Potyások

Răzvan Botiș
Lokálpatrióta vagyok, be kell valljam már most, történetem elején. Vidéki váro­sát megszokó-megszerető – becsülő művészember. De el kell ismernem – ugyan nem szívesen, inkább meglehetősen vonakodva, csupán a tárgyilagosság és az igazság kényszerítő erejének engedve –, a főváros, az hiába, na, mégis csak Főváros. Különb, nagystílűbb, elegánsabb, gazdagabb, mint szerény, sokféle szempontból is vitathatatlanul szegény vidéki elmaradottságunk. Hogy csak egy példával igazoljam állításomat: teljesen másképpen, kisstílűbben (gyakran még a kisváros színvonalához sem méltó módon) potyáznak a potyázók vidéken, mint a fővárosban.
No de kezdem a legelején, a Vidékkel (nem írok Kolozsvárt, pedig részben itteni tapasztalataim alapján vontam le említett következtetésemet): könyvbemutató van, tudományos munkát ismertet a szerző, több száz oldalas kötetet méltat, illetve saját kutatói szerénységét ecseteli sok-sok retorikai nagyvonalúsággal, beszédhibával és időhúzással. Hosszú órákon át mondja, mondja és mondja... a teremben általában 25-30 ember ásítozik: szerző rokonai (ilyenkor előkerülnek és jönnek családi meggondolásból); ha netán vezető funkcióban tevékenykedik a szerző-előadó, akkor a beosztottak is tiszteletüket teszik (hát persze, féltik az állásukat, no meg remélik, évek múltán ők is előléphetnek egy jó adag betűhalmazzal). Továbbá egy-két őszinte érdeklődő ül a sorszéli székeken, hogy könnyebben lehessen meglógni, ha a sok tudomány túllépi az önfegyelmezés tűréshatárát. Utoljára említem történetem főszereplőit, a majdnem mindig jelen levő, az első sorokban arcukon kissé zavart mosollyal feszengő három-négy célirányos vénasszonyt. Ők, ez utóbbiak a mindenkori, mindenholi törzsközönségek. Ha atomkutatásról, ha nemi betegségről, netán kertészetről tartanak előadást, ha kinn havazik, ha esik, ha szép idő van: ők ott vannak jól öltözötten, érdeklődő arccal az Esemény színhelyén. Róluk akarok beszélni, illetve beszélek is nagy-nagy tisztelettel, hiszen ők azok, akik minden kultúr-megnyilvánuláson (megemlékezés, díjkiosztás, vendégtanár előadása, képtármegnyitó, könyvbemutató stb.) jelen vannak.
Ugyanis – hogy a lényegre térjek – ezeken az ünnepségeken, ha valaki kibírta az egész műsort versmondással, muzsikával, népdallal, szerzővel, szerkesztővel, kiadóval stb. egyetemben, italt szolgálnak fel. Néha nem is keveset. Főleg, ha első könyves a szerző vagy ha nagyon rossz könyvet írt. És többnyire adnak pogácsát is hozzá, ne rúgjanak be a kedves kultúrélvezők. Ha szegény szagú a rendezvény – ez nem egyszer előfordul – megfogyatkoznak az érdeklődők (nem éri meg a dögunalom a két pohár ömlesztett bort, leértékelt cukrászsüteményt), de az említett három vénasszony mégis, ekkor is, csak ezért is marad. És ahogy felszomorodik a gyér taps, ők elsőnek kiosonnak a hirtelen-büfének kinevezett asztalkához, és amolyan „jaj de szerény kislány vagyok” mosollyal nekifognak inni. Egyik pohár italt a másik után öntik a hasukba. Aztán megtömik a markukat ropival és rágják a kőkemény sós kekszecskéket és isznak rá megint, amíg van mit. Kis befektetésű kultúresten még ásványvízre is ráfanyalodnak. De következetesen nyakalják azt is, ha más nincs. Aztán elsompolyognak amolyan itt sem voltunk, hipp-hopp-lesütött szemmel, szerényen, boszorkányosan jobbra-balra köszöngetve...
Szegény igazi, kíváncsi és őszinte érdeklődőknek látszó betévedteknek alig marad valami inni-ennivaló. Hacsak nem igazi kultúrosok, s mint ilyen van potya-praxisuk: gyorsan megisznak ők is alapozónak 4-5 fél pohár bort (olyan, amilyen, ott egye meg a fene), majd a hatodik fél pohárral (mindig csak félig töltik az amúgy is kicsi poharat a ravasz protokollosok) a kézben hanyagul körbepillantanak: kinek fejthetik ki hirtelenjében frissen támadt benyomásaikat.
