.svg)
Tizennégy évvel első kötete, a Kávé, félkeserű után olvashatjuk Vári Csaba új versgyűjteményét. Elsőre nem tűnik keskenynek az impozáns megjelenésű kötet, bár aztán látható, hogy nem is túl vaskos. Alcímében azt olvassuk: Hármaskönyv. Ki tudja, ennyi év alatt több tervezett-dédelgetett kötet fut-e itt végül egybe? Ha úgy van, mindezekből három ciklus lett/maradt, s azokban éppen ötven vers (12, 14, 22 megoszlásban) – erős szelektálás után egyberostált anyag. Jelen sorok szerzője emlékszik 10–12 év távolából egy akkori kötettervre, mely már nem is a második, hanem a harmadik gyűjteménye lett volna a szerzőnek – ám végül a második sem jelent meg, vagyis ez lett az most, az akkortájt látott versek közül nem is mindegyiket tartalmazva. Nyilván ennek a nem könnyű történetnek a nyitját is vártam e gyűjteménytől, persze közel sem direkt módon – s végül is kaptam is, meg nem is belőle.
Első kötete idejéből Vári Csaba két legjelentősebb hatása jellemzően megmaradt bennem ma is: az egyik a végletesen tömörítő-sűrítő (vagyis a Szálkákat író) Pilinszky, a másik a radikális mélységű szenvedélyeket megélő és megíró Szilágyi Domokos. Nos, mára a sűrítés, a szigorú vágástechnika talán lazult, mint ahogy a váratlan, erőteljes kifakadások is visszább szorultak. Ami viszont maradt: a klasszikus veretű retorika, az emelkedett alanyi beszéd tradíciója, amelynek Vári Csaba a legnemesebb folytatói között van. Kiérlelt, megfontolt hang szólal meg a versekben, melyek személyessége nem is nagyon lehet kétséges: sok a barátokat, talán szerelmeket megszólító vers, amelyek egészen intim közelségbe engedik az olvasót, de különös módon anélkül, hogy akár zavarba ejtővé válna a közelség, vagy másfelől meg azt éreznénk, hogy a magánbeszéd bizonyos szegmenseiből kihagy bennünket a beszélő. Letisztultnak, ezerszer megrágottnak hangzik ez a megszólalás, amely úgy lesz kellően sugalmazó és „rejtélyes”, hogy nem titokzatoskodó – Vári Csabának kétségtelenül sikerült megtalálnia az egyensúlyt a megszólalás személyessége és érthetősége között, amelyek nem egymást kizáró minőségek itt.
Abban is a hagyományosabb építkezés érhető tetten, ahogyan minden egyes verssel jóformán újrakezdődik ez a gyűjtemény: a három ciklusba-fejezetbe rendezett költemények központi íve látható ugyan, de a tételek a legjobb értelemben véve őrzik önállóságukat. Vári Csaba nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minden megszólalása karakteres, határozott kontúrokkal lekerekített legyen. Szép, míves verseinek gyakori elemei a szójátékok, a nyelvjátékok (a Té’ című vers egy-az-egyben arra épül), az önmegszólítások és az önreflektivitás: a szövegek tudnak saját kiemelt megszólalásvoltukról, a beszéd tudatosan megválasztott ünnepélyes aktus ebben a gyűjteményben, amely azonban ennek ellenére is józan visszafogottsággal párosul. Az anyag törzsét a szinte fizikai középen szereplő hosszú költemények, a némaversek tételei teszik ki. Míg az első ciklus darabjai rövidebb, jellemzően kétsoros szakaszokból épülnek, addig itt – bár akad hasonló megoldásra is példa – inkább az áradó szerkesztésmód a jellemző: az Öt év: öt zsoltár, a Szüzek hava vagy a Hetvenhét kiemelkedő darabok a kötetből terjedelmüket tekintve is, ami pontos jelzést ad a jelentőségükről egyébként is. Ezekben Vári Csaba a végsőkig feszíti a sorok megkomponálását, eredeti, ügyes rímekkel – meg lehet bátran kockáztatni azt, hogy a szerző kimondott-kimondatlan céljai között nyilván a mindközönségesen és egyszerűen értett szép vers eszménye elsődleges helyen szerepel.
Mivelhogy a mondott daraboknak (sok másik mellett) címzettjük, megszólítottjuk is van, így nyilván személyes téteket is hordoznak. A téma a legtöbbször a múlt. Nem mindig tudni, mennyire távoli vagy közeli, s azt sem pontosan, hogy boldog vagy keserves az a múltbeli emlék, ami a versek középpontjában áll. Ez a kettősség termékeny játéklehetőségeket teremt – noha azért a szomorúság, helyenként a keserűség mégiscsak érzékelhetően domináns itt. A szerelem, a magány, a vér, az élet vagy a halál gyakori kulcsszavak: Vári Csaba minthogyha semmi nagy dolgot nem csinálna, csak kézbe veszi ezeket a költészetben sokszor használt szavakat, megtisztogatja őket a közhelyektől, és gazdag nyelvű kompozícióban úgy helyezi el egyiket a másik után, hogy az olvasó egyáltalán nem érzi soknak sehol egyiket se – sőt tulajdonképpen magukat a nagyságukat sem érzi, mert a helyükön vannak és egyszerűen csak működnek. Azért vannak igen keresetlenül keserű darabok: a halott szülőket faggatóak ilyenek (Májusi könyörgés, Bűn és bocsánat), vagy a saját legkeservesebb léttapasztalatait, halálkereséseit megírók (Csatolt fáj, Hetvenhét, Botrány), esetleg a kötetet keretező önmegszólító versek (Pár beszéd, Saját rabság). De a korábbiakat folytatandó költészeti hatásait is „sirató”-versek mentén lehet talán legpontosabban megrajzolni: József Attilától Kányádi Sándoron át Szőcs Gézáig, Borbély Szilárdig és Bréda Ferencig tart e sor. Ami egyáltalán nem egyfelé mutat. Azt hiszem, legegyértelműbben József Attila és Borbély Szilárd jelenléte tapintható ki Vári Csaba sorai mögött, elsősorban a vallomásosság felől jól beláthatóan.
Őszintén remélem, hogy Vári Csaba következő kötetére nem kell ennyit várni – és nem is annyira az olvasó türelmetlensége vagy mohósága mondatja ezt velem: éppenséggel a költőre gondolok, akinek láthatóan élettel teli tere a versírás; a versnek tipikusan vallomásos, önfeltáró szerepe van életében, hogy úgy mondjam, a vers a legbiztosabb híradás, egyszersmind jeladás arról, hogy létezik. Egyfajta önelszámolás is mindez. Érezhetően fontos maga a megszólalás lehetősége, Vári Csaba sebeit megmutató beszélője küzd saját magával, szinte saját maga ellen a szólás jogáért: a vers az egész küzdelmes folyamatot megmutatja, mintegy modellálja azt – és a végén diadalra jut.
Vári Csaba: Vérvegyjel. Hármaskönyv. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2022.
