Andrei Ispas munkája
No items found.

Pipás Pista gyilkosságai, avagy a vizsgálóbíró esete a kocsissal

XXXIII. ÉVFOLYAM 2022. 05. (835.) SZÁM – MÁRCIUS 10.
Andrei Ispas munkája

Hol is kezdjem? 1910 júliusában, Párizsban, néhány nappal a huszonötödik születésnapom előtt fölkeresett két régi barátom, Jules és Jean, mindketten festők – mesélte a vizsgálóbíró. Jules tősgyökeres párizsi, Jean felmenői, ha jól emlékszem, valahonnan a baden-württembergi Reutlingen környékéről származtak, és elvittek a Rue Laffitte-re, ahol is bemutattak egy öreg háznak: Öreg Ház, ez itt Ábrány doktor; Ábrány úr, ez itt az Öreg Ház. Mostantól tehát ismeritek egymást, mondta Jean, üdvözöld. Körbenéztem, mondta a vizsgálóbíró, kora reggel volt, az utcán mindössze néhány siető, munkába igyekvő járókelőt láttam, a levegőben hársfavirág illata szállt, tompa fények íveltek át a fejünk fölött a szemközti falakra. Kissé zavarba jöttem, de a móka kedvéért meghajoltam és intettem a háznak. Félszegre sikerülhetett, mert a barátaim harsányan felnevettek. Valamikor itt lakott a híres műgyűjtő és galériatulajdonos, Alexandre Bernheim, így Jules, de már rég elköltözött. Ami biztos és változatlan, hogy ebben a házban nyitotta meg az első galériáját. Ekkor, egymás szavába vágva, mondta a vizsgálóbíró, hosszú és bonyolult fejtegetésbe kezdtek az utca történetéről, miközben folyton vihogtak, akár a spicces sihederek, nekem pedig az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy itt valami egészen másról van szó, mint amiről éppen beszélnek, és mialatt ezt a számomra teljesen idegen és érdektelen történetet hallgatom az utcáról meg az Öreg Házról, a háttérben valami más kezd lassan kibontakozni, amit egyelőre csak sejtek, és aminek minden bizonnyal szereplője leszek én magam is. Az öreg Bernheim jó barátságban volt olyan piktorokkal, mondta Jules, mint Delacroix, Corot vagy éppen Courbet, folytatta a vizsgálóbíró, már ha egyáltalán tudod, kik ezek a fickók, szólt közbe Jean, és itt megint idétlen vihogásba csapott át a mesélés, pedig tényleg színjózanok voltak. Az utca eredeti neve Rue d’Artois, a jóképű szívtipró Artois grófja után, aki nem másnak, mint XVI. Lajosnak volt a testvére, mondta Jean, és aki előbb híres nőcsábászként szolgálta népét, önzetlenül magára vállalva a királyi udvar minden gusztusosabb virágszálának rendszeres és alapos beporzását, azaz megdugott mindenkit, akit lehetett, később pedig X. Károly néven királyként, amíg a nép meg nem elégelte a királykodását és el nem zavarta.


Amíg beszéltek, én leginkább az utca végén kirajzolódó Notre-­
Dame-de-Lorette sápadt sziluettjét néztem, ahogy szinte beszorult a monumentális, és amint lentről látszott, már-már egymásra dőlő épületek klasszicista homlokzatai közé, betértünk egy Aigle Noir nevű orfeum kávézójába, ahol is megittunk egy pohár könnyű, délelőttinek mondott fehérbort. Ezt csak a rend kedvéért, mondta ­Jules, igyunk hát Szent Donát törhetetlen boroskelyhére. Egyébként, míg el nem felejtem, mondta Jean, a Rue d’Artois-t később átkeresztelték Rue Ceruttira, egy akkoriban híres, úgy tudom, olasz író után, aki valahol itt lakott a környéken, de ennek nincsen különösebb jelentősége, ideje indulnunk.


