. Valóban, a másik is megnézte. Se szék, se pohár. Hogy feledkezhettem meg róla, pedig direkt kikészítettem. Tudom, én is. A széket és a pohár vizet is. Én is. Tudom. Majdnem eltettem, tudod. Tudom. Aztán nem raktam el. Pedig tegnap volt nálam. Tudom. Mindegy. Most. Már. De miért állsz? Miért állsz. Nem is állok. A fehérég nyílásait keresem. Én is, furcsa. Furcsa, valóban. Az eső miatt. A pára miatt. Aha, víz. Igen, olyasmi. Víz.
Miért állsz? A másik nem tudta, miért áll. Te miért állsz. Az egyik nem tudta, miért áll. Miért állnak. Talán azért, mert nincs hová mennem. Gondolta, ez egy jó válasz. De a másik nem tudta. Vagy nem így gondolta. Tényleg ezért állsz?
Az egyik elgondolkozott. Nem, ez nem egy jó válasz mégsem. Illetve jó válasz, csak nem az övé. Valóban. Inkább nem szólt semmit. Én például nem ezért állok, mondta a másik. És talán te sem. Ebben nem volt biztos, de mondta.
Akkor te például miért. Nem merte azt mondani, gyere ide. Szerette volna. Talán. Hogy ne álljanak, hanem menjenek. Mondjuk. Meg hogy akkor egymás felé. Esetleg. Nem merte mondani. A másik meg nem szólt semmit.
Aztán mégis. Azért állok, mert nem tudok elmenni. Talán. És az egyik akkor arra gondolt, igen, ez lehet egy jó válasz, és talán az övé is. De nem volt benne biztos. Nem merte mondani, hogy talán ő se. Gondolkozott.
Talán csak nem szabad. Vagy nem is szabad. Miért ne szabadna? Érezte az egyik, csak védekezik. Védi magát. Mint a másik. Nem akar szembenézni azzal, talán szabad, és lehet is. Talán el tudna menni. A másik is.
De este lekapcsolják a lámpákat az utcán. Csak a sárga villogás marad. Akkor nem állnak tovább. Állnak, csak láthatatlanul. Nem látják meg egymást. Nem tudnak egymásról többé. Még pirosvillanásnyira sem. Felejtenek. Nem indulnak el. Halál és újjászületés. Eltömődtek a fehérég nyílásai. Zártak. Az lehet a baj. Azért van minden összezavarva. Szét. Azért nincs víz. Egy pohárnyi se. Miért állunk. Nem kérdezik.
De a Nap még nem ment le. Égnek a lámpák.
Gyere ide.

