.svg)
Pontosan emlékszem,
kedves Ferenc barátom, amikor még az elmúlt évszázad utolsó harmadában, ezerkilencszáznyolcvankettőben a Kriterion Könyvkiadónál frissen megjelent XYZ című kötetedért a sasszemű, de nem nyúlszívű kritikusi gárdától ínséges idők ellenére (Cordon Rouge) Pezsgő-díjat kaptál, akkor a bevált gyakorlatnak eleget téve, valamint a folytonosság kedvéért is, tekintélyes mennyiségű sörrel is igyekeztünk a díj szélesebb vetületű perspektíváiból tovább elemezni költői attitűdöd mibenlétének, honnanlétének és meddiglétének jövendőnk irányába kitárulkozó lehetőségeit. Más szóval: szellemi ellenálló és poétikai-akrobatikai képességed esszenciális tartalmainak határozottan megvonható vektoriális mutatóit.
Valljuk be, fittyet hányva a külvilágra, ilyenkor repült ám az idő csak igazán! Hisz ahogy Köntös-Szabó Zoli szerkesztő társunk sajátos „El galante” stílusában felidézte: egy havas karácsonytájéki lapértekezletről hazafelé baktatván összefutott írótársakkal, aztán egy-két söntést útba ejtettek, és amikor otthon fogasra akasztotta télikabátját, akkor vette észre, hogy időközben március lett, és kertjében már virágokba borultak az almafák. A túlélési kényszer dugóhúzósan nyakatekert hangulata, a megélt pillanatok egyedi profilokkal modellált technikai átvészelése és az a tény, hogy az Utunk hetilapnak minden pénteken meg kellett jelennie, nos, ez az egyveleg formált, csiszolt, kalapált, feszített mindnyájunkat zord körülmények között is az élet- és tettre képesség kaptafájára, ilyenképpen ellensúlyozva a fojtogató közhangulat alattomosan dagadó, képlékenyből egyre merevebbé változó dominanciáját. Hát persze hogy ilyenkor jól jött némi lazítás. Lászlóffy Ali ezt szavakkal ki is röppentette egykor a Volga ablakán, éjnek idején, Székelyföld valamelyik irodalmi találkozójáról jó dalosan hazafelé közeledve, miközben megveregette szerkesztőségi gépkocsink (!) sofőrjének vállát, mondván: „Nem élünk mi terpentinen / lemegyünk a szerpentinen / Miklós bácsi rövidítsen / majd csak megsegít az Isten”. Erre valamit vakkanthatott volánjánál az öreg medve, mert tátott szájából, mint barlang sötétjében a hófehér cseppkő, úgy villant elő szimmetriatengelybe állított egyetlen szemfoga. De hiszen épp ez volt a szellemek valódi órája is. A szó szerinti: szellemjárás. Ahonnan visszacseng Páskándi mély, öblös hangja, s életfilozófiai doktrínái közül például egy: „Éjjel három óra után már minden nő: jó nő…” Aztán mint a csillaghullás, szálltak, zümmögtek, zakatoltak a légben pörgő jambusok és trocheusok, a szabad- és fogolyrímek kifelé a benzinfaló orosz luxuslimuzin ablakán, a székely éjszakák szűkszavú némaságába, s tán még ma is ott kóvályognak, sattyognak valamerre azok az időbe veszett, mohaország légterébe szabadon eleresztett verslábak, tőletek, akik versül éltetek, versül beszéltetek, versül lélegeztetek, akkortájt, amikor egyetlen kalóriadús táplálékunk maradt csupán: az irodalom, s mi tudtunk tömören fogalmazni: „ki mint főzte ágyát, maga esik bele”.
Közben felidézem a geográfikus helyzetképet. Mivel egymáshoz igen közel laktunk Kolozsváron az Alverna negyedben, ez még tovább nehezítette alkalmanként a hazaérkezések hitelesen kiszámítható időpontjait. Hiszen tudod, több csalókán megbúvó kis csehó is útba esett honfoglalásunk jó szándékkal megtervezett útvonalán, amit néha még az előre nem látható baráti összefutások felfűszerezett öröme is tetézett, hisz szerkesztőségi és ahhoz közel álló író eszek többen ott rajzottak abban a fertályban vagy annak közelében: Palocsay Zsiga, Köntös-Szabó Zoli, Vásárhelyi Géza, Mózes Attila, Páskándi Géza, Cseke Péter, Banner Zoli, s persze Kenéz Feri és jómagam is. Akik egyszerűen nem tudtunk betelni a másik szellemtárának kifogyhatatlan hozadékával, ez viszont nemcsak hozta, de vitte is sokszor az aznapi honoráriumot ma már seholsincs kiskocsmák füstölőjében, tudatosan így tartósítva önmagunkat zavaros, emulziós eljövendőnk számára, és persze itt a példa: lám, most még a mának is. Király Laci, K. Jakab Anti, Csiki Laci, Bodor Ádám, Bágyoni estébe hajlón a város túloldalán, a Donáth-negyed tájékán praktizáltak, így elmondható, hogy voltaképpen az egyensúlyi rendszer szemszögéből tekintve szinte az egész város területét lefedtük.
