Pistike cseresznyefája

– Hová készülsz, Pistike?

– Megyek a cseresznyefára cseresznyét szedni.

– De hát tél van, kisfiam!

– Tudom, tudom: sapka, sál!

Nem esnék hasra a meglepettségtől, ha a fenti vicc kitalálója olvasta volna Márk evangéliumának tizenegyedik fejezetét, közelebbről a fügefa megátkozását: Betániából távozva Jézus megéhezik, odamegy egy fügefához gyümölcsöt szedni, de nem talál, ezért megátkozza, hogy az soha többé ne teremjen. Másnapra a fügefa kiszárad. Igen ám, de a történet szerint akkor még nem is volt ideje a fügeérésnek – egy világi bíróság tehát a fát jó eséllyel ártatlannak találta volna. Persze, a képlet nem ennyire egyszerű: az igehely konszenzusos értelmezése a korabeli hitetlen zsidó népet látja a fügefa képébe. Vagyis ebben az olvasatban a jelenlévők közül azért volt egyedül Jézus éhes, mert ő füge helyett hitre éhezett – ezt jelképezné tudniillik a gyümölcs.

A kérdés ámbár mégiscsak az volna, hogy vajon miért ment oda a fához a Názáreti, ha jól tudta, hogy annak még nem lehet gyümölcsöt hoznia. Talán a saját hite vonzotta oda őt? Talán nemcsak éhezi, de hiszi is a mi „gyümölcsünket”? Minden bizonnyal. És innen nézve ez a hit éppen annyira kikezdhetetlen, ahogyan az egyszeri Pistike hite, aki télen indul cseresznyézni.

Lövétei Lázár László Zákeus fügefája című verseskönyve a fügefa megátkozását szerkezetileg kitüntetett helyen gondolja tovább, a kötet kellős közepére helyezett versháromsággal: a harminckilenc költeményt tartalmazó gyűjtemény tizenkilencedik, huszadik és huszonegyedik darabjával. Először is Tektón figyelmezteti a betániai fügefát: „Szegény kicsi fügefácska / Odalenn Betániába’: / Teremjél édes gyümölcsöt, / Hogy az átkot elkerüljed – / […] / Sistereg az isten átka, / Szegény kicsi fügefácska.” Már ebben a versben előkerül a látszólag történetidegen eszköz, a fejsze: „Bár a fejszét elkerülöd, / Sose teremsz már gyümölcsöt”. A fügefa válasza Tektónnak ezek után egyértelműen tisztázza a fejsze szerepét, s hogy az átok és annak értelmezése motivikusan is visszautal Keresztelő János intelmeire: „Ez a fejsze-ügy eléggé kizökkent a ritmusomból: / Mindenféle híreket hoz a szél keletről, / Legutóbb például János, a keresztelő dörgedelmét susogta zöld füleimbe, / Hogy tudniillik a fejsze már »a fáknak gyökerekre vettetett« volna”. János ugyanis a következő szavakat intézte a farizeusokhoz és a szadduceusokhoz a Jordán folyónál: „Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket. […] A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik” (Mt 3,8–10).

Mindezek árnyékában a fügefa helyzetértékelése válaszepisztolájában több mint meglepő: „Ha csak ember az az általad említett »isten«, / Akkor nekem annyi, / De ha tényleg ő az Úr, / Akkor nem félek tőle, / Nem lesz hülye megölni saját teremtményét, akit a harmadik napon teremtett”. A teremtéstörténet említésével arra a jelentős feszültségre terelődik tehát a figyelmünk, amely a fára szórt jézusi átok („Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki” – Mk 11,14) és isteni áldás („Hajtson a föld […] gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint” – 1Móz 1,11) között húzódik meg. Fokozza zavarunkat, hogy a harmadik versben már maga a fejsze szólal meg, és kéri ki magának az egészet: „Hú, a kurva mindenit! / Mégis mi történik itt? / Valami sehogy se stimmel: / Visszaélnek a nevemmel! / Még a Keresztelő is, / Sőt a fügefácska is / Így a fejsze s úgy a fejsze… / …No de ejsze / Vannak felsőbb fórumok – / Fellebbezni ott fogok” (Fejsze-komment).

