Petőfi Sándor kelet-közép-európai jelentőségéhez

Lassan-lassan már annak is könyvtárnyi a szakirodalma, hogy Petőfi Sándor költészete és részben személyisége miként fogadtatott be a magyarral szomszédos irodalmakba. E téren egyaránt rendelkezünk pozitív és negatív visszajelzésekkel; egyfelől a magyar irodalomtörténésekhez hasonló felszabadító hatását állapította meg a kutatás, mely lényegében már költőnk életében megkezdődött (első „szláv” nyelvű fordításairól, 1847) a cseh irodalom- és sajtótörténet számolt be, míg az első szerb fordítás, A csárda romjai átültetése az 1850-es évek közepén született meg), ugyanakkor Petőfi „renegát” volta sokáig bukkant föl a szlovák irodalmi tudat reprezentánsai között: még az érte több versében lelkesülő, inkább Arany Jánossal párhuzamba állítható Hviezdoslav Petőfinek címzett ódájában, szinte zárójelbe téve, mégis így sóhajt föl: oh, Petrovič! Martin Rázus 1917-es, Aranyt köszöntő versét így fejezi be: „Üdv, üdv, nem lettél néped renegátja!” Még az sem állítható, hogy a 19. században különféle romantikus áttörések irodalmi eseményeit követőleg, melyek elsősorban a hazai-anyanyelvi irodalom megszervezését, intézményesítését, az anyanyelvi irodalmi-esztétikai norma kidolgozását vállalták, a romantika visszaszorulásával lemondtak volna a Petőfi-líra, verses epika számontartásáról. Éppen ellenkezőleg, a 20. század irodalmi mozgalmaiban nem kevésbé lelünk Petőfi költészetének beiktatására a kelet-közép-európai régió világirodalom-felfogásának alakítói között. Beszédes a példa a horvát szecesszió, avantgárd különféle változatait kidolgozó Miroslav Krleža tevékenységében, ő ugyanis személyes ügyévé sajátította ki Petőfi szemléletalakító hatását, már csak azáltal, hogy a 20. század elején időszerűvé lett, sajátjáénak vallott forradalmiság reprezentánsának gondolta el, méghozzá Ady Endre társaságában, másutt különös hangsúllyal emlegette Az apostolt, mint amely „világszemléletileg” szinte modellül szolgált e század elégedetlen ifjainak. Nem annyira az apostoli sorstörténet beteljesülése/beteljesítése költőiségét tekintve, jóllehet a 20. század „népforradalmárai” sem mellőzték a „prófétai”, „lángoszlop”-vállalású hit kisugárzásában valódi jelentését elnyerő költői üzenet megfogalmazását. S bár eltérő történelmi-irodalmi körülmények között, Emil Boleslav Lukáč szlovák költő is Petőfi epiko-lírai költeményével hirdette meg talán elsősorban a maga elkötelezettségét a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok mellett, ám ezen keresztül, annak nyelviségét kikísérletezve az elbeszélő költemények a Hviezdoslavéitől eltérő alakzatával tágította a szlovák irodalom határait. A szerb Petőfi-befogadásról a kultúraközvetítőként jeles életművet létrehozó Sava Babić tudományos igényű monográfiát írt Miként fordítottuk Petőfit? címmel, mely természetesen nem pusztán fordítói vállalkozások történeti sorát jeleníti meg, hanem 19–20. századi szerb költészettörténetet (is) ad: olyan értelemben, hogy a legjobb szerb átültetések (ilyenekből pedig sok van) sosem érték be a magyar szöveg szabad vagy kevésbé szabad visszaadásával, hanem részt kértek és kaptak a Petőfi-versekben megnyilatkozó újdonságok, műfaji módosítások, verstípusok szembesítése során a kortárs szerb irodalom rendszerével összefüggő munkából. S ahol szükségesnek bizonyult (és több ízben bizonyult szükségesnek, Jovan Jovanović Zmaj a szerb költői hagyomány, a közeli múlt romantikus kezdeményei nézőpontjából ragadta meg Petőfi szervesítésének lehetőségeit). Nem rendkívüli esemény, mégsem teljesen tipikusnak mondható a szövegátszövődések egy esete: a Petőfi-lírához fűződő népiesség nemcsak a populáris regiszter magyar differenciálódását sürgette, segítette, eredményezte, egyik-másik „népies”-nek minősített Petőfi-vers szerb műdallá lett, mulató énekké, amely „geselliges Lied”-ként, társasági énekként a vigadozó szerb kisközösségek hangulatát emelte, s mely mellől nem hiányzott (ezúttal nem a cimbalom, hanem) a guzlica aláfestő, hangulatfokozó játéka.

