Pentameron

Szabó Dániel: Árnyékaink

Vitaindító

(Argument)

Tűnjék Önöknek úgy, de lírám nem dalol hiába.

Fejemen csalánkorona, melytől kel a zseni, sietős a lába,

De inflációban éppúgy hervad a zsenik kiválósága.

Munkásember vagyok. Számomra szerszám

A lélek. Azért írok Önöknek és könyörgöm ezerszám,

Engedjék át – jó diák – Popescu urat a vizsgán!

Körbefognak minket. Barátok, szeretet, melegség,

Más természetű érzelmek és jó szerencsék,

Körbefognak minket. Emberek – újak –, légmolekulák,

Hús, új emberek, kiken pár fájdalmas dallam fut át,

Keserűség és mi magunk, a citrusmagvak, combok,

Mi, az ágyékok és mi, a tömjénszagú holtak – na erre varrj gombot!

Leengedték mögöttünk a kőfüggönyt, a bronzfüggönyt,

A vasfüggönyt. Egy rabnéző pódiumon ül fönt, s vastapssal ujjong.

A fonodából szerteágazó háttérszálak piaci árulásai

Madárként az égbe szállnak. A szorgos bűntudat

Rendületlenül kutat. Vissza a természethez, nem,

Nem akarok. Én azt akarom, értsék bennem a csömört, a haragot.

Akarom, hogy értsd az okoskodó mókust, aki veszettül csörtet,

És undorával forgatja a Földet. Egykor semmi sem volt megírva.

Embert szülni, idegeibe tompa rángást, lám, hogy bírja! Izgága alak.

Gránátzápor, puskahús csikorgó tank alatt.

Kezdetben volt a Szó. Az Ige. Aminek nevet adott,

Régészek kutatják, de szél fedi be. Amiről szólt, és ami ő volt.

Tenyerem nélkül, amin tátog megannyi gennyező folt.

Addig szerettem önfeledten felebarátaim, míg végül – hiába fáj –

Már csak önmagam bírom szeretni. Nézd. Megkent a háj.

Egy

(Unu)

És hosszan elnéztem cipőt és követ.

Mindkettő hatalmas és gömbölyű. Kerek,

Egész kerek. Homlokomon kő. Agyamban pereg

A cipő és a kő. Minden egész kerek.

A horizont mögött cipőbe lép egy alak,

És rúgja, addig rúgja, míg recsegve meghasad.

Végignéztem ezt, amíg a nap rám cipőt kötött.

Végignéztem és ott álltam

A legelevenebb élők között.

Köpönyegem bőr és kavics.

E kettő folyton váltakozik.

Selyem bújt a zafírból, dolomitból kelt a

Gránit, s levezényeli ezt mind a szkíta kelta.

A hunyorgó csillagok

Helyett rosszakat adott.

A csikorgó kövekért

Kemencéket kicserél.

Rokonokkal szomjoltani az ötödik fanyarforrás

Köré települtem én. Égi rovargyűjtemény.

Mondtam Kolompölőnek, hogy irtsa ki a rokonságot.

Megölte mind. Majd jött és Első Királlyá koronázott.

Fekete macskákat vertem a falnak.

Fel sem pisszentek, azonnal meghaltak.

Szóltam a Pokol Lábának, legyen résen.

Lépjen a cipőbe. Most állok készen.

Koccintottam nyílméreggel, s ha nehéz volt az ebéd,

Utána, hogy leöblítsem, ittam az ördög epét.

A menhirt vassal ötvöztem,

Szála erősödjön közben.

Mondtam férjnek: asszonyodban

Apró magzat szíve dobban. De elküldtek:

Gyújtsd fel! Szüld meg!

Az égbolt a cipő,

amibe az ördög

Könnyen belebújhat.

Az ezüstöt rézzel ötvözd,

S húzd jobb kezedre, díszítse

Tengernagy ujjad.

Kettő

(Doi)

A „fény” szó vakítón fénylett.

„Épp születésem napja van!”

Gondoltam szeretve, én, részeg,

Pajzstársak közt pajzstalan.

Az Ő húsa jelent meg felettem,

Akár egy ikon. Tenném oda – kérte –, oltáraikon

Imádatban úszna végre. S én elfeledtem.

Körme oly puha, akár a

Nyálkás csigafül – mesélte

Ion, aki névrokonommá nemesült.

És mondta: tekintetedben fogja magát feltárni a

Rejtett epifánia.

Ezt hirdesd, s őrizd türelmedet.

De irtózd a tétova tetteket.

Én csak néztem, fel se tűnt: belémfeledkezem.

Észrevétlen fonódott körém a két kezem.

Ültem magam szorítva, épp úgy, akárha Buddha.

Polipölelésem lazulni úgyse tudna.

Akkor rám szólt a fény – amikor még én

Disznóetető voltam, egy falu végén –,

Szülném én őt meg erre a világra,

S akasztanám díszül egy karácsonyfára!

„Disznóetetővé teszlek,

Ó, mekkora boldogság!

Hányásba is öltöztetlek,

És moslékot hordok rád!”

Másik helyben

Elfeledtem.

Eljött és

Elragadt engem.

Akkor magunk közé én tigrist költöttem:

Gyűrűkarikámon könnyedén átröppen.

Költöttem haraggal és költöttem lángok között,

Hogy megóvjam őt. Gyomrom a számba szökött.

Ecettel kínáltam és hagytam heverni fűben.

