Piac

Sipos Sándor: Umbilical Body
A nyárból ezúton kiúsztak, valami fájdalom volt a nőben, aki hobbiból tanulmányozta az emberek arcát, onnan olvasta le a sorsukat. Az aradi nagypiac ott van az öreg, régi ortodox templom mellett. Ha nyitva volt a templom nagyajtója, úgy pontosan rá lehetett látni a tejsorra. A nő túrót akart vásárolni, előtte egy férfi az ömlesztett tehéntúróból kért fél kilónyit. A nő megérintette a férfi alkarját és azt mondta:
– Ne, ne abból vegyen, hanem a gézbe göngyölt csomókból. Az az igazi tehéntúró…
A nőben volt valami csekélyke kevélység. Még hozzáfűzte:
– A gézből kicsepeg a lé, marad az édeskés, tiszta tehéntúró, az a legjobb a csuszára.
Nézték egymást, egymás arcát.
– Maga azt honnan tudja?
– A koromból kifolyólag, láthelyzetben vagyok, nekem a szagok is sok mindent elárulnak.
Wittgenstein írta le: nézd jól a dolgokat.
Vitték a kezükben a tehéntúrót, úgy mentek át a nagypiacon. A nő már benne volt a korban, azt hozta a férfi tudtára.
– Szokratész, a nagy görög gondolkodó soha semmit nem írt le, de minden nap kivonult a piacra, szeretett ott járni, emberekkel beszélgetni, néha kisebb csődület vette körül. A test megaláztatása az öregkor. Én nyugdíjas vagyok, sok mindent tudok.
A férfi hallgatta a nőt, és az volt az érzése, hogy ez a nő itt mellette egy öregkori tündér, szép a testmozgása, szép a hangja. Mindkét ember már benne volt a korban, és még mindig kerestek valakit, egy társat, akinek az orrára köthetik kis méretű titkaikat. A nő Bukarestben élt, az öregkor vetette Aradra, ez nagyon megfelelt az öregkorhoz illő tárgyakhoz. A vidéki városban jól érezte magát, a nyugdíja minden hónapban megjött. Az ő hobbija az volt, hogy tanulmányozta az emberek arcát, abból derítette ki karakterüket, jellemüket. Ezért volt szüksége a piac forgatagára, s az aradi piacra bejöttek a környező falvak földművelői, állattartói. Az aradi piacon rátalált arcot viselő, de szinte arctalan emberekre.
A férfi azt mondta:
– Akkor én most hazakísérem, mit főz ma?
A nő elmondta, hogy túróscsuszát főz, de ő sose vesz makarónit, ő még az Arad környéki falvak világából hozta a konyhai, a főzési szokásokat. Ő nagyon jó laskát tud készíteni, aminek a titka, hogy sok tojásból nagyon vékony tésztát kell kinyújtani, de ő kést nem használ a tészta felvágásához. A jó laskatésztát szaggatni, tépdesni kell, úgy jobban felfő, aztán olvasztott vajra önti.
A férfi rögtön otthon érezte magát a nő belső világában, a bútorai, a könyvei között. Alig tudtak egymásról valamit, de az őket körülvevő világ magához ölelte őket. A nő szerint az őket körülvevő világban minden kisebb lesz, ha kimondjuk észrevételeinket. Ahogy Goethe hitte: minden élet elviselhető, ha megőrzöd önmagadat. A világ mindent elrendez, a kezünk alá, a tenyerünkbe dolgozik. Szilánkosítottak az emlékeink.
A férfinek nagyon ízlett a szaggatott laska. Úgy beszélgettek, hogy hol tegezték, hol magázták egymást. És minden bevezető vagy átmenet nélkül a férfi megcsókolta a nőt, ez váratlan szituáció volt, de jól esett nekik. Az egész helyzetnek, ebédnek mágikus vonzereje volt.
A férfi ettől a naptól kezdve szinte minden nap megjelent a nő otthonában. A jelen levakarhatatlanul ragadt rájuk. Nem volt múltjuk, nem voltak régi szerelmek, csak a jelen létezett. Belépőjegyük volt a jelenbe.
A nő arról mesélt, hogy ötven évig élt Bukarestben, a nagy román síkság kellős közepén, és ott tanulta meg az emberekre való ráfigyelés művészetét, amelyben, mivel csak az övé volt, sose csalódott. Voltak kedvenc helyei, ilyen volt a Văcărești negyedben lévő Arghezi-ház. A nagy román költőnek egy fia és egy lánya volt. A fia Svájcba emigrált, Mitzura, az Arghezi-­lány itthon maradt, gondozta a szüleit, az óriási cseresznyéskertet. Mindez a domboldalon, a 31-es autóbusz végállomásánál, szemben a börtönnel.
