Pétery Dorottya rövidprózái

Árkossy István: Mátyás és Mohács I.

Mehetnék

Szóval vége, hallom a telefonból, Berci közben hozzákezd a póráz másik oldalán. Döbbent csend, látom, ahogy a kutya megrogyasztja a két hátsó lábát és koncentrál. A mozdulattól a kötél egy parabolafüggvényhez válik hasonlóvá és remegni kezd. Mikor? – kérdezem és meredten nézem, ahogy szép lassan újjászületnek a jutalomfalatok. Akár ha kolbászt töltenénk. Ma délután – hangzik a válasz, én meg csak nyugtázom, hogy aha, mert hirtelen nem tudok egyebet hozzáfűzni.
Megpróbálom felidézni, hogy mi volt, hogy milyen volt, amikor utoljára láttam. Kedd este, ha jól emlékszem, tegnapelőtt, majdnem sikerült lekésnem a látogatási időt. Későn fejeztem be a munkát, későn zártam be, későn jött a busz, de aztán mégis berohantam pár percre. Kihúztam a kisszéket az ágya vége alól és odarogyva néztem, ahogy minden egyes pittyenéssel egy másik világ kebelezi be azt, ami nemrég a miénk volt. Kisimítottam a haját homlokából, na, nem mintha számított volna, az arca rezzenéstelen maradt. Közelhajoltam, megcsókoltam a halántékát és bedőltem mellé a kórházi párnák rejtekébe. Azt az ismerős szagot kerestem a nyakszirtcsontjánál, csak még egyszer, utoljára. Be kell szippantanom, gondoltam, magamba kell szívnom az összeset, hogy aztán soha ne felejtsem, és legyen, mi után megforduljak az utcán, ha tompán megérzem. A szagok a legzsigeribb, legalattomosabb emlékeink.
Köszönöm, hogy szóltál, mondom a telefonba, most le kell tennem. A parabola kiegyenesedik, Berci pedig elégedetten kaparászik hátsó lábaival, mintha néhány tépett fűszál képes lenne elrejteni a bizonyítékot. Előkotrok egy nejlont a zsebemből, lehajolok, és a fekete zacskó belsejével felmarkolom a friss kutyaszart. Még meleg, konstatálom, és megpróbálom elképzelni, ahogy anyám hideg testét emelik be a hullazsákba. Nem megy. Bámulok magam elé; egyik kezemben a póráz, a másikban a zacskó, és már nincs hova sietni. Berci egy darabig tűri, leül a földre, kinyújtott nyelvvel liheg, végül elkezd rángatni. Elég már, hallod? Vagy neked is mehetnéked van? – kérdem, és lesem a szemét, kutatom a válaszokat.
[Mit kezdjek azzal, hogy élj a mának, meg hogy éld át az összes pillanatot? Mert honnan tudni, hogy meddig tart egy pillanat és mikor bontja szárnyát az új? Hol van a jel, hogy eddig és ne tovább, fejezd már be, fiam, csukd be azonnal, gyúrd öklömnyivé a papírt? Ki mondja meg, mikor adj helyet, hadd jöjjön az új? Tényleg csak addig pillan a pillanat, amíg van még benne élvezet, mi zsigerelhető? Mit kezdjek a szenvedéssel, ha az méltó lezárás, ha tanulság vagy ha közhely? Nem ugyanazokat a köröket járjuk újra és újra; születés, némi anyag- és ruhacsere, majd az elmúlás? Kis szerencsével egy kis ásó, kapa és míg a nagyhalál. De a vége mindig ugyanaz. Mit kezdjünk mi most ezzel a zsák meleg szarral?]

