Porszeméletek mozaikolása – olasz módra

Rózsássy Barbara mozaikdarabok összeillesztésével alkotta meg a Legenda kompozícióját. Lírájában, a kultúrák, mítoszok és hagyományok metszéspontjában, erőlködés nélkül találkoznak a gondolatok a szabad és klasszikus formákkal. Így válik a kötet az üvegfestészethez hasonlóvá, beszínezve az antik korok és eszmények (fény)világát.

A költő az olasz művelődés és költészet iránti elköteleződésének vékony, törékeny üvegrétegével vonta be verseinek én- és értékkereső gyakorlatát. Három cikluson keresztül, cím- és oldalszám-nélküliség mögé rejtve, az élet történéseit szedi darabokra, mintegy okfeltáró szándékkal kutatva a tudatban és a tudat alatt zajló folyamatok hátterét.

Az első ciklus középpontjában az idilli otthont pillanatok alatt felszámoló lángok és egy külső entitás artikulálatlan sikoltásai állnak. A lét bizonyítékainak feltárásáért tett törekvések sorát átvérzik az elvesztett társ és a társ elvesztésének begyógyíthatatlan sebei. A második ciklus szonettkoszorújában belsővé lesz a feszítő nyugtalanság: a tisztánlátásnak, ennek hiányának, valamint a múltba, pontosabban a gyerekkorba való hazatérés lehetetlenségének tájékozódásra gyakorolt hatása materializálódik. Az utolsó ciklusban addig bomlanak atomjaira a legendákban sosem említett életek emlékei, mígnem világossá válik: „Úgy lehet, legjobb emléktele­nül” (?). A párhuzamokra épített világ gazdag motívumrendszerben létezik – a víz, a révész, a sziget, a gyermekkor és a kincsek az erőteljesen szubjektív költészet kiterjesztését teszik lehetővé.

A Legenda irányíthatatlan hajó, elveszett hajónapló. A mindig hátramaradt, múlt utáni sóvárgás, a szándékosan hátrahagyott kikötő, az „örök felejtés Szaharájában szél hátán utazó porszemnapjaink” (?).

Rózsássy Barbara: Legenda. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2021.

‍