Mindezek nem egészen önkényesen kiragadott példák Petőfi „szomszédnépi” diadalútjából. S ha minden korban akad olyan, aki felrótta az Élet vagy halál „nacionalizmusát”, emeltebb-dühödtebb hangvételét 1848/49 küzdelmeiben (hozzáteszem, kevésbé idézték a sokat mondó sort: Reánk uszít a hűtlen király, a Habsburgok régóta jól bevált „oszd meg és uralkodj” elveire és gyakorlatára utalva), Krleža a forradalmi idők Carmagnole-jaként emlegeti a Petőfi-líra 1848-as darabjait, a francia forradalom Európát megrengető eseményeinek indulójára emlékeztetve, a szabadságharcra lelkesítő líra világának legalábbis egy remélt horvát–magyar viszonyra kiható jelentőségét hangsúlyozva.

Amit a magyar kutatás egyre jobban érzékel: Petőfi nemcsak „felváltotta” a költészet megannyi (nyilván nem minden) területén Vörösmarty lírai és epikai költészetszemléletét, megteremtvén az európai irodalmakkal egylényegű terminológiát (a Vörösmarty-
korszak hasonlóképpen gondolta el és újra a költőiség felfogását az európai romantikák 1820-as évtizedének világához közelítve, mintegy Puskin és Mickiewicz mellé lépve, velük egylényegű „nemzeti” poézist elgondolva); Petőfi amellett, hogy egy újabb romantikus periódus kezdeményezésében mutatkozott érdekeltnek, ebbe a poézisbe foglalta az ún. irodalmi népiességet, romantikusnak átformálva és elfogadtatva a költői alakváltozatokat. Nemcsak a Felhők-korszak jórészt a byronizmustól „ihletett” (inkább byronizmusról volna érdemes szólni, mint névadójáról, Byronról, akinek pózai, magatartás-változatai rakódtak ­Goethe által is becsült költészetére) líraciklusának világlátását, hanem ennek ellentéteként azt, hogy a tett romantikája elsősorban az emberiségért való küzdelem költői megformálása, továbbá azt, hogy haza és haladás nem választható szét, és rendkívüli hangsúllyal azt, hogy nem ragyogni, hanem használni kívánó költőként kívánja magát elfogadtatni. S ha meglepőnek tetszik is, ezt a vállalást az Eötvös József által bemutatott Victor Hugónak tulajdonítja az 1830-as/1840-es évek nem egy magyar kutatója. Ez a „használati” líra azonban nem fullad abba a didakszisba, amit Goethe még klasszikai nézetei alapján elfogadhatónak gondolt, persze azzal a megszorítással, hogy egy tanköltemény taníthat ugyan, de tegye ezt észrevétlenül. A költői világnézet versbe foglalásában Petőfi tanult Bérenger-től, akinek jelentőségét egyébként Goethe is elismerte; ám a forradalmas-szabadságharcos években a „nap követelményei”-n (Goethe) túl a költői üzenet hatáspotenciáljának fokozása tűnt feladatnak. Az időszerű eseményekre azonnal reagáló, a szükséges és célra vezető magatartási formákat „körbeíró” költészet a „lelkesültség”, a „pátosz”, egyben, ha igényli, az irónia, a gúny, az óda és a szatíra, az énekelhetőség és tömegeket közvetlenül megszólító, népgyűléseken elhangozható vers változatait dolgozta ki; a közhasznúság célzatosságban megnyilatkozó jelenségét pedig minden esetben az alkalomhoz a legjobban megfelelő retorika eszközeit igénybe véve poetizálta (ha úgy adódott, a bibliai vagy mitológiai motívumok erősítő hangnemével élt, ha szükséges, évszázados/ezredes toposzok jól ismertségével érvelt, ennek részint alárendelve a verselést, részint az ekképpen megalkotott verssel a megszólalás új lehetőségét kikísérletezve).