Láb story

Még a múltkor megkérdeztem Lackót, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, hát azt mondta, Mama, én már csak influenszer. Kérdeztem, és miért jó az az influegyszer? Azt mondta, azért, mert megmondhatja másoknak, hogy mit csináljanak. Fiam, válaszoltam, azt éppenséggel én is megmondhatom. Elvégre a Böbikének is én tanácsoltam, hogy harminc fokban vegye már le azt a hasított bőr gyógycipőt, ha nem akarja, hogy idén is kiverje a lábgomba. Vagy ott van a Hundrutzné. Őt is én küldtem el kivizsgáltatni az epéjét, mert a talpa közepén jött ki a tyúkszem, aztán igazam volt vagy igazam volt?
Ugye, van az az elmélet, hogy a talp részei összefüggenek az egyéb testrészeinkkel. Hát én már hetvenhatban abból írtam az ótédékám, hogy pontosan ugyanígy van az ott előtörő betegségekkel is. Egy bőrkeményedés, teszem azt, nem csupán csak egy bőrkeményedés, hanem az mindig valami nagyobbnak a jele. Egy magára valamit is adó lábápolónak ezért az embert mint egészt kell kezelnie. Egy benőtt körömcsücsökben ott lapul az élet. A szemölcs is éppúgy a lélek tükre, mint maga a szem, fejtettem ki, testünk-lelkünk tükre. A különdíjat maga Ivanov professzor adta át a Lomonoszovról. Elvtársnő, mondta, és itt kicsit elérzékenyült, a tanulmány bizony nem gyenge lábakon áll! Az Optopodinszkij magazin azonnal le is csapott rá, és onnantól kezdve egyenes volt az út a nyolcvanegyes Arany Tyúkszemkanál-emlékplakettig.
A Hausmann Gyöngyi név még a határok megnyitása előtt bejárta a világot. Két táborra szakadt a szakmai társadalom: azokra, akik elhitték, hogy még a Beatles is egyben maradhatott volna, ha idejében megfogják azt a repedt sarkat, és azokra, akik mindezt tagadták. Egyszer Yoko is felhívott, Dzsondzsi, így mondta, pont így, „mind your own business”. Én pedig megfogadtam a javaslatát, és felvásároltam egy húszhektáros területet. Teleültettük gyógynövényekkel, felhúztunk rá néhány faházat meg egy infraszaunát és megszületett a Gyöngyi Gyógyerdeje.
Fájós talpak kezelésére szakosodtunk, van cserszömörce a beles betegeknek, galagonya a szíveseknek, meg mogyoró a mindenféle gyulladásban szenvedőknek. Elég napi egy-két óra mezítláb, aztán hamar megszűnik a sok panasz. Egy pár napot én is mindig ott töltök havonta, aztán nézz rám. Gondoltad volna, hogy a hetvenediket taposom? Magunk között legyen szólva, azt hiszem, ez a hosszú élet titka. Kérdeztem is a Lackót, nem akarna-e inkább az erdőben dolgozni. Jó a levegő, távol van mindentől, ráadásul ott biztos nem lenne láb alatt.

Párhuzamos valóságok

Hóna alatt a röntgenfelvétellel, másodiknak érkezett. A váró semmiben sem különbözött az összes többi várótól: a termet a brit műanyagipar csúcstermékei keretezték, ezúttal narancssárga színben. Valahogy nem akaródzott leülnie, olasz öltönyét szinte biztos, hogy nem erre tervezték. Kedvetlenül szemügyre vette a másik pácienst. Olcsó szövetnadrág, kopottas mellény, sacc per kábé ötnapos borosta, a fogain és az ingén ismeretlen eredetű foltok. Jobb keze gipszben, azzal hadonászott, miközben megszólította.
– Látom, egy cipőben járunk!
Lesandított, viseltes lábbeli, nem voltak egy véleményen.
– Magának is a karja, főnök?
– Hogy parancsol?
– Azt kérdeztem, magának meg miért lóg a nyakában.
– Teniszkönyök.
– Na, látja, nem véletlenül mondom én mindig, hogy a sport veszélyes!
Míg hahotázott, a hasán ránézésre vagy húsz kiló felesleg helyeselt. Ha a pályán lettek volna, egy szempillantás alatt lemossa, beszédpartnerként viszont nem sikerült kiiktatnia. Kitartóan adogatott.
– Nálam a harmadik tehet az egészről. Kis híján felfúrtam a karnist, erre tessék, kirántja alólam a létrát. Magának vannak gyerekei?
Körülbelül egyidősek lehettek.
– Számomra kezdetektől fogva a karrier volt az első. A Zürichi Egyetem, a Humboldt, jelenleg az Oxford…
– Na és az asszony? Neki erről mi a véleménye? Csak azt ne próbálja beadni itt nekem, hogy nincsen az se! A mi korunkban egyedül boldogulni már réges-rég… finoman fogalmazva egészségtelen. Tudja, köztünk legyen szólva, jómagam a poligámia lelkes híve volnék…
– Nos, ha engem kérdez, a tudományos pályán viszonylag kevéssé megoldható a többfrontos elköteleződés.
A csontkeretes, kerek szemüveg alól kérdőn kivillanó szempár pont olyan színben játszott, mint az övé. Teljes értetlenséget tükrözött.
– Én bizony megígértem apámnak a halálos ágyán, hogy lesz elég utód, aki majd továbbviszi a nevét, az Isten nyugosztalja.
Mikor a másik férfi a feljebbvaló említésével egyidőben megemelte a kalapját, dús, barna hajából ismerősen magasodó homlok bukkant elő. Csupán most vette észre, hogy bal halántékán két ugyanolyan erős ér dagadozott, mint a sajátján. A magáéhoz kapott, s azt dörzsölve próbálta előásni fiatalkori emlékei közül, részéről hogy rémlett az utolsó beszélgetés. Hát nem arról szólt a fogadalom, hogy többre kell vinni, és nem tovább?
A múltidézésből egy éles női hang rántotta vissza. Erwin Schrödinger? – kiáltották az orvosi szobából, mire mindketten felugrottak és iparkodtak befelé.