Kihalt utcákon meneteltünk tovább, mondta a vizsgálóbíró, szinte már elszántan, és számomra minden meghatározható cél nélkül, mint barbár harcosok előőrse, akik maguk sem tudják, hová tartanak, mit keresnek, és jön-e mögöttük a fősereg. Kerülgettük a járda mellett kupacokba halmozott, a reggeli hűvösben még alig bűzlő szemetet, Jean elzavarta az utunkba kerülő kóbor macskákat, Jules pedig kitartóan fütyörészett egy ismerős dallamot, állandóan ismételgetve a refrénjét, és időnként olyan borzasztóan eltúlzott díszítésekkel cifrázva, hogy csak ezekből soha nem ismertem volna rá az eredetire. Az utcákon a házak foghíjai között ferdén buktak át a fények, végigsúrolva a járdát és a falakat, éppen csak bevilágítva a szemközti kapualjak boltívei alá, ahol is ily módon inkább a félhomályt erősítették föl. Bizonyára a korai időpont miatt, de a színek mintha hiányoztak volna még az utcaképből, minden épület és átjáró, tér, park, fa és liget a szürke különféle fakó és tompa árnyalataiba burkolódzott. Keresztbe fekvő, megnyúlt árnyékokon lépegettünk át. Emlékszem, mondta a vizsgálóbíró, hogy elhaladtunk egy vaskos tornyú, zömök kis kápolna mellett, amelynek kitárt öreg faajtaján beláttam a frissen földíszített szentélybe. Az oltár mellett pap állt, elmélyülten olvasta a kezében tartott imakönyvet, mellette fekete fejkendős öregasszony igazgatta a terítő lelógó rojtjait. Kívül a kápolna vakolata itt-ott tenyérnyi hólyagos pikkelyekben málladozott, körben a falán könnyű salétromfoltok rajzolatai futottak föl egészen derékmagasságig, homlokzatát két oldalról masszív pillérek támasztották meg. A harangtartó torony teteje különös félkörívvel záródott, amin tompán csillant a fény. És ebben a pillanatban döbbentem rá, sóhajtott föl a vizsgálóbíró, hogy nincsen nálam a fényképezőgépem. A kora reggeli hirtelen elindulásban otthon felejtettem. Az elmúlt hét-nyolc évben nem fordult ilyen elő. Sebaj, nem lesz rá szükséged, mondta Jean, és legalább használod kicsit a saját szemed. Amúgy is túlságosan rá vagy ragadva arra a masinára. Most pedig vedd alaposan szemügyre az Avenue Matignont, mondta Jules, ahova közben megérkeztünk, különösen azt a sötétfalú, szürke lábazatú, sokablakos házat, ahova a jó öreg Bernheim a Rue Laffitte-ről átköltöztette a galériáját. Sokat költözött Bernheim? –   kérdeztem, mert ha igen, ennék valamit, mielőtt tovább követnénk a nyomait. Remélem, ti is. Nyugalom, mondta Jean, kitartás, már csak a Boulevard de la Madeleine van előttünk. Szerencsére, mielőtt folytattuk volna ezt a csüggesztő menetelést, betértünk egy pékségbe, aminek ráadásul volt egy kicsi üzlete és néhány kopott asztallal meg székekkel fölszerelt fedett terasza is. Csak a kedvedért, mondta Jules, egyébként mi, művészek, nem eszünk, az csak az ilyen polgárfajták szokása. Burzsoá szokás, tette hozzá Jean, de most kivételesen veled tartunk. Olívabogyó, ropogós friss baguette, hozzá a kedvenc chavignol kecskesajtom, utána egy pohár könnyű fehérbor, ismét a délelőttinek mondott fajtából; ezzel kellett volna kezdenünk a napot, mondta a vizsgálóbíró.