A beszélő fejsze tehát Keresztelő János szavait Istennel tervezi felülbíráltatni, míg a beszélő fügefa Jézus átokmondását tartja Isten akaratával szembemenőnek. Már csak ez a két mozzanat is sejteti a Zákeus fügefája költőjének sajátságos, helyenként meglehetősen ambivalens viszonyát a keresztény hithez – s erre a kötet még csukott állapotában is ráerősít, például a hátsó kötéstáblán olvasható szerzői fülszöveggel, mely így zárul: „nem ismerem Istent, és abban sem vagyok biztos, hogy »tiszta« szívből keresem őt. De igenis kínlódom a témával – bizonyság rá ez a könyv.”

S ha ezt a könyvet most megfordítjuk, akkor az Olvasó öregasszonyt, Gerrit Dou 1631 körülire datált festményét csodálhatjuk meg, melynek elképesztő részletgazdagsága révén azt is pontosan tudjuk, mit olvas az öregasszony: a Lukács evangéliumának tizenkilencedik fejezetéből ismerhető Zákeus történetét. És ennyivel talán le is lehetne zárni a kérdést, hogy mért éppen ez a kép szerepel a Zákeus fügefája élén. De én szeretem azt hinni, hogy ennél többről van szó. Lukács szerint tudniillik Zákeus, a gazdag és csalárd fővámszedő alacsony termete miatt nem látta a tömegtől a Jerikón áthaladó Jézust, ezért felmászott egy fügefára; Jézus ezek után nála kívánt megszállni; Zákeus pedig a találkozás hatására vagyona felét felajánlotta a szegényeknek. És akkor olvassa mindezt a festményen (nyilván) rezzenéstelen arccal az idős hölgy, a jólét attribútumaival felvértezve: szőrmesapkában, szőrmével szegélyezett bársonykabátban, nyakában aranyékszerrel. A képnek tehát nem pusztán témamegjelölő szerepe van, de egy újabb árnyalatát szolgáltatja a fentebb említett ellentmondásos viszonynak is, mintegy az ambivalencia allegóriájaként, amennyiben az öregasszony láthatóan nem „tiszta” szívéből keresi Istent.

A szerző a kötetet Ferenczes Istvánnak ajánlja: „nagyon köszönve, hogy nekem ajándékozta régi Bibliáját”. Lövétei az ajándékot ráadásul nemcsak megköszöni, hanem használja is: a Zákeus fügefája bibliaidézeteinek nyelvezetéből tudhatjuk, hogy a Károli-fordításnak még az 1908-as revideálás előtti állapotáról van szó. Az első ciklus mottójának olvasásakor viszont újabb bökkenőbe botlunk, mert nemhogy nem a régi változatból, de még csak nem is a Bibliából, hanem a Tamás-evangéliumnak nevezett apokrif logiongyűjteményből való a szövegrész, mely a paradicsomi „öt fa” gnosztikus körökben kedvelt képét mutatja be. Kerülőúton kezdődik tehát a hithez való közelítés, és igaz ez az Öt fa című, öt versből álló ciklus egyes darabjaira is: többnyire távolabbi perspektívából, vagy áttétesen, vagy alig szólnak Istenről.

Két fa ezek közül magasan kiemelkedik: az Egy pénzérmére és a Majomszózat. Előbbi vers tárgya egy Sacagawea-dollár, melynek fejoldalán „a 16 éves soson asszony”, Sacagawea és kisfia, Jean Baptiste látható, a nő fejénél a LIBERTY, a fiú fejénél az IN GOD WE TRUST felirattal. Mennyire erős kép ez: a nagybetűs szabadság lebeg egy indiánnő feje fölött, az amerikai nemzeti mottó pedig az ő kevert rasszú, vagyis már az asszimiláció útjára lépett gyermeke fölött. Szükségtelen volna hosszasan argumentálni, hogy a világháborúk utáni erdélyi magyar irodalomban milyen metaforikus-szimbolikus jelentéshálója van az indiántoposznak; egy esetleges szöveghely is elegendő talán, vegyük például Lászlóffy Aladár A biztató csodáról című esszéjét: „Nem féltem a világot mégsem. Sem a feldúlt csecsen falvakért, sem a balkáni, sivatagi, őserdei rézbőrű-mohácsokért, néger-világosokért, indián-trianonokért.” Ilyen kontextusban olvasva Lövétei Lázár László Egy pénzérmére című versét rögtön érthetővé válik, miért fűzi gyengéd szeretet a megszólalót „kedves” egydollárosához: „megígértem / – Isten előtt is, / Ember előtt is –, / Hogy nem bántalak, / Például hogy ilyen pénzzel, amilyen te vagy, soha nem fogok fizetni”.