Egyetértek azokkal, akik szerint Petőfi 1847-re érte el a „csúcsot”, akkorra teljesedett ki költészete. Alig egy fél évtized alatt a kezdő költő körültekintésétől, mintakövetési igyekezetétől eljutva a szuverén, a magyar és világirodalmi „hatásokat” a maga költői útjának roppant eredményeivel páratlanul gazdag szintézisbe hozó költészetéig, ismétlem, 1847-ben Heine és Victor Hugo mellett látom Petőfi helyét, éppen nem Heine elismerésbe csomagolt, ám némi távolság jelzését is tartalmazó nyilatkozata miatt (Heine egy közepesnél gyengébb fordítói vállalkozás alapján szólalt meg, valójában rögtönzött), és ezt nem csupán már élete utolsó két esztendejében induló hatástörténete alapján teszem, még csak nem is az 1850-es esztendőkben kezdődő, idegen nyelvű „karrier”-jével húznám alá mondandómat, hanem éppen a Petőfi-költészet sűrűsége, sokfélesége, rétegzettsége, szintetizáló ereje és képessége, műfaji gazdagsága, nyelvi sokszínűsége és nem utolsósorban költői világszemlélete okán. Azért (is), hogy a verseskötethez írt, végül elhagyott előszó szerint százada nagy fájdalmát-sértettségét – ha úgy tetszik –, betegségét egyetlen szóba foglaló Zerrissenheit (szaggatottság) poétájaképpen nem esett az „irányköltészet” egyoldalúságának vétkébe, hanem e szaggatottság formai-tartalmi elemeiből volt képes magasrendű költészetet teremteni, elismerve, hogy Heine nem pusztán megelőzte, hanem több helyütt például szolgált, de ezt azonnal kissé szűkítve hozzáteszem, hogy Heine és az ifjú Németország költői „hatását” bőségesen ellensúlyozta a francia poézis, melynek Jókaival együtt szorgalmas olvasója volt. S ha eleinte még használta is a németet közvetítő nyelvnek, utóbb már eredetiben tanulmányozta, amiről úgy érezte, hogy szüksége lehet rá. Regénye (A hóhér kötele) és egyetlen egészben fennmaradt drámája (Tigris és hiéna) egy megtervezett út első állomása, mindenesetre a franciás érdeklődés fontos dokumentuma, s bár jelességéhez sorolandó, hogy akár egy projektum bejelentéseként tartandó számon, a két mű kidolgozottsága inkább egy elgondolás fontosságát hirdeti; a fennmaradt formában, kiváltképpen összeolvasva a kortárs magyar (és több nem magyar) művel az 1840-es évek irodalmi fordulataiban jut szerephez. Igazán mellékesen: a Tigris és hiéna ugyanazt a tematikát formálja drámába (talán középfajú színműbe, elvétvén a megjelenített személyek tragikai lehetőségét), mint később Szigligeti Ede történelmi szomorújátéka, A trónkereső (1868, Karácsonyi jutalommal díjazva), amely a kor felfogása szerint jóval szabályosabb, a műfaji követelmények szempontjából inkább elfogadható mű, mint Petőfié. Csakhogy hiányzik belőle az a minden részvétet nélkülöző kegyetlenség-díszítetlenség, ugyanakkor célra törés, nyomokban sem él az irónia kézenfekvő lehetőségeivel, mint teszi azt a groteszk világában is tájékozottnak bizonyuló Petőfi, aki lemond a verses dráma jól bevált gyakorlatáról, drámai nyelvében viszont szokatlan és a kor magyar színpadán nemigen fölhangzó szólamok, tónusok jelentkeznek. Aligha téveszthető szem elől, hogy Petőfi prózai és verses vitái az 1840-es esztendőkben nem egyszerűen egy költészet és szókincse (hozzátenném: képkincse) emancipálásáért folyik, hanem az általa megváltoztatandónak gondolt költői szerep átlényegítéséért, hangsúlyosan a költő közéleti tényezőként elismertetéséért, valamint a költő prófétai attitűdjének tiszteletéért. Ez a küzdelem olyan szókincset követelt meg, amely a háború, a (sorsdöntő) ütközet, a harcban közvetlen részvétel köréből való, ennek alátámasztására szolgál a Biblia, a mitológia, a magyar és világirodalmi örökség újszerű kezelése. A harcot Petőfi maga vívta meg, küzdőtársaihoz intézett verses leveleiben a tekintélyes hagyományokkal bíró episztolákat gondolta tovább, messze nem ellentétben a részben Horatius, részben Kazinczy Ferenc felől érkező sugalmazásokkal. Csakhogy nála nem válik szét a magán- és a közszféra, noha olykor a hangnem differenciálódik, egy akár lentebb stíllel jellemezhető megszólalás retorizálódik, fokozatosan közelít a többnyire a közszférában tevékenykedő személyiség nem egyszer vallomásba átcsapó hangvételéhez, az episztolát szinte ódává módosítja, mint az Arany Jánoshoz intézett hexameteres levélben. „Harsány himnuszodat százszor szent, égi szabadság” (kiemelés tőlem: F. I.).

