Pragmatikus líra és abszurd otthonosság

XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 09. (743.) SZÁM – MÁJUS 10.

társművészetek

artefaktum

Ferencz S. Apor kompozícióinak erős elemei a régi, talált tárgyak és képek, amiket körültekintően kezel: a nosztalgia negédes, torz formája ki van zárva. Helyette egy olyan emberi nézőpont lép fel, melyben a régi elem hangulata tovább él, de az általa kiváltott szabad asszociációkkal is találkozik, új élmény- és gondolati rétegekkel gazdagodva. Ezek kötődhetnek a kép egy interpretációjához, de lehetnek érintőleges vagy szimultán mentális jelenségek is. Az eredmény egy mentális tér, amelyben a lineáris vagy összefüggő narratíva helyett töredékes, asszociatív fogalmi környezet jön létre. A gondolatok kollázsa mint szimultán tapasztalat formál tartalmat, amely nem logikus és ok-okozati struktúrákra, hanem sokkal implicitebb, intuitívabb és finomabb viszonyokra épít, és ezzel különös relacionalitás érvényesül.1
Formai megoldásaiban megidéz: modernista és rusztikus tárgykultúrákat, kortárs design trendeket, amelyekben ezek továbbélnek. A végeredmény mégsem nagyipari jellegű: egyfajta személyes dizájnosság hat a művekben, erőteljes materiális jelenléttel; ezt erősíti a precíz kivitelezés, és a komponálási mód, amely a tömeggyártott tárgyak esetében is azok egyéniségét és egyediségét teszi láthatóvá.
Azonban az anyagok hangsúlyos jelenléte nem köti meg a realitás szintjén a munkát: az installációk nem illuzionisztikusan megteremtett, érzékletes valóságok részei, hanem valószerűtlen, abszurd tartományokban úsznak. A kontrasztos anyaghasználat hol kiemeli, hol pedig képpé, jellé simítja a tárgyakat, ezért olyan, mintha Ferencz S. magát az anyagot nem arra használná, hogy a valósághoz közel kerüljön, hanem segítségével sokkal inkább eltávolítja a látványt minden jelenségtől, ami ismert, kézenfekvő, és könnyen kategorizálható.
Egyetlen konklúzió sem megkérdőjelezhetetlen, minden mélyebb tapasztalat megérint ugyan, de kicsit értelmetlen is egyszerre; távoli motívumok, amelyek megindítanak esztétikumukkal, de sokszor nem tudunk mit kezdeni velük. Ismerős létélmények, melyek – valóban – leginkább abszurdban mérhetők. A finom humor feloldja ezek drámaiságát, és gyakran kohéziós erőnek is bizonyul, amely elősegíti a komplex jelenségek feldolgozását is. A fantasztikusat együtt élhetjük meg a költőivel, a szuggesztívvel, elmerülve az élményben, de mindeközben irányt véve az állásfoglalás fele is. A befogadó azonban nem előre megemésztett tartalmakat kap, nem is munkafüzetet, hanem kisebb, válogatott (karakterükben kissé borgesi) könyvtárakat, és saját könyvkötőműhelyt, amelyben ő maga állíthatja össze az anyagot.

Jegyzet
1 A hegesztőmaszkos sorozat darabjai kissé elkülönülnek ettől a tendenciától, amennyiben azokban a központi motívum visszatérésével annak mechanizmusai is ismétlődnek. A hegesztőmaszk eredeti szerepe nem az identitásképzés: nem reprezentál, nem elrejt; praktikus védőeszköz, amely viselője számára épp a vizuális érzékelést teszi lehetővé. Jelen sorozatban azonban funkciója átfordul: ő maga válik látványelemmé – így különböző helyzetekben való felbukkanása bizarr zsánerképeket teremt, és minden gyakorlati vonatkozása metaforikus tartományokba lép át (védelem, védekezés, elszigetelés, munka, mesterség, látás, tekintet stb). A jelenség Debord-t idézve lokális, kelet-európai szűrőn át láttatja a Spektákulum fétiseinek torzképeit. Elkerülhetetlen velejárója az elidegenedés, amelyben a látvány-látszat veszi át és fullasztja önmagába az Ünnep minden funkcióját, rányomva bélyegét többek között az intim szférára is.