Provenienciaelv, avagy a török üzenet

Gergely Zoltán: Magringató

Jelige: Ben böyle geldim böyle gideceğim... Binip yalnızlar vapüruna güdip bir daha dönmeyeceğim…

Csupán ennyi állt az elektronikus üzenetrögzítőn. A feladó ismeretlen és kibetűzhetetlen. A technika ma már erre is képes.
Azon a reggelen állítólag semmi fontos nem történt, valószínűleg az Etna kitörését elnapolták vulkáni láva és hamu hiányában, a pokolban sincs mindig minden rendben – mondogatta nagyanyám, a középszintű vezető; a mész- és gipszstukkóüzletekben a kereslet aligha haladhatta meg a kínálatot, és kutyaviadalt sem rendeztek a kínállatok részére kedvezményes árfolyamon Togóban. Egyszóval az üzenet rögzült a képernyőn, a világegyetem egy kisajátított szögletében.
Semmi rendkívülit nem tapasztaltunk. Persze ez nem ok a felelőtlen örömködésre, mert ilyenkor reggel semmi fontosat nem lehet megtudni a rengeteg fölösleges tudnivaló tengeráradatából, a lényeget kihalászni lassan művészetté vagy legalábbis külön foglalkozási ággá válik, mint az útkaparóké vagy a dekantálóké, akik karácsony után dekantáltak az ablakaink alatt húzódó szemétlerakó soron.
Alig húsz perccel azelőtt érkezhetett, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Úgy értem, abban biztos voltam, hogy senki nem forgatta vissza az idő kerekét, nem fenyeget török megszállás, türkösítés, isten ments, iszlamizáció. Arról is meg voltam győződve, hogy kizárható a rossz tréfa, az ilyesmivel az ember nem viccel, ugyanis a keletiek humorérzéke – erről Európának már volt alkalma tragikus körülmények között meggyőződni – körülbelül egyenlő azzal a vargabetűvel, amit egy árva vargabéles ír le Warjú Warga Pál tudatában.
Ahogy így körülnézek ismerőseim között – elegen vannak vagy kevesen, ezt tényleg nem lehet egyből eldönteni, ugyanis a (magányos) egyén ismeretségi köre viszonylagos, egyenetlen és főleg rendkívül törékeny, folyton változik, forgácsolódik vagy tömörül, felhő borítja vagy zöldellő pázsitot terít a barátságok léptei elé, szerelmeket hazudik a zsigeri idegenkedés fölé – szóval egyikőjük sem tehette, ugyanis nem illik neveltetésükhöz, lovagias hagyományaikhoz vagy perverz hajlamaikhoz, amelyeknek egyikünk sincs híjával, tehát és még egyszer: a reggeli körszemle semmiféle eredménnyel nem járt.
Senki, de aztán tényleg senki nem tudott törökül abban a pillanatnyilag gyorsan áttekinthető lehetőségarénában. (Ez jobban tetszett, mint az először felötlött „ketrec”.) Annyit azért még én is sejtettem, hogy a latin betűkkel írott, ö és ü betűkkel telides-teli tűzdelt átirat kizárólag (engem kizárva magából, nem bocsátott be egy pillanatra sem) törökül fogalmazódott meg. Ellenkező esetben mellékelik akárcsak zárójelesen is a műfordító nevét. Az európaiak lesújtó véleményével ellentétben, a törökök minden esetben, testhelyzetben, körülmények között, az időjárás viszontagságaival sem törődve, tisztelik és feltüntetik a szellemi tulajdonjogra utaló adatokat. Például soha nem állították, hogy nem ők vették be Budát 1541-ben. Hiába, mondaná a rest európai elme, ez csakis a hosszas német–török vagy fordítva a török–német együttélés eredménye. Cáfolnom kell azonban ezt a blőd hiedelmet, ugyanis már jóval azelőtt úgy volt, hogy szeldzsukok bevették volna Bizáncot és a görög kéziratokat az angorai szultáni könyvtárba helyezték volna letétbe. Leltári számmal és pontosan betartva a proveniencia elvét. Bármikor visszaigényelhető vagy -kereshető tébészámmal és áfával együtt.