Végül, a kultúr-tudományos-művészi e­se­­mény (és enni-innivaló) végeztével a hely­színen marad a sikertől felajzott előadó vagy szerző és családja, akik összeszedik a tésztamorzsákat és üres üvegeket, no meg a műanyag poharakat (ezek mindent megettek, megittak fájdalmas ténymegállapítással) és sikerélménytől ragyogva hazaindulnak hétköznapi életükbe.
* * *
Másképpen történik mindez a Fővárosban. Az előadások nagyjából úgy zajlanak, csörgedeznek, nyúlnak el és folynak be kisebb-nagyobb kanyarokkal az Unalom-tengerbe, mint történik az Vidéken. Annyi a különbség, hogy itt, a kultúra várában, elegánsabbak a mindenkori letéteményesek, jobban, illetve drágábban öltözöttek az előadók, valódi, nem egyszer metszett üveg borospoharak helyezkednek el rendezetten a hófehér abrosszal megterített asztalon (és nem holmi vacak műanyag egyszer használatosak), sok-sok pogácsa vagy bor alá való sajtos-sós tészta (természetesen porcelán tálon) takarja a mosodából frissen hozott vakítóan fehér vászonterítőt. És van virág is asztalközépen, festett vázában, kezdés előtt pedig jó fél órával már szól a zene... Egyszóval: sokkal európaibb miliőben pompázó, minden szempontból gazdagabb asztal várja a kultúrára kiéhezetteket, mint Vidéken. Az ételt-italt rendszerint egy Alapítvány vagy Intézet fizeti, így a szervezők jóval nagylelkűbbek, mint szegény szórványban élő, kisebbségi kultúrintézmény-felelősök vagy a meghívott előadók, akik nem egyszer saját zsebből áldoznak... Mire is? Ne forszírozzam.
Egy ragyogó rendezvényen vagyunk tehát: éppen befejeződött a gyönyörű, bérelt fővárosi kultúrteremben megtartott tudomány-népszerűsítő előadássorozat-csokor. (Történetünk szempontjából teljesen mindegy, mi volt a téma, milyen hosszúra nyúltak az előadások.) A nézők, hallgatók felállnak, diszkréten megtornáztatják-ropogtatják elmerevedett tagjaikat, majd sietnek gratulálni az ismerős, tudományos titulusokat, netán kitüntetéseket birtokló előadóknak. Kézfogások, üdvözlések, mosolyok... dedikált könyvek cserélnek gazdát... de a megterített asztalhoz senki sem siet.
Csak én. Mint óvatos kisebbségi és sok fogadást tapasztalt, gyakran hoppon, illetve éhesen maradt vidéki meghívott. A tepertős pogácsa remek, eszem, eszem, eszem. A kitűnő tokaji bor kitöltve poharakba, van vagy 30 belőlük, itatja magát és én hagyom itatni magam, igen, gyorsan megiszom két pohárral (persze előbb körülnézek, nem figyelnek-e, de nem látok semmi gyanúsat, mire gyorsan még két pohár bort lehajtok). Majd gondterhelt képpel megmarkolok egy teli poharat (és nem félig töltött szemszúrást) és eltűnök a vendégseregben okosat mondani. Jól esik, hogy néhányan úgy tesznek, mintha érdekelné őket ráncolt homlokkal, kínosan művi, választékos fogalmazással kifejtett óvatos közhelyeim semmitmondása.
Közben diszkréten figyelem az asztalt. Már ellepték azt a meghívottak. Hanyagul, könnyedén unottan csipegetik a túrós-rudakat, bele-belekortyolva a gyönyörűen sárgálló borba. És egymással fennkölten társalognak valami megfoghatatlan szellemi magasságokban, hiszen a rafinált toilettek, a parfümillat, a légiesség mind-mind azt sugallják, hogy az evés-ivás csak amolyan ki tudja hányadrendű valami az életükben.
Kicsit szédülök, gyorsan kiszámítom, 5 deci bor van a gyomromban és két pohár víz. És 6 sajtostekercs. No, erre még lehet inni egy-két pohárral – gondolom –, de ni-ni, alig van már olyan pohár, amiben magakelletően sárgállik a drága nedű. Vajon mikor tüntették el a hasukban az előkelőségek – csodálkozom némán és lelkemben nagy-nagy elismeréssel.