E dolgozat szempontjából azért tértem ki ebbe az irányba, mert ez az amúgy is rétegzettségével, kedélyhullámzásával, a tónusok többféleségével jellemezhető műfaj Petőfi kezén a költői megszólalás páratlan változatosságát, a hangulatok, hangoltságok, retorikai változatok hihetetlen gazdagságát reprezentálja, igazolandó a költői szerep újraformálásáért munkálkodó poéta nyelvfelfogásának eltérését a korábbi nézetektől, Petőfi keresztülvitte, úgy is írhatnám, keresztülerőszakolta a költői közéletiség általa (azért a legnagyobb hatással mégis) versben megfogalmazott követelményét, máig sugallóan A XIX. század költői című, több ízben félreértelmezett verssel hitelesítve részint egy költői utópiát, részint az Eötvös Józseftől már korábban megcélzott költészeteszmény termékeny(ítő) célzatát. Petőfi számára fontos, de nem elegendő a hasznosságelvű líra vagy epika „művelése”, emellett a célnak kitűzött eszme felé vezető úton (tehát az úton-lét eszmei tartalmát meghirdető vezérként elölhaladó költő kimondott, elfogadásra ajánlott, műben tömörített és közzétett, egyszerre költői és a közélet minden rétegét érintő programját vázolja föl: ama mégiscsak költői és politikai tervként létező elgondolást, amely megteremthetné az igazságos társadalmat, melyet viszont a költői szó formált ábrándból elérendő céllá). S ha a költő személyisége csupán vagy elsősorban feladatorientáltságával igazolható, személyes sorsának alakulása nem fedi el a cél felé irányuló akaratot. Annak megvalósulása elválik a költői létezéstől, nemcsak a megváltókat illeti fakereszt, mint az egy keserű epigrammájából kitetszik, hanem az élet sem „fizet” semmivel, pusztán a/egy jó halál ígérete koronázhatja meg a költői egzisztenciát.

E gondolatmenet úgy épül be a kelet-közép-európai gondolkodástörténetbe, hogy lényegében szinte valamennyi nemzeti mozgalomban fel-feltűnik, egyfelől mint a merevebb, klasszikai mintákat követő poézis ellentettje, másfelől mint népvezér (vezető) és vezetettek (nép) egymásra találásának a költészet és a közélet felől egyaránt sürgetett cselekvéslehetősége. S ha a magyar nemzeti mozgalomban Kossuth Lajos kimondta: a magyar nemzet akar lenni a szó 19. századi értelmében, ennél kevesebbet a szlovákok, a horvátok, a románok, a szerbek sem akartak. Minek következtében a Petőfi típusú költők mindenütt felbukkantak, hasonló célkitűzésekkel, nem egyszer hasonló retorikával, hasonló hagyományértelmezéssel, valamint a népköltészet felé fordulás sok tekintetben hasonló gesztusaival. Nem állítható, hogy a Kárpát-medencén belül szerveződő költői-kulturális mozgalmak teljesen függetlenek lennének a sokszor kezdeményező magyartól, de hiba volna akció–reakció-­effektust feltételezni, tudomást nem venni azokról a jelentékeny eltérésekről, amelyek az irodalmi-kulturális mozgalmak között kimutathatók. Más a helyzet ott, ahol a népnyelvből, pontosabban a dialektusok közül az egyikből kellett megteremteni az irodalmi nyelvet, más, ahol standardizált nyelvek közül kellett egyet kiválasztani. Különbség tárható föl ott, ahol egy egyházhoz kötött, „vegyes” nyelv ellen kellett kivívni az irodalmi nyelv jogait, megint más, ahol a nyelvi megosztottság vallási hovatartozással párosult. A lényeg azonban általánosítható, 1847-re, Petőfi „csodálatos év”-ére megjelentek azok a költőszemélyiségek, akik nem nemzeti mozgalmak alárendeltjeként, hanem a költői-kulturális-nyelvi mozgalmak reprezentánsaként már magasrendű költőiséggel léphettek föl az európai romantikák együttesében. De mert ez a fellépés más irodalmakhoz (például a lengyelhez vagy a