Most mégis épp gravíroztatni viszi az érmét: az írásoldalon olvasható másik, latin nyelvű amerikai mottót szeretné kicserélni egy ugyancsak latin feliratra, a Dies irae harmincötödik sorára (Babits fordításában: „bűntudattól pirul orcám”). A mi nemzeti mottónk volna ez? Vagy az emberiségé? A szöveg mindenesetre a változtatást egy másik indián költő megidézésével, Radnóti Miklós Töredék című versére utalva okolja meg: „Hogy lássa a boldog utókor, / Mily korban éltem én e földön”. A versbeszélőnek ráadásul további tervei is vannak: miután kész a feliratcsere, a pénzérmét el fogja gurítani „Valahol a Hargitán, / Például Őzeresztőben”. Persze, a helyszín nem éppen annyira esetleges, ahogyan az a mondatból tűnik: a szerző gyermekkorának egyik kedves színteréről van szó, Őzeresztő erdeje ugyanis szülőfalujának, Lövétének szomszédságában található. Ekképp lesz a Sacagawea-dollárból Indián a Hargitán – utóbbi már a könyvajánlást kapó Ferenczes István gyermekverskötetének címe.

Az ezt követő Majomszózat több mint látszólagos ekphraszisz id. Jan Brueghel Paradicsomi táj a Bűnbeeséssel című festményére, hiszen olvasásakor egy antropomorf majom szemszögéből tapasztaljuk meg a bűnbeesés pillanatát: „én, aki azelőtt két lábbal álltam a földön, most fára költözöm, elmakogni néhány szót, / Mert valami történik a Kertben, mert valami fojtogatja a Kertet”. Ez a fojtogató valami pedig egyszerre testesíti meg az eredendő bűnt és Isten haragra gerjedését. A vers kulcspillanatáról beszélünk, hiszen a felegyenesedett, beszélő majom most fogja magát, és visszamászik a fára, elmakogni valamit. A bűnbeesésre válaszul érkező, visszafordított evolúció tanúi vagyunk, amely, ha volna helye a Bibliában darwinizmusnak, bizonyára a legkeményebb csapások közt szerepelne. Nem hiába retteg a majom sem a vers végén: „Uram, ugye nem, Istenem, mondd, hogy nem, mondd, hogy ez a rikácsolás nem az én hangom.”

Az a mozzanat tehát, ahogyan Zákeus felmászik a fügefára, Darwin felől olvasva inverz evolúció, Mózes felől olvasva visszatérés az eredendő bűn helyszínére („figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak” – 1Móz 3,7), Kányádi Sándor felől olvasva pedig istenkeresés volna: „valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem” (Valaki jár a fák hegyén). Lövétei Lázár László kötetének központi, Zákeus fügefája című ciklusa azonban kevésbé áhítatos alternatívát nyújt: a fővámszedő azért mászik fel a fára, mert Tektón, az ő gadarai születésű, görög adósrabszolgája rábeszéli erre (Tektón Zákeust biztatja II.).

Tektón figurája a történetben nyilván Lövétei fikciója, „Ács” jelentésű nevét az Íliászból kölcsönzi, a szolga ennek megfelelően fejből tudja az Íliászt, „párnája alatt” is tartja, s „kialakult világképe” van, „ha csak hellénisztikus is”. Mindamellett „szörnyen kíváncsi”, figyelemmel kíséri Keresztelő János és Jézus működését, utóbbit már a kezdetektől „szimpatikusnak” találja, „Már csak az ácsmesterségben való jártassága miatt is”, ám Jézus megkeresztelkedése elmélyíti az iránta táplált érzelmeit: „Azóta már hiszem és vallom, / – Istenek előtt is, emberek előtt is – / Hogy Jézus tényleg a lélek Akhilleusza” (Tektón bemutatása; Tektón regisztrál). Akhilleusz alakja nem itt merül fel először bibliai párhuzamként: a Majomszózat Isten haragját Akhilleusz haragjához hasonlítja – vagy fordítva. Tektón különben „írnoki minőségben” szolgál Zákeusnál, vagyis „írástudó”, s már csak emiatt is tekinthetjük a szerző egyik alteregójának.

