Porcelánbalerina

Sára állítólag a disznótól ijedt meg. De erre ő nem emlékezett, csak éveken át mesélték neki, hogy ő milyen csudálatos gyermek volt, egyéves korában mondatokban beszélt, négy évesen folyékonyan olvasott, kioktatta a papot a Szentírásból, és a templomban beszédet tartott arról, hogy Illés hogyan gyilkoltatta meg Baál papjait a Kármel-hegyen. Aznap épp ott volt egy küldöttség is a magyarországi testvérgyülekezettől, és ragaszkodtak ahhoz, hogy lefényképezzék őket a fehér ruhás, kis tudóssal. Egy Ikarusz előtt mosolygó csoportosulás fodros kislánnyal – ma is ott az emlékbe kapott fénykép Sáráéknál a vitrinben.

Aztán jött az az állítólagos disznó, és úgy megijedt az a kicsi lány, hogy egy szót sem szólt napokig. Akárhogy kérdezgették. Aztán úgy egy hét múlva mondott valamiket, de nem lehetett eldönteni, hogy egy idegen nyelven beszél, vagy valamiféle artikulálatlan halandzsával rémisztgeti a szüleit. Még nevetgélt is. Tamást is valami különös, magánhangzók nélküli nyelven szólítgatta, de a macska értette, és dorombolva dörgölőzött a lányka lábaihoz. A pap tanácsára végül orvoshoz vitték. Megállapították, hogy egészséges, csak kicsit késik a beszédfejlődése. A szülők persze esküdöztek, hogy a gyermek jobban beszél, mint a pap, csak a disznó óta nem tud, vagy nem akar. Akkor írták elő a logopédust meg a bábukat.
A gyermekkori emlékek számára a tükör előtti oi-oázást jelentették, az ajakkerekítést és a sziszegő sz-t, a susogó s-t. Hogy bár a nevét tudná rendesen kimondani. A többi gyerek csak dadogós Sárinak hívta, a pedagógusok ismerték ugyan az állítólag sokkal szelídebb beszédhibás kifejezést, de a nyelvünk akkor is konok és gonosz, ha valami nincs rendben, az igenis nem normális, a nyomorék igenis nyomorék. És az élet nem mese, ahol a rút kiskacsa egyszercsak csodálatos hattyúvá válik, hanem itt a süket szótlanná lesz, a sánta meg púpossá alakul, a csodagyerek dadogós Sári pedig valószínűleg megnémult bolondlánnyá nő fel.

Persze a család nem nyugodott bele, Máriskó mamó péntekenként napszálltáig mai napig semmit nem eszik, hogy végre valahára múlna el az unokájáról a rontás, térne haza, vagy bár a lelke találna nyugalmat. Sára története ugyanis éppen csak elkezdődött azzal a furcsa hallgatással. Pár évig kitartóan végezte a tükör előtt az artikulációs gyakorlatokat, de tökéletesen sikertelenül, egyszerűen képtelen volt uralni a torkából előtörő rezgéseket. Aztán egyszercsak megmakacsolta magát, és mintha tényleg néma volna, nem beszélt többé. Eleinte a szülők még bizakodtak, szenteltek gyertyát, jótékonykodtak, füveket szedtek a mezőn, főzeteket itattak a gyermekkel. De hasztalan. Végső elkeseredésükben elvitték a lányt a somlyói javasasszonyhoz. Sára szerette azt az utazást. Hajnalban indultak, titokban, mintha szöknének valaki elől. A vonatfülkében egy szót sem szóltak azok sem, akik tudtak beszélni. Valamiféle spontán csendkirályosdira hasonlított az egész, félő volt, hogy egyszercsak valaki felnevet, mert nem bírja tovább magában tartani a gurgulát. Visszafelé suhantak a fák és a villanyoszlopok, az álldogáló barmok az út szélén. Sára nevetett ezeken, de az ő nevetése csak valamiféle sóhaj volt, amit a tüdőből kiáramló levegő keltett. Moziba menni lenne jó – gondolta. De a javasasszony-program is elég érdekes volt. Somlyó piszkos volt, szürke, húgyszaggal vegyült az ázott beton szaga, amíg kóvályogtak az egyforma utcákon, hogy az állomástól eltaláljanak a javasasszonyig, a Dimitrie Cantemir 5/12-be.

Egy tömbház második emeletén lévő kétszobás lakásban élt a híres javasasszony, aki lószőrrel kötötte körbe az anyajegyet, kávézaccból jósolt, kártyát vetett, ólmot öntött, szemölcsöket növesztett a rosszakarókra, és sok más apró problémát orvosolt: hazaszelídítette a kikapós menyecskét, szerelmessé tette az agresszív családfőt, tüneménnyé változtatta a házsártos anyóst.

