Poroljuk le a naftalint Heltairól?

Még akár jó ötletnek is tűnt az, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Heltai Jenő pályája elején, 1908-ban írt Naftalin című bohózatát vitte színre szilveszteri előadás gyanánt, amelyet Brassóban vendégelőadásként tekinthettünk meg. Főként azért tűnt jó ötletnek, mert a színházak műsorán a könnyedebb műfajok általában megtűrt mostohagyermekek, ami nem is igazán érthető, tekintettel a statisztikára, hogy a nézők alapvetően miért is járnak színházba (pláne szilveszterkor). Háromból ki is találhatjuk, hogy a szórakozásért. Ezért sem mindegy, hogy mit szolgálunk fel nekik a pohár pezsgő és a piskóta mellé.
Novák Eszter választása ezért nem elhanyagolható, azonban hozta a színházak általános viszonyulását a bohózat műfajához, miszerint az olyannyira könnyed, hogy igazából nincs is szükség semmiféle racionalizálásra. Értem ezalatt azt, hogy a rendező megragadja a Heltai Jenő könnyed kis sztorijából körvonalazódó emberi kapcsolatok szövevényét, szétszedi, majd újfent összerakja, úgy, ahogyan ezeknek a színpadon működniük kell egy huszonegyedik századi környezetben, az eredeti szöveg világához képest jócskán megváltozott világban.
Mert 111 esztendő azért sok idő, még az elévülhetetlen emberi szövevények, kapcsolati szövődmények tekintetében is. És itt most azért írtam, hogy szét kell szedni és újfent össze kell rakni ezeket, mert enélkül nem állapítható meg az, hogy az „aktualizálásnak” milyen mérvűnek kell lennie. És ebben az előadásban bizony alapvető gond az, hogy a napi valóságunkhoz illesztésben nem mutatkozott kellően merésznek a rendezői koncepció.

