PestText – Az emlékezés rövid története: Bán Zsófia, Czitrom Ádám és Szelevényi Ákos performansza (Szeptember 28.)

Este nyolctól a Pesttexten, a Lumen kávézó koncertterme színültig megtelt. A székek körben, középen színes szőnyegen tárgyak (rugó, üvegbura, fenőkő, vonó), hangszerek (klarinétok, szaxofonok, csengők, gitár), kottatartó, mikrofonok – a következő pillanatok nyugvó csendélete, amely majd szétfeszíti az aranymetszést.
Azt hisszük mindannyian, most majd az emigrációs traumákról fog minden szólni, hiszen a fesztivál egyik hívószava volt az „írók az emigrációban”, a „külföldön magyarul” szlogenje áthatja az embereket, az idegenség és ismerősség találkozása gyakori ezekben a napokban, órákban és percekben is.

Szelevényi játszani kezd. Free jazz-hez nem szokott füleknek eleinte bizarr, megmagyarázhatatlan, slágerorientált fülek számára talán idegesítő is. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket: pontosan, ahogy az irodalmi szöveg is képes haragra gerjeszteni, a céltalan, ám mindig saját középpontjába ütköző improvizációs zene is előbb az entrópiát adagolja, mígnem szintropikusan nyugvópontra tér a hallgatóban. Czitrom is játszani kezd, a húrokat finom és erőteljes ütögetéssel, nyiszálással, pattogással manipulálja, váltogatja a pedálokat. Kialakulnak a soundscape-ek, Bán pedig nyugodt, mély hangján olvasni kezd – elkezdődik az út, a meditáció. Átengedjük testünk uralmát célzottan a fülünknek, beszívjuk a levegőt és elengedjük mindazt a tudást, amit az irodalom-dömping és befogadási hisztéria adott át számunkra.
Bán szövege a két tér közötti oszcillálás kórbonctana. Belép és kilép, állhatatosan járja újra a köröket, az emlékezés egész testi munka, minden porcikánk részt vesz benne, de egy – egy! –, a szaglás, kitüntetett szerepet kap. Az állati lét, rizomatikus összekapcsolódás mindennel, amit az emlékezés a sejtekben tárol, a közös történelem leképeződései. Mindannyiunkban van belső emigrációs élmény ezekben a percekben. És mindannyiunkban van visszatérés. A klarinét erőlködése, a levegő utáni kapkodás, a gitár neurotikus húrjai viszont sosem ismétlődnek. Deleuze egyenes vonalú ideje ez, ahol a szokás már nem az örök visszatérést konstituálja. Ugyanakkor az ismétlés az idő formájává lesz. Bán szövegében sok az ismétlés, hogy a befogadó érzékei aprólékosan belehelyezkedhessenek, a zene viszont céltalan és olyan belső törvényeket mutat fel az improvizáció során, amelyen az adott pillanatban egyetemesekké válnak, kíváncsivá tesznek. Bán refrénei, ritournelle-jei a territorializáció problémájához térnek vissza: a szöveg visszalép magába az ismétlések által, de kilép önmagából a helyszínek és az emlékezés által. A szöveg viszont szövegségéből nem tud már kilépni, ezért sosem tudja teljesen deterritorializálni önmagát. Itt tehát, valahol a logoszon túl, a zenében kerestetik e sejtbéli emlékezés.