Tündibündi

Tündével a kilencvenes évek közepén ismerkedtem meg. Találkozásunk egészen sorsszerű volt: anyám gyakran kérte, hogy segítsek felszámolni mindazt, amit apám hagyott maga után. Noha kiskamaszként különösen nehezen éltem meg a szüleim válását, természetesnek tartottam, hogy eleget tegyek a kérésének. A magazinok a garázs legmélyéről kerültek elő.
Apám, úgy tűnt, vevő mindenre. A hazai és külföldi példányok mellett számos naptárral, poszterrel és állatos kiadvánnyal rendelkezett. Első körben sokként ért a felismerés, hogy apám egy volt azok közül, akiket anyám csak afféle perverz disznóként aposztrofált, aztán ahogy ott lapozgattam a megfakult, már-már töredező oldalakat, összeakadt a tekintetem Tündéével, és egy pillanat alatt megbocsátottam mindent. Hát hogy is lehetett volna ellenállni annak a buja, boglyas szemöldöknek, ami szinte egyetlen vonallá összeállva, sötét kiemelő filcként fogta keretbe azokat az érzéki, mélykék szemeket? Az orcák alatt játékosan kanyargó mosolyráncoknak, telt ajkainak és vakítóan fehér mosolyának? Meg voltam róla győződve, hogy Tünde örökké boldog lehet.
Onnantól kezdve, ha kicsit is eluralkodott rajtam a magány vagy a szomorúság, egyszerűen kiosontam a garázsunkba, fellapoztam Tündét, és bőszen simogatni kezdtem, majd simogattam magamat is, gondolván, hátha átragad rám valami abból a földöntúli boldogságból. Nem akarok nagyot mondani, de tízből legalább kilencszer ragadt is. Az együtt töltött idő mindenért kárpótolt; ketten együtt képesek voltunk átvészelni a legborongósabb napokat.
Rövid időn belül Tünde megszállottja lettem. Bár soha nem gyűjtöttem semmit azelőtt, éltem-haltam mindenért, ami kicsit is közelebb vitt imádatom tárgyához. Halmoztam az információmorzsákat: Tündének remekül állt minden, ami piros, különösen, ha lakk ruhadarabról volt szó. Játékos természete lehetett, mert még türkizkék körmök mellé is szívesen viselt mélyvörös rúzst. Lábai több mint százhúsz fokban nyíltak, és még ott is volt anyajegye, ahol azt az ember egyáltalán nem várná. Kezdetben minden héten szerepelt valami új az újságokban, aztán Tünde hirtelen eltűnt. Kivonult a médiából.
Ínséges idők elé néztem, jóllehet hosszú évekre elegendő olvasnivaló tornyosult már az ágyam alatt. Unalmamban tárgymutatót gyártottam a gyűjteményemhez: könnyed nappali szösszenetek, részleteiben is feldolgozandó, fogós témák, variációk egy és két kézre, meg ehhez hasonlók. Körülbelül kilenc hónap kellett ahhoz, hogy Tünde visszatérjen a nyilvánosság elé.
Egy esős, novemberi napon láttam viszont, az Anyák lapja címlapján mosolygott, karján egy szopós csecsemővel. A földbe gyökerezett a lábam. Lám, Tünde sem volt más, csak egy önző dög. Vajon számított az valaha is, hogy én mit gondolok? Azt hiszem, ez lehetett az első újság, amit végül nem vettem meg. A szerelem jött, a szerelem ment. Túl korainak tartottam még az apaságot, ráadásul a Donatella sem volt valami ütős név.