Azt nem kétlem, nagyon fontos lehetett, ha megküldték nekem is, miként másokat is figyelmeztettek a leselkedő veszélyre, a közelgő árvízre, bércsökkentésre/emelésre, konferenciára, átalakításra, kiköltözésre, közigazgatási átszervezésre vagy esedékes befizetési határidőre (a lehetőségek, tekintve, hogy egy szót sem értettem az üzenetből, a végtelenségig szaporíthatók szabadesésben és kockázatmentesen/aleatorikusan). A címemre érkezett, semmi kétség, a gépek esetemben, ha zaklatni kell valakit, soha nem tévednek, a címemet tehát bárki megtudhatta különösebb meghekkelés nélkül is, arra a havasalji kis településre futott be, ahol akkoriban is éldegéltem elfeledve mindenkitől, de leginkább ellenségeimtől, irigyeimtől, alkalmi ismeretségekből élve, éjszakánként mászkálni szerető pajtásaimtól megtagadva. (A pajtások, már most figyelmeztetek mindenkit, korántsem visszakereshetők. Ui. szétszóródtak a szélrózsa minden szirmára felkapaszkodva, elpályáztak vonzó pályázatok révén, megunták a szottyadt és tikkadt banánt.)
A józan belátás azt mondatja velem, valaha egészen biztosan éltek itt törökök, szpáhik, janicsárok, hódítók, defterhordozó renegátok, szultáni kegyencek és száműzöttek egyaránt (akiket titokban nagyra tartottak Drinápolyban vagy Aleppóban, vagy olyan elvetemültek, kiktől még a selyemzsinórt is sajnálta a fényes tökű padisah), mára azonban a törökmézen és a törökparadicsomon kívül aligha emlékeztet valami a hosszas megszállásra. Még akkor sem, mondja nagyanyám, a bölcs ügyintéző, ha valaki törökülésben várná a végzetet.
Ennek dacára egyesek egy pillanatig sem haboztak azt terjeszteni magukról és tágabb családjukról (erősen családcentrikus begubózásokat regisztrált errefelé a történelem az utóbbi négy században), színfalhasogató esküdözéssel állították személyükről, gyökérzetükről, hogy török őslakók, hogy köti őket a hagyomány, a szokásjog, ősiség és legenda, a vidék egésze a rögtől a rögeszméig, a sarkantyútól az érthetetlen, régi szerkentyűkig, amikkel lakásaikat telezsúfolták egy-egy ócskapiaci vasárnap után. Mi azonban tisztában voltunk azzal, hogy csupán az emlékezet rövidült meg, délibábozik velük, ugyanis a szellemi fénytörés sajátságos csőlátással (ahogy ma mondják) párosult. Amikor belepillanthattak volna a múltba, ostoba legendákat szőttek, súgtak-búgtak, pletykáltak, máshol született hősénekeket csonkítottak a maguk kicsinységéhez; belevakultak a nagyság hiányába az idők beláthatatlan és szédítően tág földabroszán botorkálva. (Már ha morzsa egyáltalán botorkálhat az abroszon és nem a tollseprű vagy a huzat görgeti.) Mondtam is magamnak, az afféle legenda-kisiparosnak még a nagyapja sem érintette saját lábával vagy lovának patáival a városunk kövezetét. Az igazi nagyok pontosan ismerték az útvonalat, nem tettek kitérőt, ha egyáltalán átrohantak rajtunk Szófiától Nándorfehérvárig, vagy tán egészen Budáig sem álltak meg, ámbátor az nehezen képzelhető el, hogy nyolcszáz-kilencszáz kilométert egyhuzamban tettek volna meg nyeregben. Nehéz lovastúrák, nemzetpusztító vágták és korai aranyerek divatja járta akkoriban.
És főleg nem küldözgettek reggelente értelmezhetetlen üzeneteket a meghódolt tartományokba. Odatették volna a portai dragományt, fordítsa meg a gyaurok nyelvére az üzenetet. Egyáltalán nem vall reájuk. Azokra a régi nagyokra, akik pontosan betartották az eredet elvét, tudták, mettől-meddig terjed egy-egy hatáskör, hatalmi tortaszelet, rövidszárú csizma életkora. Nem kellett nekik külön útmutató, hogy értsék a faltól-falig imaszőnyeg ábráit, a müezzinkiáltást a toronyban, a papucsok slattyogását, a testek puffanását a törökfüdőben, a martalócok pengéinek suhanását, amint szétverik egy olasz vándorárus teljes marcipánkészletét, mondjuk, húsvét véres délutánján.