Enyhén szédelegve odamegyek szervező barátomhoz:
– Úgy tűnik, elfogy az ital – jegyzem meg halkan, látszólag közönyösen.
– Már akinek – válaszol nagy nyugalommal, értelemtől és bortól csillogó szemmel, markában üres pohárral.
– Ezt hogy érted? – kérdezem.
– Az asztal bal sarkánál az abrosz alatt van kétszer két liter bor. Eldugtam.
Szünet. Csend.
– Mikor vesszük elő? – érdeklődöm unottan.
– Amikor csak néhányan maradunk – jelentette ki.
Ittam sietve alapozónak két pohár ásványvizet – immár lélekben megnyugodva, hogy hát nem halok szomjan, illetve, hogy hát sose halunk meg, ha ilyen szép az élet. Ejha. És tényleg forog a Föld. Nem nagyon, csak éppen amennyire kell kultúrából kifolyólag.
És akkor feltűnt Ő. Egy ismeretlen idős hölgy, hatalmas vászon bevásárló­zsákkal. Szerényen, megállt az ajtóban, mintegy jelezve, ő itt sincs, nem is érdemes rá figyelni... Én mint gyakorlott kiállításlátogató és kultúrrendezvény szavalója rögtön észrevettem: itt valami nem tisztességes dolog készül. Valóban a némber, miután felmérte, hogy senki sem törődik vele, odasomfordált az asztalhoz, és szatyrába ürítette gyakorlott mozdulattal a pogácsás, tésztás, szendvicses tálak megmaradt tartalmát. Sőt, miután végzett a kekszekkel is, betett a szatyorba egy-két üres borospoharat. Ez már sok volt nekem. Elindultam feléje, hogy... szóval, hogy kikergessem. És akkor ez a – tessék elhinni, nem túlzok – zseniális világvárosi, illetve fővárosi potyás elkezdte az abroszt emelgetni, mint aki tudja, hogy ott mindig kell lennie valami félrerakott ennek-annak. Pillanatok alatt felfedezte a bort, bevágta a szatyrába és csendesen, illedelmesen elindult kifelé. Mielőtt utolértem volna, szervező barátom eléje sétált finoman, határozottan, halkan rászólt:
– A pogácsát viheti, minden egyebet, tányérokat, poharakat visszatenni. A virágot is. Vázástól.
És a vénasszony mindent szépen kirakott az asztalra. Engedelmesen, megjegyzés nélkül.
– A bort tegye az asztal alá, ahol volt – utasította bámulatra méltó gyakorlattal hangjában a szervező.
A jelenetnek csak én voltam szemtanúja. Még jóformán pislogni sem volt időm, volt, nincs, eltűnt az öregasszony. Én a szervezőhöz fordultam.
– Most már elővehetjük a kétszer mentett bort – mondtam –, alig maradtunk néhányan.
És lőn. Mondanom sem kell, az egyik faliszekrényből (vagy honnan) előkerült egy tál félretett szendvics, tepertős pogácsa, konyak – egyszóval remekül folytatódott az intellektuális est.
– Undorítóak ezek a potyások – mondom én hajnal felé, mikor valahogy szóba került a belopakodott és leleplezett, tarhálni akaró szemtelen vénasszony.
– Mindig szemmel tartom őket – így, immár barátom, a fővárosi szervező.
Miközben vidám dolgokról beszélgettünk, hirtelen eszembe jutottak az én otthoni, erdélyi kultúr-öregasszonyaim. Nem hoztam szóba őket, úgy éreztem, nem illik szégyenkezni velük – elvégre ott, ahol magas szinten történik a műveltségterjesztés és minden, ami vele jár, kit érdekelne a mi szerény vidéki kultúrfórumaink története; és azoknak a még szerényebb, potyaitalt, száraz tésztát és egyéb olcsóságot fogyasztó kisnyugdíjas nénikéi, akik – jut eszembe hirtelen – becsületére legyen mondva, már a kezdésnél ott vannak (nem csupán a csemegére, a készre csempészik be magukat), emígyen, órákig tartó fenekeléssel keményen megdolgoznak a néhány pohár boldogító nedűért. Igen, ha belegondolok, ők csak olyan-amolyan műkedvelő potyások.
Vagy talán még azok sem... Hiszen végigülik – nyitott szemmel (!) – az Eseményt és nem csak a végére somfordálnak be, mint ama időben leleplezett fővárosi kolleganő...