Garancia

Írod, hogy szeretnél te is beállni a gratulálók sorába, mert néhány sorba azért mégiscsak jó, vagy ha mást nem, illik beállni, mert nehogy azt higgyem ám, hogy vidékre nem jutnak el a hírek. Örülsz, hogy ilyen hamar összejött nekünk, most majd én is fogom tudni, mi az, amiről beszéltél, hogy egy szülőnek a gyereke mindenek előtt. Hogy ezért nem lehetett hétvégén, csak néha hét közben, délutánonként, amikor a gyerekeknek amúgy is más dolga volt, például rajzszakkör, foci vagy oboa, a mai világban rendkívül fontos a személyes fejlődés. Az külön jó, hogy nálunk fiú az első, mert köztudott, hogy a fiúk később érnek, és hát nálatok is mennyi probléma adódott abból, hogy nővér van meg öcsike, nem bátyus és hugi, így biztos sokkal kevesebb lesz a veszekedés, már ha akarunk majd másodikat is, és miért ne akarnánk. A társadalom alapköve a család, és az a jó, ha minél nagyobb ez a család, elvégre biztosabban állhatsz a helyeden, kivéve akkor, amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, és azt érzed, hogy neked kell mindenki nyűgével meg bajával foglalkoznod, miközben a te nyűgöddel meg bajoddal nem foglalkozik senki, úgyhogy kénytelen vagy időnként eltűnni otthonról, csak úgy becsukni a bejárati ajtót, persze kívülről, és csendben lelépni. Menni, hogy megtaláld azt az egyet, aki szavak nélkül is tudja, hogy mire gondolsz, például viszkire meg szódára a pultnál, majd egy kicsit lötyögni a zenére, tombolni, aztán összebújni egy lassú számra, és kikötni a lakásán, úgy, hogy közben nem kérdez semmit. Sajnos nincsenek jól bevált receptek, nem igazán tudsz tanácsokat adni, meddig lehet ilyenkor kimaradni, majd biztos rájövök én is magamtól, mert aztán vissza kell menni oda, ahonnan jöttél, mert a család az első. Mindig, mindig az az első. De ha már itt tartunk, szerinted jó név a Szilárd, első gyereknek tökéletes, olyan tekintélyt parancsoló, s legalább lesz, aki kitapossa az utat a többi előtt. Nem mondod, többször elmerengtél rajta, mi lett volna, ha úgy maradok, esetleg Danika vagy Zoé, mert az olyan jól menne a vezetéknevemhez, viszont lám, az idő milyen szépen elrendez mindent. Nekem is kell majd egy jó fél év ahhoz, hogy magamhoz térjek, hogy újra kinézzek valahogy, pláne odalent, legalábbis a feleségednek anno annyira volt szüksége, te meg alig győzted kivárni, de hisz emlékszem. Ígéred, velem is megértő leszel. Nem sürgetsz semmit sem, de azért feltétlenül szóljak majd, ha beindulnak az apa-fiús programok, és én felszabadulok, mert mutatnál nekem egyet s mást. Kicsit megőszültél, mióta nem láttalak, de még mindig áll a zászló, mint a cövek, nem lesz gond semmivel. Maximum akkor lenne, ha néhány év múlva ugyanabba az oviba vagy iskolába járnának a gyerekeink, úgyhogy tiszta szerencse, hogy felköltöztem Pestre. Persze minden nagyváros maga az erkölcsi fertő, úgyhogy vigyázzak magamra, nagyon, de nagyon, és ne felejtsem, ha akarom, mindig lesz hová visszamennem. Ezt garantálod.

Pétery Dorottya 1984-ben született Budapesten. Az egyetemet Pécsett és Amszterdamban végezte, angol és kommunikáció szakon. E két terület metszéspontjában jelenleg szakfordítóként dolgozik.