A nő itt, az Arghezi-ligetben vett minden évben cseresznyét. Arghezi egy székely cselédlány s egy ügyvéd fia volt, a székely lányt úgy hívták, Ergezi. Amikor fiatalemberré növekedett a román költő és bevitte egy irodalmi laphoz a verseit, azok a költők azt mondták: a versek jók, de ilyen név, hogy Ergezi, a román nyelvben nincs. Az egyik szerkesztő odaírta a versek fölé a Tudor Arghezi nevet. A nő azt a verset szerette legjobban, amit Lőrinczi László fordított magyar nyelvre:

Elmentél hát. S hogy menj, én kértelek,az ösvény lágy homokján kísértem léptedet,amíg a fű közt elnyelt a magány.De néztél-e bár egyszer vissza rám? Mentél, és én intettem volna érted,de mit inthet egy árny a messzeségnek? Akartam: menj. Akartam, hogy maradj.Az első óhaj ért el hamarabb,nem nyűgözött a néma második.Miért? S miért maradtál volna itt? A férfinek tetszett, hogy a nő sok verset tudott elmondani kívülről. A nőben angyali türelem honolt, méltósággal megáldva. Újra és újra az Arghezi-birtokra gondolt. A nagy költő minden fellépésekor szóba hozta a két gyermekét, imádta őket. A lánya, Mitzura, színiakadémiát végzett és egyetlen bukaresti színházban sem kapott állást. Az arca rút volt, valamelyik székely ősére hasonlított, és az egész testfelépítése sem volt jó. Tisztelte a szüleit, előbb az anyja halt meg, utána az apja, ott temettette el őket a villa bejárata előtt. A férfinak kissé gyanús volt, hogy a nő emlékei vissza-visszatérnek az Arghezi családhoz.
Lassan melegedtek össze, a csókolózást élvezték, jól esett nekik. Aztán a férfi lassan az ágy felé terelte a nőt, előbb a mellét simogatta, aztán keze lekúszott a szeméremdombra, azt simogatta nagy hozzáértéssel. A nő halkan suttogta:
– Maga most mit csinál velem?
A férfi nem jött zavarba, hangfogóval ejtette ki a szavakat:
– Ami normális egy nő és egy férfi között.
A nő arra gondolt, hogy sok nővel lehetett dolga, ha minden érintésébe tudás és érzelem vegyül.
Egy másik napon csak úgy elfeküdtek az ágyon. A férfi keze nem dédelgette a női testet, nem kereste meg az érzékeny és érző testrészeket. A férfi azt szerette volna megtudni, mi hajtja a nőt, hogy minden nap, úgy dél felé kimenjenek a piacra. Erről a nő sose mondott le. Az embereket, a hozzájuk fűzött érzéseket nem beszélte ki, nem nevezte meg. A férfi arcán rejtett félmosoly vibrált. A nőben még így, az öregkor küszöbén is felfedezhető volt a rejtett báj, szépség. Ezek a rendezetlen emberi arcok félrímes költémenyekhez hasonlítottak.
Minden ember, anélkül, hogy tudná, szeretetben üdvözül. Az emberek tettes és áldozat szerepébe merülnek el, kicsit félve mindkettőtől. Viselik az öregséget, csak sejtik, hogy az öregkor megaláztatáshoz hasonlít. A nő mindezt elmondta a vele egykorú férfinak. A férfi megmozdult, levetkőztette a nőt. A test nem viselte magán az öregkor jeleit, a bőre fehér, bársonyos és sima volt. A férfi enyhén remegett, amikor belehatolt a felkínálkozó női testbe. Az első aktus után nem vonult vissza, várta, hogy nemi szerve újból megkeményedjék. S ez így ment többször is, a nő felsóhajtott.
– Nagyon jó volt, élveztem többször is.
A férfi azt mondta:
– Így van ez rendjén, azt akarom, hogy te is élvezzél…
Tettesek és áldozatok voltak, együtt érezték a mindent s egy kicsit féltek is ettől a közösüléstől. A szeretkezést félszavakkal, sóhajokkal tarkították. Az örömszerzésben lesték, figyelték egymást. Egymás emlékeivé váltak. Egy életnek kellett eltelnie, hogy ezt megéljék. És ettől a naptól kezdve a viszonyuk egymáshoz úgy alakult, hogy mindez természetes legyen. Szégyenkezésnek nyoma se volt, adakoztak egymásnak.
Minden nap kigyalogoltak a piacra, bementek a román ortodox templomba, ami mindig dugig tele volt hívőkkel. Szavakkal semmit nem hoztak egymás tudtára, de várták, figyelték egymást. A jót elfogadták és örvendtek neki. A nő minden nap friss ebédet főzött, amit azután felfaltak.