A másik alteregó akár egy hitét kereső Zákeus is lehetne, a verseskötet azonban meglehetősen keményen bánik az ő alakjával. Már Tektón is megveti, aki szerint gazdája „mélynövésű, vékonypénzű, nyiszlett emberke, / Afféle porba fingó kettévágott óriás” (Levél Gadarába), s mikor egyszer Zákeus már belealudt a felolvasásba, a következő szavakat intézi hozzá: „Amilyen tuskó vagy, / Te is lehetnél a fák királya” (Tektón a Bírák könyvéből olvas fel). De a Zákeus fügefája ezen kívül is nagyon sokáig megtesz mindent, hogy az olvasó is megvetéssel gondoljon a vámszedőre. Ennek a törekvésnek egyik kicsúcsosodása A fél vagyon című vers, és különösen az ahhoz írt appendix, a Filantrópia, avagy régi újsághírek nyersfordításai. Már az előbbi is kissé szarkasztikus felhanggal örökíti meg azt a pillanatot, amikor Zákeus odaadja fél vagyonát a rászorulóknak, utóbbiban viszont a szarkazmus erősödése mellett a jótékonykodás mögötti képmutatás is terítékre kerül.

Fordulópontot jelenthet Zákeus megítélésében a Zákeus kérése című vers, amely rögtön a kereszthalál után játszódik, s amelyben a fővámszedő őszintén gyászolja Jézust, majd kifakad: „Nem hiszed el, de hiányzol, Uram! kurvára hiányzol!” A ciklus záróverse, a Sötétben pedig már a költő hangján megszólalva elmélkedik Zákeusról: „Mi lesz szegény főhősömmel? / Elmegy-e az esze? / Elkezd-e hinni Jézusban? / Fél karját odaadná, ha tudna hinni”. S ez utóbbi kijelentés már nem is áll olyan messze a szerzői fülszöveg korábban idézett részletétől. Nem kockáztatunk tehát sokat, ha nemcsak Tektónt, de Zákeust is a költő alteregójának feltételezzük. S ha majdnem végig keményen is bánik hősével, az nem sokban különbözik attól a szigortól, amelyet magunkkal szemben vagyunk képesek tanúsítani, különösen gyarlóságaink, gyengeségeink, határozatlanságaink idején.

A szerző a Sötétben című versben egyébiránt a feleségéhez szólva számol be bizonytalanságairól, míg az Öt másik fa című záróciklus utolsó darabjában, az Óda a fügefalevélhez címűben már kilencéves kisfiának beszél a hit és a bűnbánat kérdésköréről. S bár megemlíti, hogy „ősapánk / pont ilyen falevéllel akarta eltakarni […] fiatal szemérmét”, nem ezt tartja a járható útnak: „Nem hogy eltakarni a bűnt!, hanem / Direkt fügefás lobogó alatt / Hajózni esővizeken, hogy értse az Isten: / »Megbántuk, Uram!«, / »Bocsáss meg, Uram!«” A vers többször is elismétli különböző változatokban, hogy „Holnaputánig kell csak várni, fiam, / S errefelé is / Lesz fügefánk.” Ha nem ódzkodunk a gondolattól, hogy Zákeust megfeleltessük a költővel, s ha számba vesszük, hogy az ő utolsó megszólalása nagypénteken történik a kötetben, végül megengedjük, hogy ennek megfelelően a költő utolsó megszólalása is nagypénteken történjen, akkor az a holnapután Krisztus feltámadásának napjára esik, e napon fog a fügefa majd kihajtani.

A Zákeus fügefája szerepverseivel, allegóriáival, olykor maró gúnyával, máshol groteszk ábrázolásmódjával, helyenként társadalom-, esetleg valláskritikába hajló soraival együtt is érzékenyen megformázott emlékműve annak a személyes vívódásnak, kínlódásnak, melyről Lövétei Lázár László már a fülszövegben is említést tesz. De egyben kísérlet is arra, hogy a szerző rátaláljon a hitére. Ő ugyanis nem csupán „Várja a hinni valót” (Születésnapomra), de keresi is. Van, aki úgy igyekszik rátalálni Istenre, hogy a vele kapcsolatos kétségeit sorolja. Van, aki úgy, hogy cserefát ültet. Van, akinek egy keresztelő, másnak meg éppen egy haláleset hozza meg a hitét. Van, aki fügefára mászik. Van, aki cseresznyefára. És van, aki nemcsak a Bibliát, de az apokrif iratokat, az Íliászt vagy a Krisztus utolsó megkísértését is olvassa. Vagy egy nemrég megjelent verseskönyvet.

Lövétei Lázár László: Zákeus fügefája. Kalligram–Bookart, 2023.

‍