De egyfajta „különutasság” számodra mindig is a költői életvonal egyedi ismérve volt, még a jó szaglású kritikusok sem igazán erőltettek be mindenáron a Forrás-nemzedékek többszemélyes harci szekerébe; tudomásul vettek, önfényben tündöklő magányos égitestként kezeltek. Jól megvoltál mindent látó szemüvegeddel, és képes voltál a csillagközi térben lebegni, mi is ott találkoztunk, emlékszel, lebegtünk hangtalanul beszélgetve, ha már amúgy is fokozatosan hozzá kellett szoknunk az abszolút légüres térhez. Egy holland ősz hátterében című versed demonstratívan keresi a valamiféle más-világot, amiról lemaradtál/lemaradtunk: „úgy tűnt // a világnak az a fele amit nem kaptam meg / hollandnak nevezhető / valamiféle személyes gyűjtőnéven. /(…) lehet / nem is az elérhetetlen nyelvet csupán az elérhetetlent akartam / megtanulni /(…) csupán a világnak azt a felét akartam megtanulni / amit nem kaptam meg soha / s ami ma már ha jól sejtem megtanulhatatlan (…)”. Soraid személyes tapasztalati úton érzékeltetik a vonzás-taszítás fizikai huzavonáját érzelmi skálán egyensúlyozva, a gondolatiság gravitációjának leküzdhetetlen spektrumát, és mindezt holland virágillatba preparáltan, erdélyi szellemmel, Van Gogh-i színtartalmakkal telítetten. De egyébként is, erősen kihegyezett ceruzával róttad, vésted, mint örök idők dolmenjeibe, úgy karcoltad papírba minden drámai identitású kötetcímedet, mint például a Fekete hanglemezek, az Ólomtánc, Az átvilágított földgömb, a Vigyázzállásból fejállásba, A szabadulóművész, A sóvárgás birodalma vagy a Szabadnak lenni mit jelent (hogy a sok tízből most csak néhányat említsek); nos, ezek a fogalmak már címlétükben is hiteles kor- és kórképek, amik nyilván nem holmi straussi operettdallamokra lettek elfütyörészve, lefirkálva. És mivel a holland valóság azért akkor sem volt minden csábítása ellenére a megtestesült tökéletesség hona (mára bizonyára még kevésbé az), mi magunk eldöntöttük, hogy igen, elérkezett az idő Új-Világot keresni, így szúrtuk ki magunknak világtérképen Új-Zélandot, ahova rögtön és gyalog indultunk volna el, meg persze vízen is járva, de maradtunk, mert péntekre vissza kellett érni, hisz akkor volt lapzárta.
Az viszont faktum, hogy semmilyen pozitív erkölcsi súlyfeleslegtől szabadulni te nem akartál és nem is tudtál, ezt az örömkényszert igazoltad a Homok a bőröndben című versköteted szellemi iránytűjével beállítva, mert bizony utólag nagyon is igazad lett: érdemes volt ’89-ben, magyarországi átjöveteledkor magaddal cipelni azt a versbe foglalt pár lapátnyi anyaföldet pótló anyahomokot, aminek minden egyes csillámszemcséje mára aranyat ér, és ha másra nem is használható, de igazi homokvárat, amolyan valódi „otthon-illatút” igenis lehet belőle építeni. Mert ha nincs szülőföld, megteszi a szülőhomok is.
Kedves barátom, itt mellékelek egy rajzot, amely az Utunk 1986/52. szilveszteri számában, Bajor Andor paródiájában jelent meg. Rólad készítettem (a bőröndben homok van!), és láthatod, a hajdani nyomdai méretezés tisztán, kivehetőn mutatja, hogy akkor te 4 cm széles voltál és a jegyzés szerint 0,67%-os. Ma viszont, születésnapi ünneped matematikai képletét is tekintve már 80%-ra felvitted – nagy különbség ez! –, a további 20% még csak ezután következik…
S végül: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sajátosan Utunk-ízű szerkesztőségi szlogenünk, még a Szentegyház utcai, emeleti helyiségben a hetvenes évek eleje táján, magam írtam papírlapra, ott állt egy ideig a spenótzöld linóleum szőnyeggel borított bejárati szoba falán, a szivarfüstszagú barna ajtó mögött, amelynek rézkilincse pillanatra nem hűlt ki az írókezek melegétől. Szövege, tartalmát illetően, igaz, hiszen akkor sok volt az eszkimó és kevés a fóka, rengeteg kézirat gyűlt be, sajtótér pedig alig volt rá a cenzúra mindent lekaszáló hőskorában. Szerzők a rovatvezetőket nyúzták, azt várva, hogy mikor jelennek meg végre nyomtatásban, ami az Utunk hasábjain felért egy korszakos győzelemmel. A falon pedig a helyzet magyarázatot nyert: „A papír nem nyújtható, és a szerkesztő is ember”.
Azóta sok évtized elszállt. És a papír mindmáig nem nyújtható, de az emlékképek, a lidérces álmok – még ha némi torzulással is –, azok talán igen. És hogy a szerkesztő – ami annyi esztendőn át magunk is voltunk –, valóban ember-e, azt majd ezután, kellő időben az Idő harapása dönti el.
Utunkos jókívánságokkal,
Budapest, 2024. március 10.