Legszívesebben nem vettem volna komolyan, megrántottam volna félvállamat (azt mondtam volna, mint kamaszkoromban: röhög a vakbelem), de nem tettem, volt ugyanis abban a frissiben érkezett e-mailben valami személyre szóló fenyegetés, figyelmeztetés, felhívó mozzanat, kiútkínálat, megfejtendő utalás. Végtére is ott volt az orrom előtt, a szememnek ütközött folyton azon kisvárosi reggelen.
Én az Ő szobájában ültem – kinek a szobájában?!! – kérdezné a kekeckedő lektor/korrektor; kint esett az eső, őszi szemerkék hullottak a balkon (Balkán vagy Balánbánya?) bádogborítására, dobolt az eső, szabálytalan szívverésekkel múlt az idő. Meg kellett volna írnom egy sorsfordító pályázatot, bár még soha nem írtam pályázatot, mindig csak beszéltem róla hatalmas tömegeknek, előadótermekben diákoknak, gyár- és üzemlátogatáskor régi elvtársaknak, múzeumban, széllátta varjúszálláson ecseteltem a megszerezhető összegek származását, az elvek eredetét, elegyes hallgatóságomnak tártam fel a pályázás értelmét, történetét, bizonygattam a fajsúly-megállapító bizottság tagjainak vagy súlyos farú egyéni választóimnak a pályabér előnyeit.
Minden hiába. Az eső nem akart elállni, a mosógép elromlott, a szerelő nem telefonált, és nem is érkezett meg a megbeszélt időben, azután sem, megszólalt a telefon, és az igazgatóság bejelentette, hogy felbontja a munkaszerződésemet, mert túl hosszú ideje hiányzom a továbbképzésekről, szóval, uram/hölgyem, ez már tűrhetetlen, a víz fajsúlya változatlan maradt, és az öt nem volt továbbra sem osztható maradéktalanul kettővel stb., de leginkább az üzenet értelmetlen vagy értelmezhetetlen maradása bosszantott. A közelben, a múltban és a távolban nem volt egyetlen igazi török sem, aki megfejthette volna. Az ál-őslakókra nem számíthattam, mert amióta első személyben kezdtem pályázni, jobban mondva a pályázat megírásához egyedül fogtam hozzá, elhanyagolva a kényelmes harmadik személy következetes, alternatív használatát, hátat fordítottak nekem, bezárkóztak erődítménnyé alakított házaikba, azzal érvelve, hogy az adóvégrehajtók elől barikádozták el magukat, bár mindketten tudtuk, hogy az állításban annyi az igazságtartalom, mint döglött pondróban a kalandvágy. Cifrázzam-e tovább? Szóba sem állnak velem. Árulásnak érzik minden újabban lehívott föld-víz-levegő-tűz alapú támogatás lehívását.