Jó félóra múltán a Boulevard de la Madeleine 25. előtt álldogáltunk, folytatta a vizsgálóbíró, Jean és Jules szaporán jobbra-balra pillantgattak, én pedig úgy éreztem magam, akár a rajtakapott összeesküvők. Na, megérkeztünk, mondta Jules, ez az, a galéria most. Bernheim Jeune, Expert prẻs la Cour d’appel, olvastam a föliratot, mondta a vizsgálóbíró, ami végigfutott a képekkel zsúfolásig teli­pakolt földszinti kirakatok fölött, amelyekre háromosztású ablakok ültek, belülről halvány bézsszínű vászonfüggönyökkel lefedve. Az ablakokat széles, patinás rézcsíkok választották el egymástól. Az épület jobb oldalán, egy keskeny második emeleti erkélyre fekete hajú fiatal nő lépett ki lenge vörös selyem pongyolában. Kezében kávé. Amint észrevette, hogy mindhárman csöndes elragadtatással bámuljuk a teljes hosszában elővillanó combját, könnyed, de fenséges, szinte már uralkodói mosoly futott át az arcán, mielőtt visszafordult a szobába.


Jean óvatosan megkocogtatta a galéria legutolsó ablakát. Csak François barátunk van most itt, mondta Jules, beenged minket, mert a galéria nincsen még nyitva. Vedd úgy, hogy a kedvedért nyit ki.



François végigvezette a csapatot a képekkel teli galérián. Van egy kis rendetlenség, szólt hátra, átalakítjuk az egyik termet, és most ide van bepakolva minden. Terpentin, olajfesték és por szaga keveredett össze súlyos eleggyé, és megült benne még valami különös, egzotikus illat, talán szantál vagy vanília, ebben nem voltam biztos. Nyitás előtt szellőztetni kell, gondoltam. A félhomályban egymásba kapaszkodva, botladozva kerülgettük a keresztbe-kasul letett képeket és állványokat, festékesdobozokat, vásznakat, ecseteket és papírhengereket, nyomókliséket. A problémásabb helyeknél François, akár egy megbízható révkalauz, egyenként segített át bennünket, míg beértünk végül egy még ennél is sötétebb raktárba, ami, a sötéttől eltekintve, szinte semmiben nem különbözött az előző helyiségtől: mindenütt képek, vásznak, dobozok, állványok átláthatatlan kuszasága. François megnyitott két spalettát, a hirtelen bevágódó fényben másodpercekig csak hunyorogtunk, mielőtt megláttuk a levegőben lebegő milliónyi csillogó, összevissza mozgó és kavargó porszemet, és François hatalmasra nőtt, kaszáló mozgású, bogárszerű árnyékát, amely végigvetődött a raktáron és fölkúszott a szemközti falra. Odalépett az egyik letámasztott nagy vászonhoz, megemelte, és előhúzott mögüle egy kicsi, úgy ötvenszer hatvanas olajképet. Íme, emelte François diadalmasan a magasba, Courbet, A világ eredete. Nézzétek.


A képen egy fiatal nő feküdt hanyatt, mezítelenül, mesélte a vizsgálóbíró. Csak a combjaitól a nyaka aljáig tartó torzója látszott, a bal mellét nagyjából elfedte a teste alá tekeredett halványkék árnyalatú lepelszerűség, de a jobb majdnem teljes pompájában ragyogott, széttárt lábai között hatalmas sötét szőrgubanc, a fenékpofák lentről induló, egymásra simuló vonala vörös réssé tágulva tűnt el fönt a szőr között. A résben hús tompa fénye csillant, meg talán leheletnyi nedvesség. Opálos bőr, telt idomok, a meleg test nyugalma és ruganyossága, vágy és ígéret, mindez fények, tónusok és színek finoman egymásra rétegződő árnyalataiban elmesélve. A látvány egyszerre okozott feszültséget és vidámságot bennünk. Nézzétek, mondta François ismét, mert valószínűleg már nem sokáig lesz itt. Egy magyar gyűjtő, Hatvany báró érdeklődik utána, és szerintem hamarosan haza is viszi Budapestre. Minket igazából csak szakmailag érdekel, mondta Jean, a nőt meghagyjuk a bíró úrnak. Tekintsd úgy, fordult hozzám, mondta a vizsgálóbíró, hogy ez a születésnapi ajándékod.


Boldog születésnapot, mondta François.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb