Philip Marlowe kocsmába megy

„Pasadenában pontosan olyan meleg volt, mint előző nap, a nagy sötétvörös téglaház a Dresden Avenue-n pontosan olyan hűvösnek tetszett, és az oszlopnál várakozó, festett kis néger pontosan olyan szomorúnak. Ugyanaz a pillangó ugyanannál a hortenziabokornál kötött ki – legalábbis úgy tűnt, mintha ugyanaz lenne –, ugyanaz a nehéz, nyári illat töltötte be a levegőt, és ugyanaz a középkorú, harsány hangú némber nyitott nekem ajtót, amikor csöngettem.”

A fenti részlet Raymond Chandler amerikai író egyik regényéből, A magas ablakból származik. A regény 1954-ben jelent meg, az idézett magyar fordítás 1969-ben. Utóbbi évszám érdekes egybeesés-trivia: 1969-ben születtem. A részlet azért került e szöveg élére, mert a leírás pontosan fedi az érzést, amely mostanság hatalmába kerít (54 évvel 1969 után), amikor nadrágot cserélek és elindulok valamelyik központi kocsmába. Pasadena helyett képzeljük el Kolozsvárt, a meleget (vagy hideget) egészen könnyű magunk elé idézni, a Dresden Avenue legyen a történelmi városközpont bármelyik kocsmás-kávéházas utcája. Még festett kis négerünk is van, amely a Nagy Lavóron túl nem annyira feltűnő, főleg a múlt század 50-es éveiben, egy erdélyi városban viszont talán, mégis, picit. Ha a pillangókra és egyéb harsány hangú némberekre (vagy hölgyekre, ahogy tetszik) gondolok, azok is ugyanazok, legalábbis úgy tűnik, amikor célba érve szétnézek a helyen. Ez azonban nem zavar. Ismerős arcokat felismerni a tömegben annyit tesz, mint bizonyos értelemben biztos révbe érni. Ami lehangol: a sokszínűségbe mártott egyformaság. Pedig értem: akár az emberek, akik egyéniségeknek gondolják magukat, nagyon is helyesen, a szórakoztatóhelyek is igyekeznek arcélt mutatni, sajátos, egyéni, sőt, egyedi jelleggel ismerős arccá válni a tömegben. És mégis, idővel bekövetkezik a paradoxon: az egyediség fokozatosan beleolvad a sokszínűség egyenkoktéljába. Ilyen értelemben érteni vélem Andy Warhol urat, aki azon lelkendezett valahol, hogy bárhova megy, mindenütt a McDonald’s a legjobb. A tulitarka-szürkéhez képest az egyenruhás Meki valóságos paradicsommadárnak tűnhetett az öregedő pop-pernahajder szemében.

Lehet, hogy a kulcsszó az öregedésben keresendő. Öregedett Warhol, öregedett Marlowe, öregszem én is csendesen. És talán tévedünk is, amikor a pasadenai-kolozsvári-központi-sokszínű helyekre kenjük a sarat. Talán az a bajunk, hogy nem találunk ismerős arcokat. Vagy az, hogy nem vagyunk ismerős arcok. Ezt azért engedjük meg, hiszen nem a mindentudás akadémiájának exkatedráján állunk.

Persze az is lehet, hogy mégsem a múló idő a ludas. Hanem. Mégis: az uniformis látogatása. Hadd magyarázzam el. Egy szombat délután dolgom akadt a Monostori negyedben. Ilyen táj a Chandler-regényekben nincs. Nem tudom, miért. Talán a blokkok közti gyilkosságok okán nem fordult a kutya sem Philip Marlowe-hoz. Szóval, elintéztem a dolgom, alapos nyomozóként, s elindultam vissza, a buszmegálló felé. Marlowe mindig autóval közlekedik, de hát arrafelé más távolságok voltak, vannak. Két tömbház között, egy nádszálderekú allén a következő párbeszéd ütötte meg a fülem: ­Teee, Pista, te egy náci vagy! És tik is mind nácik vagytok, basszam! Egy bódé mellett csapott fülön a szó, előtte betonterasz, hideg volt, március idusa még a kanyar mögött. Felléptem a pár lépcsőn: vidám asztaltársaság ült tőlem jobbra, szemben egy hölgy, egyedül. Rámosolyogtam, visszamosolygott. Odaléptem a vidám, náci asztaltársasághoz. Leülhetek? Olyan csend lett, mint amikor Marlowe berúgja valahol az ajtót, és négy-öt nehézfiúval néz szembe. Tíz szempár fixírozott. A hölgy, éreztem, érdeklődéssel figyeli a párbajgyanús helyzetet. Hirtelenében jobb nem jutott eszembe: én is náci vagyok! És elvigyorodtam. Kirobbant a nevetés. Há’ gyere, s ne beszélj hülyeségeket. Mit fizetsz? Magamnak egy viszkit. És innen csak ücsörögtünk. Szóba került ott Ukrajna, Putyin, Biden, Mátyás király, Boc, Erdély, mindent vissza, soha vissza, hogy kell jól szeretni a nőket… Mikor elbúcsúztam, megkérdeztem, jöhetek-e még. Mondták, naná, csak akkor tényleg én fizetek. Keressem Jani bácsit.

Egy másik kedves mekdonáldszom az ószer mögött lapul, szintén bódé, csak valamivel nagyobb, mint a monostori tesó. Igen, mert itt enni is lehet: miccs, oldalas, flekken, cubák, ami tetszik (vegán kalandorok kíméljenek). A hátsó terasz néhány meghagyott kertre néz a friss, ropogós tömbházak között. A konyhafőnök asszony a kendőjéhez bök, mikor belépek, ismerős már az arcom. Ha eszem is, márpedig eszem is, jön a kupica pálinka a ház részéről. Mi újság, hogy megy a bolt, túrják még a központot, adjon az Isten egészséget. A bolt jól megy, a friss, ropogós tömbházak lakói onnan rendelik a napi betevőt. Van becsülete a bódénak. A társaságok kevésbé vidámak, viszont ha focimeccs van, rákérdeznek az eredményre. Illik tudni az ilyesmit. Kárál egy-egy tyúk a kerítés mögött, kapál a kerttulajdonos, átszól egy sörért. És Philip Marlowe mentében ott felejti a kalapját. Talán szántszándékkal.

És akkor, összegzés helyett: félreértés ne essék! Marlowe sose vágyott arra, hogy az ügyfeleivel bratyizzon. Arra se, hogy az ügyfelei világában élje világát. Nem is tehette volna meg. Más pályán mozogtak. Marlowe az maradt, aki: egy magánhekus, aki üres óráiban ama másik, régi-régi Marlowe drámáit olvassa. Én sem lehetek e másvilági kocsmák, bódék törzsvendége. Továbbra is az vagyok, aki: egy magánfirkász, aki üres óráiban kivonul a központi kocsmákból, ahova tartozik (akár ismerős ismeretlenként), és ama másik, régi-régi sokszínűséget olvassa. Aztán hazamegy, és… picit színesebbnek érzi magát. Mint az a festett kis néger a központi kocsmagangban.

‍