Potenciális bestseller

Radu Afrim legújabb marosvásárhelyi produkciója, előző munkáihoz hasonlóan, egy improvizációk, a színészekkel való közös gondolkodás alapján felépített előadás, ahol a színpadi jelenlétet a rendező világában való otthonos mozgás alapozza meg. Az erős színészi jelenlét és az előadás töredezett szerkezete miatt (amit a látvány is hangsúlyoz) a jelenetek önmagukban, de egy lineáris történet elemeiként is léteznek, így a múlt és a jelen is megél a színpadon. A Tompa Miklós Társulat által bemutatott Grand Hotel Retromadár emberi karakterek sorsát követi, legyen az a sors fiktív vagy valós. Mioara, az írónő (B. Fülöp Erzsébet) azzal a szándékkal látogatja meg a hotellé alakított gyerekkori blokkját, hogy regényt írjon saját múltja elengedésének folyamatáról. Az előadás kettős szerkezete az írónő fantáziájában történő, illetve a Grand Hotel valóságában lezajló események mentén bontakozik ki. A néző az előadás utolsó jelenetéig csupán az egyik szint létezéséről tud, így a zárójelenet arra hivatott, hogy katarzist idézzen elő és tudatosítsa a fiktív szint létezését. Az előadás dramaturgiája retrospektív, ideális esetben utólag minden értelmet nyer. Persze, ha addig a néző nem feledi a közel háromórás előadás egyik pillanatát sem.
Az írónő azzal a szándékkal hagyja el egy kis időre Belgiumot és jelentkezik be a Grand Hotelbe, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol múltja játszódott. Oda, ahol lénye nem a szomorúság megtestesítőjeként létezett, ahol testvére, Laura még életben volt és ahol szabad volt hangosan, tátott szájjal nevetni. A múlt egyszerűségének újraélésével egyetemben pedig azt reméli, hogy el is tud tőle szakadni. Ezzel ellentétben az írónő nem törekszik arra, hogy Teréz nénivel kapcsolatot alakítson ki, még arra sem, hogy együtt nosztalgiázzanak. A Grand Hotel Retromadárban az első részhez (Retromadár a blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan) képest a nosztalgia érzése, amit Teréz (Berekméri Katalin) karaktere, valamint Mioara gyerekkori alakja (Sebesi Borbála) testesít meg, már nem funkcionál eszközként, inkább csak hangulatteremtőként, színezékként befolyásolja a történetvezetést. Mioara mint írónő létezik, nem mint volt blokklakó. Meglepő alkotói döntés, hogy az írónő nem a múlt tükrében reflektál a valamikori blokk mostani állapotára, hanem inkább annak jelenidejűségét szándékszik megragadni. A karakter komplexitásának ezen hiányossága (ami dramaturgiailag már-már céltalanná teszi) alátámasztja azon feltételezésemet, hogy az előadásnak az első rész (Retromadár a blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan) élménye nélkül is működnie kell.
A Grand Hotel Retromadár erőssége abban rejlik, hogy potenciálisan nagyon sok témát kivesézhetett volna: a feminizmust, a beteljesületlen internetes szerelmet, a nemek közti átmenetet, az elvágyódást, a magányt. Sajnos az ezen témákat megtestesítő erős karakterek végig csak lehetőségek maradnak: csupán pár hatásos mondat, cselekedet erejéig léteznek, emiatt karakterépítés szempontjából felületesekké és a néző szemében könnyen elfelejthetővé válhatnak. De hogyha magukban nem, legalább egymáshoz fűződő viszonyaikban létezhetnének. És léteznek is… valamelyest. Amaryll (Varga Balázs) és a tehetséges Juhász testvér (Bokor Barna) viszonya elvarratlan marad: mire tisztázódik szerelmi viszonyuk, a Juhász testvérek távozni kényszerülnek a hotelből. A feminista szobalány Kádár Noémi alakításában a férfiakhoz fűződő viszonyában létezik a színpadon, annak ellenére, hogy egyedülálló nő szeretne lenni. Meghökkentő merészségével megtöri a hotel lakóit körülvevő erőtlenséget, ám már nem annyira körültekintő, hogy igazságtudatával kizökkentse őket a megszállottság állapotából. A többi karakter kizökkentésére sajnos Aladár, a hoteltulajdonos (Galló Ernő) sem vállalkozik, ő saját sorsáról dönt. Tanúi lehetünk Aladár öngyilkosságának, az elvágyódás tettlegességig fajulásának. Aladár felismeri azt a körülötte zajló, fullasztó káoszt, felületességet, amit még a kommunizmus ideája és alkalmazása hagyott hátra. Nem lát más kiutat, mint a halált. Ezzel kilép abból a mókuskerékből, amit a kudarcoktól való félelem forgat. Hiszen azért zárjuk kulcsra a hotelszoba ajtaját, mert félünk attól, hogy a kudarc besétál, hogy a bezártságban rejlő biztonság egy nyitva hagyott ajtón könnyebben kisétál.
Bár a hotel lakói szobájukba zárják igazi énjüket, a nézők elől úgy sem menekülnek. A nyitott díszlet lehetővé teszi, hogy a nézők elsőkézből lehetnek szem- és fültanúi a karakterek kettős személyiségének: igazi én kontra persona (ha Jung felfogása szerint értelmezzük). Az Irina Moscu által megálmodott díszlet, az emeletes, szobákra osztott épület lehetővé teszi, hogy minden szobába betekintést nyerjünk, egyszerre több dologra is figyeljünk. S az előadás pont emiatt hagyhat némi hiányérzetet. Mivel a játéktér megköveteli a figyelem megosztását, kifejezetten fontos lenne egy koherens történetszál megalkotása. S mivel az előadás dramaturgiája miatt ez csak a zárójelenetben történik meg, a töredezett szerkezet széteséshez vezethet, előidézve a teljesség hiányának érzetét. A Grand Hotel Retromadár pörgős jelenetek sorozata sok izgalmas karakterrel, de az előadás időtartama túl rövid ahhoz, hogy ez ne csak potenciálisan legyen igaz rá.

Tompa Miklós Társulat: Grand Hotel Retromadár (2020), rendezte: Radu Afrim. A Helikon által kiírt A maszk mögötti áhítat című színházkritika pályázat első helyezettje.