Itt tartottam a terméketlen elmélkedésben, vagy inkább ostoba gyötrődésemben, amikor feltépte az ajtót és kopogtatás nélkül – elvégre nem voltunk teljesen idegenek egymásnak, és különben is, deus ex machina – belépett szobámba Wilcsek Pipi, régi szobatársam a Várfok utca hatvankettőből, akinek a szülei rendszerint négy tábla szalonnát küldtek minden negyedévben, szabómesteri remekeléssel kiszabott, szabályos alakzatú szalonnát a tanulj fiam, az Úristenit üzenet kíséretében. Ezekről legalább lehetett tudni, honnan jöttek. Isteni szalonna volt. Azóta sem ettem olyan ízleteset. Pontosan ebben a tudatban/sorrendben pusztítottuk el. Akkoriban még nem kellett tartanunk a török vagy a koleszterintámadástól, az erek meszesedése afféle komolytalan hivatkozási alapot képezett, a származás messze esett a következményektől – hála istennek – , a véres valóságban lassacskán feléltük tartalékainkat, nem tanultunk meg törökül, holott erősen kínáltak vele az oktatóink, a tartalékok vészesen fogytak, napokig a kantin felé sem mentünk, menzajegyünket eladtuk portyázó török szpáhiknak, a kapott piaszterekből feketekenyeret vásároltunk, holott odahaza (szülő- és nevelővárosunkban) sem Wilcsek Pipi, sem én meg nem ettük volna, de ott más volt, ott egész egyszerűen rájöttünk, hogy a tábla szalonnák egészséges, ízletes elfogyasztáshoz fekete kenyér dukál; a vereshagymát kihuzigáltuk a Hója erdő alatti kertekből, ebből kifolyólag számtalanszor vettek üldözőbe a törökök, a kapudzsibasák és csauszok, de mi a Törökvágáson keresztül rendszerint egérutat nyertünk. (Érdekes, soha nem vásároltunk lottószelvényt, nem totóztunk, holott az volt az érzésünk, hogy folyton nyerésben vagyunk.) Azóta is él a törökökben az a mitikus törmeléklegenda – kifejtését előttünk tapintatból, jólneveltségből soha nem kockáztatták –, hogy ama hasítékon keresztül nem menekülhetnek el a hagymaharamiák, ugyanis a törökök még idejében bevágták előttü(n)k a szorost. Talán mondanunk sem kell, hogy a fenti állítás minden alapot nélkülöz, sőt.
És amikor rendellenesen mégis elkaptak bennünket? – kíváncsiskodott teljesen váratlanul Wilcsek, akkor mi történt velünk? Honnan találta ki, hogy éppen erre gondoltam én is, nem tudom, de éreztem, elegem van a reggeli rejtélyekből. Szeretnék valami bizonyosságot végre. Ezért is válaszoltam élesen, epésen. Ami egyáltalán nem jellemző kapcsolatunkra. Legalábbis így látom negyven múltán is. De ahogy mondani szokás, ,,a népek képtelenek önmagukat ábrázolni, mindig szükség van arra a jótéteményre, amelynek során jő valaki és letöri önbecsülésüket”.
Hogy lehet ekkora marhaságot kérdezni? Soha nem kaptak el bennünket, érted, ember, mi mindig egérutat nyertünk. Tudtuk, honnan jövünk és hová tartunk. Kitől, kivel tartunk, kiről, mit tartunk, milyen gyertyát csavarozunk be a mercedesbe, s milyen hosszút tartunk kezünkben, kinek a sírján gyújtjuk meg halottak napján. Mindig tisztában voltunk saját provenienciánkkal.
Vagy az enciánnal – jegyezte meg nem kis malíciával. Szokásos szójátékainak egyikét sütötte el nekem, mintha el sem telt volna annyi törökös idő.
Tudta, mennyire utálom ezeket, bár igazság szerint olykor magam is próbálkoztam effélével, de kevés sikerrel. Egyszer egy szép, örmény színésznő, akivel egy török fürdőhelyen talákoztam – ami 1915 óta örményekre egyáltalán nem jellemző, de kivételek persze vígan akadhatnak –, azt mondta nekem, hogy hagyjam a fenébe örökös szójátékaimat, mert csak a magam és az apám hitelét rontanám velük. Sejtettem, hogy Wilcsek Pipi bérelte fel, aki akkoriban Jerevánban egy XII. századi kolostor restaurálásán ügyködött és közben vederszám vedelte az örmény konyakot.
És ekkor hirtelen minden megvilágosodott.
Abban a pillanatban tudtam, hogy Wilcsek Pipi küldte az elektronikus üzenetet. Ezúton mondott köszönetet professzorainknak, nekem, a török állami hatóságoknak, a törökverő Szavojai Jenőnek, az első- és másodfogzásnak, amellyel a törökbúzát az utolsó szemig lepusztította. A maga módján így kívánta jelezni, hogy negyven kínos év után hazalátogat.
Egy óra múlva ugyanis negyvenéves vagy már ötven, régen abbahagytam az évek számlálását, az évfordulók számontartását, érettségi találkozónk lesz a Félhold utcai Állami Gimnáziumban, ahol minden éjszaka verítékben fürödve érettségizem török nyelvtanból.