magyarhoz) képest némileg megkésetten és ezért kissé másképpen történt, amúgy is többnyire egy differenciálatlan (azaz nem teljes műfaji rendszerrel rendelkező) irodalomban kellett tevékenykedniök, pusztán (s ez nem a teljesítmény lebecsülése) alapjait teremthették meg annak a széles körű nemzeti (anyanyelvű) irodalomnak, mely az 1840-es évek kezdeményezéseit az irodalmi létezés valamennyi területén érvényesíthette. A szakirodalom meglehetős részletességgel mutatta be az 1840-es esztendőkben szerveződő, munkálkodó Štúr-iskola eredményeit és kényszerű kompromisszumait. A magyar diétára is beválasztott „népvezér”, L’udovit Štúr legalább annyi feladatot vállalt, mint Petőfi: alapított és szerkesztett lapot, volt a szlovák romantika – melybe a népiesség szintén belefoglalódott – teoretikusa, társaival irodalmi nyelvet alkotó, egy Csák Mátéról szóló epikus költemény, német nyelvű röpirat szerzője, majd 1848/49-ben a magyar forradalom és szabadságharc ellen fegyveres küzdelmet vezető vezér, aki „iskolá”-jának (azaz költői-kulturális, a líceumok önképzőköri munkáját irányító-szervező társainak) tevékenységeit, hangsúlyosan az új irodalmi nyelvet próbáló költőnek a Petőfiénél jóval merevebb és szűkebb körű „hasznosság”-elv szigorú betartását tanácsolta, így szinte betiltotta (például) a szerelmes és bordalok írását, mivel az e dalokban foglalt érzés eltéríti éneklőjét a rá váró hazafias kötelességektől. Más kérdés, hogy a költők legjobbjai arra merészkedtek, hogy ne kövessék minden téren az egyébként joggal tekintélyes/elfogadott Mestert, Andrej Sládkovič Marína című poémája, Janko Král’ szintén joggal nagyra tartott és a Petőfiével sok tekintetben rokon költészete számos ponton olvasható össze a magyar romantikus lírájával. S ha rejtetten is, Petőfi nem egy verse átiratban, a szlovák viszonyokhoz alkalmazva jelenik meg, így a Nemzeti dal Ján Botto átköltésében, elhagyva a magyar, beleírva a szlovák megnevezést. További probléma nemcsak a sűrű szlovák befogadástörténetet érinti, hanem az irodalmi rendszer szükségleteinek kérdését is: Petőfi ugyanis képviselt – mint írtam – egy költőtípust, megtestesített egy magatartásformát, alakjához és költészetéhez kapcsolódott egy világ- és költészetszemléleti változat, amelynek megfelelőjét, különös tekintettel 19. századi elsöprő erejű német, nem jelentéktelen cseh, angol, francia sikereire, a szerb és a szlovák, részben a román irodalomban is meg kellett teremteni, hogy a „nemzeti költő” romantikus személyiségét illetőleg ne legyen hiány az anyanyelvi költészetben. Ugyanez mondható el a szorosabb értelemben vett poétikai tényezőkről. Az a líra és verses epika, amit a Petőfi-életmű tartalmazott, összefüggésben avval a legendával, amely övezte Petőfi alakját, egy olyan teljes irodalmi rendszert hozott létre, amely a marginálisnak a „világnyelv”-en megszólaló költészethez képes csekélyebb jelentőségűnek minősített teljesítményét cáfolta. Petőfi tanúsította, hogy még a marginálisnak elkönyvelt irodalomban is támadhat olyan költőszemélyiség, aki – legalábbis egy ideig – világirodalmi jelentőségre tehet szert. Petőfi példásan képviselte azt, hogy költészetével egy nemzet, egy régió méltó reprezentánsa, és ebben a minőségben az „eredetiségnek” számontartandó változatát produkálta, életművét nem halványította el, ha kortársai legnagyobbjaiéval vetették egybe. Kitetszett, hogy ez a költészet új lehetőségeket derített föl, melyekből a romantikus költőszemélyiség egy változata lépett elő. Ez a Petőfi jelent meg aztán Hviezdoslav, Ján Smrek, Zmaj és Krleža fordításaiban, Petőfi-képében.

‍