Elértek a határig

On Eva: We Leven (2012)
Majdnem elértek a határig, amikor végül nem értek el.Mintha az egyik lábukkal már át is lépték volna, de lehet, ezt már csak utólag képzelték hozzá, ne legyen annyira felesleges, annyira semmirevaló az egész. Áldozat nélküli áldozat. Akkor inkább már fel sem kelni. Mintha a jobb talpamra ragadt volna abból a másföldből is, nem? Miközben mindketten tudták, nem értek el sehová, talán még a határ határáig sem.
De volt ott akkor valami azon a talpon, mintha, tényleg. Nem lehetett se érezni, se látni, csak ott volt, valahogy. Aztán nyilván nem volt ott, még a köröm alatt se, semmi. Inkább nézni a madarakat és azt mondani, nézd, milyen szépen repülnek, meg hogy mi is valahogy úgy vagyunk, és akkor nem gondolni a határra, amin a madarak épp átérnek.
Majdnem elértük, mondta, de nem érték el majdnem, és akkor bejött az az ember a szobába, ahová bezárták őket. Bíztató volt az arca, mint aki nem látott még embert. Nem járnak a határon, tudták, meg amúgy is, hogy nem jár semerre senki. Furcsa is volt, hogy ők aztán mégis. Meg hogy a határokon is kötelezően őremberek mászkálnak, őrizzék a semmit.
Senki nem gondolt semmire akkor. Volt egy ilyen pillanat, tényleg, csak madarak voltak valahogy az égen, aztán azok röpültek, és ezzel kitelt a pillanatban minden, érezhetően. Nem kellett több. Tele lett a pillanat a madarak röptével, s ez jó volt, így. De akkor kiröpültek a képből és maradt az ég, fehéren. Vízszíneken cikázott a fehér. Most biztosan csönd van, látszik a fákon.
Az az ember meg csóválta a fejét vagy mi, mondjuk érthető, rég nem beszélt senkivel semmiről, most mit csináljon, mit, komolyan. Mondhatta volna, hogy hát, szépen vagyunk, majdnem elértek a határig, de nem értek el, még majdnem sem, szépen kérem, nem értek el sehová se. De erről meg minek beszélni annyit, mindenki bőven tudja, ennyi.
A tenyerében mélység volt, de nem lehetett megfogni a kezét, mert nem értek el a határig, és most feszenghetnek a saját bőrük alatt, egyedül, végig. Ugyanúgy, mint mielőtt elindultak volna, hogy akkor na, most elmegyünk már a határig, vagy mi. Talpon maradt bennük a határ, élesen kirajzolódtak a fák között a közök. Az meg leült velük szemben, és nem mondott semmit.
A leoltott Nap kapcsolóját keresni valahol a sötétben, mindenhol a sötétben valahol vagyunk. A határ határának határánál egy szobában ültek. Ezek a határok határosak egymással? Egy kutya csóválta a farkát a határnál, és lépegetett csendben. Nem akarta, hogy a füvek kimozduljanak a csöndből. A Nap koronázza az eget. A sötétben nem látta jól.
Mit csináltak a határnál, kérdezhette volna az, aki rég nem kérdezett már senkitől semmit, de nem kérdezte, és ez jó volt, így. Bólintott csak, hogy érti ő, komoly erőfeszítés elindulni, nemhogy valahová eljutni. Például egy határig. De hát nem szabad, törvényileg, ugye. És a bennük lakó falak akkor kinyíltak talán valahol, mintha.
Mert az az ember nem volt ott, vagy nem ember volt, aki tilt, hanem a kutya, aki hív. A határnál állt, őrizte a határt vagy nem, talán éppen nem őrizte, csak ott várt. Elindultak a határ felé, de akkor a kutya ugatni kezdett vicsorogva, nyilván, mi mást csinálna egy kutya a határnál. Vagy nem ugatott, csak csöndben ment tovább, mintha észre sem venne semmit, szabad az út.
Aztán végül még kutya sem volt, talán csak ketten voltak akkor, mentek a határ felé, de nem érték el, mert nem felé mentek, hanem az ellenkező irányba. Már ha van olyan. Mintha nem mindenütt határ lenne. Bíztató arcú, de mégiscsak valamit valamitől elzár. A szoba falai fák törzseiből nőttek. Nincs szoba. Madarak cserregnek hajnalig a csontjaidban.
Kinyíltak a falak, már csak az volt kérdéses, ajtó vagy ablak. Nem volt akkor ez egészen mindegy. Átmenni vagy átlátni, nem mindegy, de valakik megint rossz helyre tették vissza a kapcsolót, nem tudták feloltani a Napot. Feltett és levett telefonok, tudom. Cserreg bennük a beépített madár, hogy gyerünk. Ugatnak benne a kutyák, figyelj már rám, itt vagyok.
Itt vagyok. És akkor megértettem, ez az itt nem azonos veled, ez az itt egy hely. Egy határ. Nem te vagy a határ. És akkor mondhattam én is, itt vagyok. Érted, én itt. Lehetett ebben olyan is, én itt, te ott, és mindenki máshol van, mint egy másik, igen. De akkor csönd volt és erősen lehetett a határok színét érezni ettől.
A szoba falai éggé tágultak, rajta a madarak színes vászna röpült. Ez félelmetes is lehetett volna tulajdonképpen, de akkor nem ettől kellett félni. Ablak volt, előre tudtam, de nyithatatlan, ezt is. Rács is volt rajta meg minden, de itt vagyok volt mindenki részéről, ez megnyugtató. A talpamban éreztem a határt, de víz volt, mindenütt víz és ettől félni kellett.
Mentünk a vízen, végig, amerre vitt, és olyan volt, mintha az égbolt is vízzé korrodálódott volna, de nem féltél, mert a kutya nem ugatott akkor. A víz meg elfogyott végül, és ott álltunk. Előttünk hatalmas csönd. Nem értünk el a határig, de elértünk. Te ráböktél. Én néztem. Mutattad. Látom. Én nem. Mit te nem? Ez a határ?
Csak egy csík.