Már várta Sárát. Bár semmit sem meséltek a lányról, a javasasszony mindent tudott róla és a családjáról. A kártyákból olvasta ki, hogy egy idősebb nő él a közelükben és az ő irigysége okozza Sára betegségét, az ő rosszindulata miatt nem fogan meg a várva várt kistestvér sem, és ő küldte a gonoszt abba a disznóba is, amelyik Sárát halálra rémítette. Mint mondta, az az asszony a baleset előtti temetésen bedobta Sára valamelyik személyes tárgyát a sírba, hogy a halott vigye magával a gyermeket is. Nehéz lesz megmenteni, de ő segít. A szülők a gonosz nő leírásából felismerni vélték Margit ángyót, aki folyton mondogatta, hogy nem lesz jó vége ennek a gyermeknek, túl sokat tud, lehetetlenség felnevelni, az ilyenek mind korán meghalnak. Az anya még arra is emlékezni kezdett, hogy akkoriban tűnt el Sára fésűje, amikor Kozma felakasztotta magát, és valóban az álnok nagynéni – furcsállták is, hogy miért – olyan közel állt a sírhoz, mintha a gyászoló család tagja lenne. Sára mosolygott, a szülők rémüldöztek, hogy elveszítik a különleges gyermeket. A javasasszony meg nyugtatgatta őket, hogy ha betűről betűre megfogadják a tanácsait, nem lesz baj. Először is mindent titokban kellett tartani. Böjtölni kellett, imádkozni, holdtöltekor kimenni Kozma sírjához és visszakövetelni a kislány hangját. Engesztelni a szellemeket, bűnbánatot tartani, és ötven eurót utalni a megadott bankszámlára, amely egy néma gyermekeket segítő alapítvány tulajdonában volt.

Sára látszólag partner volt mindenben: kedden böjtölt, esténként imádkozott, próbálgatta felismerni, mi a bűn, holdtöltekor kiment a szüleivel a sírhoz, és kilenc, keresztútról összegyűjtött göröngyöt kapartak be a sírba. A kilencediknél mindig feltámadt a szél, a szülők remegtek és Istennek óbégattak félelmükben, a lány meg mosolygott. Otthon megette a fekete tyúk zúzájáról leszaggatott hártyából készült őrleményt. A család pedig meg volt győződve arról, hogy ezek a titkos praktikák tartják életben a gyermeket.

A javasasszony meghagyta, hogy ha a kislány nővé érik, hozzák vissza hozzá. A szülők örültek ennek, mert ahogy Sára betöltötte a tizenkét évet, furcsán kezdett viselkedni: makacs lett, nyugtalan, titokzatos. Már nem rajzolt annyit, mint régen. Csak ült a számítógép előtt, a szülők számára idegen emberek fényképei alá biggyesztett vigyorgó emotikonokat, nem volt hajlandó megenni a zúzaport, kijárni a temetőbe, és az esti elcsendesedett ima idején is láthatóan mással foglalatoskodott, furcsa arckifejezései lettek és cinikus mosolya. A javasasszonyhoz is úgy kellett elcibálni. És ott is hogy viselkedett!? Egy közösségi oldalon közzétette a javasasszony vécélehúzóját díszítő, műanyagkoponyáról készült fotót a nő nevével és lakcímével együtt.

Röhögött, miközben az asszony a földön túli hatalmakkal viaskodott az ő életéért. Amikor meg szétfeszítették a száját, és a javasasszony a saját nyálából kikevert gyógyírt belecseppentette, végighányta a lakást, leverte az előszobapolcról a hófehér, fodros ruhát viselő porcelánbalerinát, és elviharzott. Az állomáson érték utol. Hazáig sziszegték neki, hogy ezt még megkeserüli.
Két hónapra eltiltották a számítógéptől. Rezzenéstelen arccal vette tudomásul. Újra elővette a pszichiátertől kapott bábukat. Naphosszat elvolt velük. A szülők megnyugodtak, a lányuk kicsit még kislány. Nem vették észre, hogy többszázszor játssza el, hogy a disznó utoléri az előle menekülő gyermeket. Ezen kívül zenét hallgatott, és nyelveket tanult. Már tudott franciául, angolul, olaszul és kínaiul. Úgy tervezte, hogy érettségi után azonnal dolgozni kezd és elköltözik otthonról. Addig még hat év van, hat másik nyelvet is megtanulhat. Egy jól menő fordítóirodában látta magát jószabású, csinos kosztümökben. Gyereket nem akart. Soha.

Ezeket a fiókjában talált naplóból tudták meg a szülei. A rendőrség készített egy másolatot nekik is.

„Hova lesz a halottak hangja?” – ez volt az utolsó mondat. A születésnapja előtti estén írta be.

Sára ugyanis tizennégy éves korában eltűnt. A javasasszony szerint egy erdőben ölték meg. A Kacó Somlyó felőli oldalán - pásztorok és favágók beszélik, hogy néha, amikor feltámad a szél, az egyik tisztáson hallani lehet egy lány hangját. Nem szólongat senkit. Csacsog és nevetgél. Mint a tizenéves csitrik.