.svg)
Rossz helyen vagyok, már megint. Egy utcával számoltam el magam. Miközben beveszem a következő kanyart, azon gondolkodom, hogy milyen lehet belülről egy szerkesztőség. Zöldnek és fehérnek képzelem, mint az arculatot. Megpillantom a többieket, megnyugszom, ott a kapualj, amit mindenki említett, biztos tájékozódási pont, s áthaladva kicsit egy beavatástörténetben, erdőben kóborlós mesében érzem magam. Egyik lépcsőfok a másik után, már nem tudom, hogy az izgalomtól vagy a mászástól kapkodom a levegőt. Bent a kávé, a tea, felhalmozott könyvkupac és valami számomra még ismeretlen – talán a veretes bútorok kipárolgása – illatnak a keveréke legalább olyan eklektikusan hat, mint a metszetek, a régi székek, az írógép vagy a hangszigetelt fal együttese. Megpróbálok mindent egyszerre befogadni s hirtelen átsuhan az agyamon, hogy itt születik az irodalom. Pontosabban nem itt, hanem valahol az ablak és utca közötti légtérben, onnan szivárog be a polgármesteri hivatalból idehallatszó énekszóval, felkúszik az asztal lábán, tekeredik, rétes akar lenni, de csak a lap széléig jut, hogy aztán a toll hegyéről lecseppenő tintafolt legyen.
*
Egész nap küzdelmet folytatok a hasamban repkedő pillangókkal. Hiába a barátok biztatása, a láncként lebilincselő izgalom csak nem képes nyugton hagyni. Elvégre megengedhető, hogy az ember egy picit stresszeljen az első lapszámbemutatója előtt. Édes izgalom ez, amelybe egy csepp édes öröm is vegyül. Elég visszagondolni azokra az álmatlan éjszakákra, melyeken folyamatosan ötleteltem, ugyanazt a bekezdést írtam újra és újra többször egymás után, hogy a társaimmal való megbeszélésre legyen valami, amit felmutathatok. Most pedig az a hónapokig tartó munka végre megérte a gyümölcsét! Március 15-én ott díszeleg az általunk szerkesztett újság a könyvesboltokban. Egykoron már az is gyönyörrel teli mámorba ejtett, mikor egy kezdő, rossz írásom beférkőzött az egyik szám lapjai közé. Akkor talán nem is álmodtam volna arról, miszerint egyszer még egy egész lap szerkesztésében is szerepet vállalhatok! Ámde mégse csalás, mégsem ámítás. Egy óra még. Egy óra, mielőtt beülünk abba a szentélyre emlékeztető terembe és megpróbáljuk szavakba önteni azt, amit nem lehet.
*
A hirtelen lehulló hó megbénította a várost. Az utakon alig lehet haladni, morcos emberek mindenütt, a hideg szél belekap a hajamba. Még pár lépés, aztán be a barna ajtón, fel a másodikra, egy gyors Isten segélj, s benyitok. Mély, de meleg csend vár, korán reggel kelt emberek hangja sejlik fel a távolból. Már nem annyira idegenek ezek a falak, mint pár héttel ezelőtt. Belépek, mosolygós kis társaság. A szobában kávéillat terjeng, átjárja a nagymúltú könyvek borítóit, a lapszámok hasábjai közé simul lágyan…magával vonz, és kedves emberek mesélni kezdenek a régmúlt idők pillanatairól. Bepillantást kapok a folyóirat múltjába, különleges alkalmak a Helikon életében, fontos találkozások, sikeres bemutatók, Helikon-estek. Sok név hangzik el, irodalmárok, írók, költők, emberek, akik irodalmat hoznak létre. A múlt szárnyain repülünk, néha meg-megállunk, elcsodálkozunk a hallottakon, gazdagodunk, épülünk, tanulunk, nyitott szemmel figyelünk az apró rezdülésekre. De a kávéillat lassan elszáll, kilopakodik az ajtó résein. Megérkezünk a jelenbe. Milyen érdekes az élet furcsa fintora… egyszer majd én is, társaimmal együtt a múlt lapjaira íródom. Ebbe a folyóiratos múltba. S majd a gőzölgő kávéillat újraéleszt engem is.
*
Hullámvasutas élmény, ehhez tudnám hasonlítani ezt a pár hónapot. Kedves, segítőkész, támogató, és remek szakemberek ültettek be három társammal együtt a kis kalandfülkébe, pár fontos tudnivalót és megállókoordinátát csomagoltak helikonos feliratú batyunkba, s aztán eleget tettek munkájuknak: megnyomták az indulás gombot. Pillangók a gyomorban, megszokottnál gyorsabban lüktető szív, enyhén izzadó tenyerek…korrektúrák, könyvek, szerkesztés, kritika, recenzió, aztán valaki szólt, hogy álljunk meg itt, mert Petőfi 200 van, megálltunk, debütálás a Helikon hasábjain, első lapszámbemutató, dalok, versek, prózák… s tanuljunk meg ezekhez tartalmat is írni, így a végére. És tényleg vége.
Kedves mosollyal vártak kalandunkat biztosító embereink az út végén, ami igazából egy kezdet. Mert ahogy a közhely is tartja, minden vég egy kezdet. Szakgyakorlatos hónapjaink leteltek a Helikonnál, de pont itt a lényeg: azért jöttünk, hogy tanuljunk, hogy bepillanthassunk egy irodalmi lap kulisszái mögé, hogy a jövőnket próbáljuk elképzelni ehhez hasonló falak között. A Helikon utat nyitott számunkra, és lehet, hogy nem látjuk még az első megállót, de tudjuk, hogy ott van, csak meg kell ragadni, ha úgy érezzük.