Terka, a jólszituált úriasszony (Fodor Réka) szerdánként óramű pontossággal csalja meg a férjét, nyilvánvaló számára az, hogy ettől az alkalmi viszonytól nem akar többet önértékelés-frissítő testi érintkezésnél. Azonban az óramű akkor hibásodik meg, amikor a szerelmi légyott helyszínén egyszercsak megjelenik a férj, és Terka semmiképp nem tudja elintézni, hogy elutazásuk előtt szeretője, Laboda Péter (Sebestyén Hunor) kimeneküljön az amúgy nem használt lakásból. Így a szekrénybe dugja őt, a naftalinos ruhái közé. A házmester időközben a férj (Szabó Eduárd) kérésére kiadja a lakást három vadidegen nőnek, egy fura és színes kis társaságnak, és ezzel elszabadul a tipikus bohózati „pokol”. Ráadásul Terka csalására egy másik is rátevődik, az apjáé (Schlanger András), aki viszont a délutáni színésznőt, Patkány Etust (Tasnádi-Sáhy Noémi) viszi fel a megüresedettnek hitt lakásra. Ő maga is egy alkalmas pillanatban, hogy az érkező felesége ne kapjon szimatot, természetesen ugyancsak a szekrénybe rejti el a szintén alkalmi „zsákmányt”, akinek azonban keményen fizet is a „szolgáltatásaiért”.
Heltai Jenő bohózata a megcsalás és az öncsalás játéka. Azt illusztrálja, hogy az emberi elme és képzelet milyen mélyen el tud merülni az abszurdumba azért, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal, amelynek minden szálon ugyanaz a lényege: a másik megvezetése.
A nagyváradi produkció azonban ezt a nyersanyagot tétovázóan aktualizálja. Itt nem az a fő gond, hogy 111 év alatt megváltozott a világ és lekerült napirendről a meg- és öncsalás, mert most is jócskán van ilyen. Hanem az, hogy ennek a hangsúlyai áthelyeződtek. A huszonegyedik századi néző már tudja, hogy a mentésre váró erkölcs maga sem több játszmánál, manapság már a félrelépéseket sem azért leplezik, mert valamiféle szilárd, megingathatatlan értékrendhez méri magát az egyén, hanem azért, mert a csalás jelentette játszma összetűzésbe kerül az erkölcs jelentette másik játszmával. Ilyen értelemben Novák Eszter rendezői értelmezésétől a szereplőknek ezt a fajta vérmes tudatosságát, világuk erkölcsi relativizmusának bemutatását vártam volna el, hogy lássam azt: ezek a nőcik és fickók vérprofik, csupán annyi a gondjuk, hogy kicsit kizökkennek a profizmusból, amikor hiba kerül a rendszerbe, a gépezetbe.
Csupán egy helyzetet emelnék ki az előadásból ennek illusztrálására: például, amikor Terka anyja (Molnár Júlia), aki lánya szeretőjének szekrényből való eltávolítására (más sarának eltisztogatására) érkezik a helyszínre, és szembesül Laboda Péter Patkány Etussá „változásával” (a saját házasságának sarával), akkor én huszonegyedik századi nézőként nem hiszem el neki azt, hogy ő ténylegesen és őszintén azt gondolja, hogy ez az abszurdum lehetséges. Heltai korában sem hihették el, csupán az erkölcsi normakövetés imperatívusza tehette alkalmasabbá a komikus összekacsintást. Azonban most inkább elhisszük neki azt, hogy ő egy nagyszerű és hihetőként értékelt „kommunikációs panelt” talált arra, hogy a látszattal együtt saját bőrét is mentse a snassz helyzetből. Nem másért: sokkal valószerűbb ez mai szemmel, mint az, hogy ez a nő saját magát csapja be elsőként, mert ez viszont nem komikus, hanem nevetségesen naiv. Nos, akkor inkább ezt az öntudatos nőt szerettem volna látni itt, aki szinte erőszakosan, agresszíven rángatja bele riválisát a kitalált kommunikációs bravúrba, nem pedig egy hiszékeny némbert, aki maga hiszi el elsőként azt, hogy valaki „képes” férfiból nővé változni azért, hogy egy történet beleférjen a közerkölcsbe. És ez csupán egy példa a sok közül.
Nos, az ilyen jellegű hangsúlyeltolódások kitapintása helyett – amelyet mind szövegben, mind rendező koncepcióban, mind pedig színészi játékban „le kellett volna követni” – az aktualizálás feladata a díszlet- és jelmeztervezőnek jut osztályrészül, és Florina Bellinda Vasilatos igen jól helyt is áll: korunkhoz közel álló jelzésszerű labirintusként képzeli el a színt, benne az ide-oda tologatható fontos díszletelemmel, a hol áttetsző, hol meg tartalmát leplező szekrénnyel. A szereplők jelmezei pedig egyenesen igézőek, klasszikus, minimalista, mégis mai vonalaikkal bármelyik kifutón megállnák a helyük, akár a Chanel divatház kreációiként is, mondjuk.
De van itt egy gond, ami viszont ugyancsak látványos: Heltai korának kapcsolatrendszerében, a nézőkhöz hasonlóan a színészek sem találják (mert nem találhatják) fel magukat annyira, hogy egészében leplezni tudják az elképzelés hiányosságait, a tétovázó aktualizálást. És azért nem, mert ők maguk is huszonegyedik századi emberek: nem tudják a nem a mai logika szerint működő színpadi helyzeteket zökkenőmentes játékká alakítani. Szükséges lett volna itt a rendezői koncepció nyújtotta stabilabb szerkezet, amely megtartja a színészi bravúrokat. A színészi alakításoknak Kárpáti Péter dramatizálása sincs igazán segítségükre, hiszen a szövegben nem túl ritkák az ósdi fordulatok, amelyek óhatatlanul egy másik korba röpítenek vissza bennünket.
Paradoxon, de a produkcióban igenis tételesen megjelenik a „megváltozott idők” fogalma és képzete az egykori ünnepelt művésznő, de mára már csak kétes foglalkozású némberré züllött Kabóczáné (Gajai Ágnes) monológjában. Ez az előadás legőszintébb pillanata, amelyben a valamiből teljesen másvalamivé váló egyén drámája, tündöklése és bukása olyannyira emberi, hogy a nézők közül vélhetően mindenkit egyénileg is megszólított. Kár, hogy ez a monológ is kilóg a színpadi történésből, nem tartja meg a rendezői koncepció szerkezete, s mint ilyen, önmagáért valónak tetsző. Azonban én eltettem magamnak, mert színházi pillanatként viszont teljes érvényű volt.


Nagyváradi Szigligeti Színház. Heltai Jenő: Naftalin. Rendező: Novák Eszter. Szereplők: Szabó Eduárd, Fodor Réka, Sebestyén Hunor, Schlanger András, Molnár Júlia, Kiss Csaba, Gajai Ágnes, Trabalka Cecília, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Hunyadi István, Szotyori József. Dramaturg: Kárpáti Péter, díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos, zeneszerző: Lázár Zsigmond, zongorista: Dombi Dávid.