.svg)
Írni kellene valamit, drága Pista bácsi, búcsúzni. De lehet-e búcsúzni a hegytől? Vannak-e szavaink, melyekkel kifejezhetjük parányiságunk és árvaságunk? Hogy elmenteddel kifordult a világ. Napok óta készülök a búcsúzásra, de iszonyat nagy a zaj, rendes sírásra sem futja. El-elpityeredem napjában többször...
Szerda reggel óta szinte megállás nélkül siratnak az égiek is, mintha tudnák, a legnagyobb hagyott magunkra bennünket. Tudom, ugratnál e sorok olvastán, ahogy huncut, atyai mosollyal csipkelődtél mindig, ha a „nagy hegyi fennsíkról”, hogy téged idézzelek, a Hargita hegyháti fennsíkról, szülőfalumról, az oláhfalusiakról került szó, s tréfálkoztál akkor is, amikor egy-két évvel ezelőtt töredelmesen bevallottam, félem a Kő hullt...
Tizenhat évvel ezelőtt fordult először a világ – telefonon kerestél, beszéded volna velem, keresselek meg a Helikon szerkesztőségében. Remegő lábakkal mentem, te pipával a kezedben, ablaktalan kis szerkesztőségi szobában fogadtál, Sigmond Istvánnal együtt. Tíz perc alatt megmérettettem. Aztán évek hosszú során vártam reggelente komótos-darabos lépteid, hogy bajszod alatt fütyörészve, nagy bőrtáskáddal az oldaladon megérkezz, hallgattam az obligát kérdést Jutkától – Szilágyi úr, kér egy kávét? Ritmusa volt a napoknak, Pista bácsi, hozzád igazodott. S évek hosszú során próbáltam bár kicsit is felnőni a feladathoz, méltó lenni a bizalomra, dörmögő félszavakból, félmosolyból, hümmögésből, kéz- és testtartásból, szemvillanásból, hosszan mesélt anekdoták sorából, bajuszod pödréséből ellesni a lapszerkesztés – és még mi minden egyéb! – csínját-bínját.
A gyerekek mellől visszatérve ismét fordult a világ, s hasztalan minden könyörgésem, hogy adj még kis időt magad mellett, átadtad a főszerkesztői széked – kihez szabjuk majd lépteink, napjaink, ha nem vagy rendszeresen velünk, kérdeztem akkor? Szabálytalan leltárt ugyan nem készítettél, mint az Utunk harmincéves évfordulójára, de ma már tudom, azért is legyintettél riadalmamra, mert nem volt félnivalód: örökséged rendben hagytad, fegyvertartóid, apródjaid kijelölted. Igazad volt, mint mindig, mert bár ritkábban láttunk, a tudat, hogy ott vagy Julika nénivel a szomszédban, a Szamos parti panel negyedik emeletén, kovácsoltvas könyvespolcaid, íróasztalod, kéziratcetlijeid takarásában, hogy bármikor felhívhatunk, felkereshetünk, hogy szereteted, gondoskodásod irántunk nem változott, mederben tartott bennünket.
Mi lesz velünk most, Pista bácsi? Kinek a bajsza fog irányt mutatni számunkra?
Az este elővettem a könyveid. A Bolygó tüzekből egy boríték esett ki, rajta szálkás betűid. Nem tudom, milyen alkalomra kaptam tőled. Ez áll rajta: „Demeter Zsuzsának, aki számomra tízszer akkora, mint a termete. Szeretettel, Szilágyi Pista bácsi.”
Mit mondhatnék erre, Pista bácsi? Hogy köszönöm. Mindent. Ég áldjon, drága, mondtad mindig, ha rohantam a gyerekért, hátra hagyva a napi munkát. Hát most én mondom: Ég áldjon, drága Pista bácsi!