Az első menedék után

Alruna: Ljus Av Ljus Az első menedék után már nincs tovább. Látta, hogy ott a vége a világnak, és akkor béke lesz, mert ha a világ végén veszekedni kezdenének az emberek, leesnének a nagy üres semmibe, akár gömbös a föld, akár gömbtelen.
Ha sokáig fut, nem lesz olyan messze a menedék, már látta a sarkát, kicsit felgyűrődött, azért. Biztos a szélén még veszekednek, de befelé már elcsendesedtek, mert a nagy üres semmitől áhítatosan fél mindenki titokban.
Igyekezett úgy futni, mintha befelé el lenne csendesedve, de nem volt, mert veszekedtek benne a szervek, az egyik ezt, a másik azt kért, és mindegyik előbb kérte azt, amit kért, mint akármelyik másik, pedig semmi sem volt.
Semmi sem, ami adható. Láb volt, ami fut, ez biztos, ezt látta, amikor lenézett a földre, eléggé vigyáz-e rá, eléggé csendesen bántja-e a földet, beengedjék, mert ha nem engedik be, vissza kell futnia oda, ahonnan jött, más nincs.
Akár gömbös, akár nem, lefordulnak róla a nagy üres semmibe a veszekedők itt is meg ott is, ha nem vigyáznak, meg lehúzzák magukkal a többit. Ha túl hangosan veszekszik, nem engedik be a menedékre, mert felgyűri a szélét.
Akkor valaki leesik. Egy fűcsomó, például, azért mindig sírni kell, a fű nagyon fontos. Meg a fák, amikor egy leesik, azt elgyászolják, énekelnek neki meg minden, elbúcsúztatják külön a leveleit, külön a gyökerét, csendben.
Leesik egy tyúk, leesik egy szarvas. És akkor sírnak az emberek nagyon, mert rossz a tyúknak meg a szarvasnak a nagy üres semmiben, ahol nincsenek semmik, és akkor összeveszekednek a szerveik odabent, hiába.
Mert nem kaphatnak semmit ott, ahol semmi van. Hiába dobálnak le füveket meg fákat, bármit, nem lehet a sötétben megtalálni semmit, nem találnak egymásra a dolgok, és akkor szétveszekedik a szervek a testet és elmegy a lélek.
Érezte, hogy fáj a lábának a futás, de a keze nem tudja csinálni a futást, meg a feje sem, az főleg, mása meg mije van, hát hogy fusson mégis. A menedéknek a széle meg úgy összevissza volt gyűrve, félt, megbotlik, és sohasem ér sehová.
Hogy a menedék is tele van veszekedéssel, mert például a föld is összeveszett a fűvel és kiköpte, és akkor a fűnek elmegy a lelke, mert ha a fű nem tud többé békében élni a földdel, akkor nem kap vizet, víz nélkül meg mit iszik, mit.
Addig kell futni, az első menedékig, ott biztosan nem ez van. Ott csak kicsit vitáznak, néha, talán, de ott is csak az emberek, mert a dolgok egymással még ott is csendben vannak, ahol az emberek egymást tépik ruhává.
Szervek, amik veszekednek, ahelyett, hogy békében ölelkeznének. És ha veszekednek a szervek, akkor hányás van meg szarás, akkor nem eszik és nem iszik a test, akkor csak mindent kiköp, hogy elmennek a lelkek, keresni menedéket.
És akkor elérte a menedéket és nem botlott meg, és futott tovább, mert embereket látott, és emberekben bízni már sohasem fog, futott befelé, ahol elcsendesednek egymással a dolgok, futott a nagy üres semmi felé, de csak éppen.
Nem szabad túl közel kerülni a véghez, mert az egyik ember egy gonoszat tüsszent, és máris lent van, máris semmi. Pedig idebent nem mernek tüsszenteni az emberek, félnek még a levegőtől is, ami a tüdejükben magától jár-kel.A második menedék után már nincs tovább. Látta, hogy ott a vége a világnak, és akkor béke lesz, mert ha a világ végén veszekedni kezdenének az emberek, leesnének a nagy üres semmibe, akár gömbös a föld, akár gömbtelen.


Hajós Eszter 1990-ben született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem mesterképzős hallgatója.