Prizma vagy tükör?

Még fejletlenek a figyelemfenntartó ösztönei, de Alex Garland az új sci-fi-szerző nemzedék nagy mesélője lehet, legalábbis a nem teljesen hibátlan, de ambíciózus Expedíció (Annihilation) erre utal. Ha belegondolunk, hogy 1968 legjobban kereső amerikai filmje egy filozofikus sci-fi volt (a 2001: Űrodüsszeia), ötven évvel később pedig a filozofikus sci-fiket a gyártók nem is merik nemzetközi mozikba küldeni, hanem odaadják a Netflixnek (mint ahogy a Paramount tette az Expedícióval), akkor világosan látszik, hogy mennyire radikálisan változott meg a publikum ingerküszöbe – nem kis mértékben a nézőket szuperhősfilmekre, illetve azok folytatásaira és előzményeire kondicionáló, biztonsági játékot játszó nagy stúdióknak és a technológia robbanásszerű fejlődésének köszönhetően. Eme technológiai bumm által okozott „esztétikai károk” közt viszont könnyű felfedezni olyasmit is, amiért hálás lehet a néző: konkrétan azt, hogy egyáltalán volt, akinek a Paramount odaadja a filmet, így aztán a világ többi részéhez felzárkózva, otthonról streamingelve lehet nézni nálunk is bármit, többek közt olyan átlagosnál többet reszkírozó, intelligens, filozofikus sci-fiket is, mint az Expedíció.
Persze a film mondanivalójának jót tett volna a mozis bemutatás: másképpen koncentrál az ember egy nagyvászon előtt, mint az otthon intim, de folyamatosan figyelmet elvonó melegében. A néhol gagyi CGI-n túl is látszik a filmen, hogy eredetileg moziba szánták, léptékben megpróbálja a nagyokat idézni. Egy ilyen – tudatosan vagy véletlenül – megidézett film a Sztalker, de ha a küldetésdramaturgiát nézzük, akár az Apokalipszis, most is eszünkbe juthat. Lena (Natalie Portman) egy biológus, aki már lassan egy éve gyászolja küldetésben eltűnt katona férjét (Oscar Isaac). Egy nap felbukkan az eltűntnek hitt férj, de mintha nem lenne önmaga. Közbelép a kormányzat, a főhősnőt férjestől karanténbe hurcolják, és hamar kiderül, hogy az egésznek egy fura jelenséghez van köze, ami egy floridai világítótoronyból duzzad egyre szélesebbre. Egy szappanbuborékszerű áttetsző körzet ez, egy anomália, ahonnan nem jön ki rádiójel, de élő ember se túl gyakran. A Sztalker Zónájának egyfajta ikertestvére, ahol ha a fizikáé nem is, de a biológia és a genetika törvényei mindenképpen csődöt mondanak. Lena elvállalja a küldetést pár másik nővel együtt (van köztük fizikus, medikus és pszichiáter is), és felfegyverkezve behatolnak a zónába (amit angolul csak The Shimmer, azaz A Csillámlás néven emlegetnek).

Nem kell megijedni attól, hogy csupa nő alkotja a különleges alakulatot, erről az eleinte érdekességnek tűnő koncepcióról kiderül, hogy nem egy feminista ideológusoknak dobott konc, hanem fontos eleme a szüzsének: ha nem is árulja el a történet, de van abban logika, hogy nőket küldjenek egy olyan küldetésre, ahol eddig a csupa férfi katonából álló különítmények csődöt mondtak. Ráadásul van bennük közös a kromoszómáikat leszámítva is: mindegyik szenved valamitől, ezt pedig tudatalatti önpusztítással próbálja „orvosolni” – mondhatni a „már úgyis mindegy” cseppet sem kéjes állapota miatt vehetők rá könnyen egy efféle öngyilkos küldetésre. Ha klasszikus hollywoodi dramaturgiára, filmet kereken lezáró, a nézőt válaszokkal megnyugtató történetmesélésre várunk, akkor az Expedíció nem a mi filmünk. Nagyon sok labdát feldob, és úgy csapja le – ha lecsapja egyáltalán –, hogy közben már másra figyelünk; a kortárs trendektől eltérően nem tartja kötelességének elmagyarázni önmagát, ilyen szempontból még titokzatosabb, mint az elmúlt évek egyik legszebb, sokszor egészen hasonló hangulató sci-fije, az Érkezés (Arrival). De hát Alex Garland rendezőnek hiába ez csak a második rendezői kreditje, íróként sok másik hasonlóan okos sci-fiben bizonyított (pár évvel ezelőtt a mesterséges intelligencia témakörét boncolgató Ex Machinával debütált direktorként is, de ő írta a legjobb Danny Boyle-filmek forgatókönyveit: 28 nappal később / 28 Days Later, Napfény / Sunshine, A part / The Beach).
Az erőszakosnak tűnő eredeti címből (Annihilation, azaz Megsemmisítés) ítélve lehet, hogy akciódús filmre számítunk, de nincsenek benne emberre vadászó szupergyors alienek, hanem – és megpróbálom minél spoilermentesebben megfogalmazni – az ember már említett önpusztító „szuperképességére” utal a történet és a cím, mindez megfejelve egy evolúciós-genetikai diskurzussal, és itt már nyugodtan engedhetjük, hogy beugorjon David Cronenberg neve is a lehetséges ihletők között. Nincs egyedül Tarkovszkij meg Cronenberg: az egyik jelenet láttán még John Carpenter, pontosabban az ő A dolog (The Thing) című filmje is felidéződhet a nézőben, de konkrét horror viszonylag kevés van a filmben, ahogyan a sci-fi is inkább metafizikai, mint látványalapú. Sajnos, pont a csúcsjelenet bővelkedik borzalmas, számítógép generálta képekben (ami azért igazán sokkoló, mert máshol viszont példás az operatőri munka és a látványvilág), de elismerem: másképp nehezen lehetett volna átadni az egész értelmét.
És hogy mi az egésznek az értelme? Valószínűleg a legjobb az, ha hagyjuk, hogy mindenkiben másképp csapódjon le. Mert ahogy mindenki másféleképpen „önpusztít” (van, aki dohányzik, van, aki iszik, de a „Netflix-bindzselés” is felfogható egyfajta, magunkat a világból kizáró autodestruktív folyamatnak), mindenki más-más fájdalmat láthat bele a filmbe. Az öko- és onkológiai értelmezések kínálják magukat a leghamarabb (az ember mint a természet rákfenéje stb.), de a filmben sokkal többről lehet szó. Csak mélyen bele kell nézni, és rájönni, mi az, amit torzan, prizmaként szétszórva, de visszatükröz ránk.


Expedíció (Annihilation), színes angol-amerikai film, 125 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Alex Garland. Operatőr: Rob Hardy. Vágó: Barney Pilling. Szereplők: Natalie Portman, Oscar Isaac, Jennifer Jason Leigh, Tessa Thompson, Gina Rodriguez, Tuva Novotny, Benedict Wong.