Megcsókolt. És megengedte nekem, hogy megüljem.

Nem is értem. Nem is értem.

Értük koporsóba tértem. Pedig éltem.

Mindketten

Istent vesztettük el éppen.

Ő koponyám keringését fürkészte

Egy álmélkodó léken.

Szobrot nem farag kezem, ecsetet nem tart.

Én csupán szerettem.

Elfeledett. Belém halt.

Három

(Trei)

Itt kuszálódnak össze a dolgok. Az emlékezet emlékezete

Elémbe halmot hordott. Vasvillájáról ezernyi kósza bélyeg

Szitál: egy minden szóra. Csupán jelenetek és képek,

Antennák csúcsára szúrva lobogó, szaggatott festmények.

Elbeszélni képtelenség. Csak leírni van képlet, mert ez

Egy az ezerhez.

Fönt az istenek szemünk előtt kockáznak el balsorsot és kegyet.

Nyereményem: adósság. Hogy élők között éljek.

Fojtsam meg a kígyót. Az ikrekkel szembenézzek. Ó, hogy nyújtsak

segítséget,

Magam ellen, az emberiségnek. Házamhoz kaput kaptam, hogy rendesen

Léphessen be rajta hozzám hitvesem. S ágyam mellett a padlóra

Dőljek vakon, megbéklyózva. Hogy a hágó tetejére én a sziklát

Felgörgessem. Dalolásszak, kiabáljak, halált haljak: le ne essen.

Az is lehet: szorítsam el hidra nyakát egy házfalnál.

Az istenek faggatóznak: mondd csak, halott, meghalt már?

A legény egy balga barbár. Szórja ránk a szidalmakat.

Csodás, hölgyem. Minő igaz, hölgyem. Micsoda harag!!!

Ajándékot a tivornyáknak! Hogy ránk hallgassanak, adjunk rájuk

védőruhákat!

Úri kelmét, díszítse a gyáva elmét! Kinevezzük kiskatonának.

Kiképzésen, lámsza, hogy szalad, amerre kivégzőosztag halad!

Vessük csak börtönbe! Akasszunk a gyönge, vacak csontjaira vasgolyót!

Szavazhat így, ahogy tetszik, titkos lesz a szavazat!

Gondolatban merre jártam? Tudom is én!

Hol fáj az ág a madárban? Letörsz egy ágat:

Néhány gally kinek baj? Hol fájnak a fának?

Ave moriturus. Imperatores te salutant.

Bár egyedül halnék! Megérni még a délutánt,

A holnapot, aztán egyedül, ostobán. Nem, mint kutya az út porán.

Hülyeséget csináltam. Fülem mint mikrofonkábel

Szószékről szószékre szállt fel.

És dolgoztam. Adósságom súlya alatt már megint

Eldagadtak izmaim. Felfújtam egy zeppelint.

Bőröm kopott, mint a tégla, arcom vörös, mint a cékla,

Elhagy minden nótás kakas: ne legyek hajléka!

Itt, ahová eljutottunk, a legjobbnál is jobb ez még!

Egyenlők a hülyeségben. Ez itt a vég.

Négy

(Patru)

Ezt az ódát, bár sajnálom nagyon, de most Önöknek

Csak az utcáról mondhatom. Otthon összegömbölyödtek álmukban

Ágyamon a kiscicák. Halkan beszélek, hátha nem hallatszik át…

Rohantam és rohadtam. Ó, iszonyú erő és derék

Igazság: méz körül legyeskedő izgága herék.

Csupán egyszer vettem lélegzetet. A Póruskirály

Udvarában cárként lézenghetek.

Bölcsebbé tenni elmémet: rám várt. De megelőzött

A német császár. Züllésbe torzult álmom:

Széttárult a deréköv a szultánon.

Hadsereget vágytam. A dicsőség felém bökött,

S intett nekem zuhany alatt, a matt üveg mögött.

Elindultam felé. Csak öltem, hajszoltam halálba,

Míg ostorral fel nem vert álmomból a bába.

Vakon tanultam. Csengőszóra füleltem fel.

A dajkámat akarom! Lejárt az óra.

De ez csak Bonaparte hazatérte

Szibériai lovas fogaton.

Más korszak álmában megültem

A lószemű kimérát az űrben. Emeltem

Piramisokat, én félkegyelmű! Ha tudod,

Hol a bejárat, onnan tiszta és egyértelmű.

„Te napvilág a part felett!” – így becéztek ezen a tájon. A talaj

Fordította a románom. – Mi a baj? Ne lapíts! – You, son of a bitch!

Fekete fénykaróba húztam, szöget vertem karjaiba.

Önmagam most nem én vagyok – mondam. Nagy hiba.

Karóba húztam én az összes öreget, a szüzeket,

Talpnyalókat, pojácákat, bárkit, aki hiteget, pucér nőket

És csonkákat, kancákat, virágokat és az összes sereget.

Fűtött a korom és a hazaszeretet. Ismerős és idegen

Lélegzete egy legyen ezen a királyi szigeten.

Jó és rossz közt álljon végleg balanszba a mérleg.

Te tényleg!

Karóba húztam a karót, aztán indulatból

Felgyújtottam erdőt, mezőt, fűtakarót.

Győzött az igazság és a jog. Igaz, jogom van dalolni:

Kis dolog. Vágyam csak annyi volt – kérlek, ne vess meg –,

hogy énekelhessek

És érezhessek. De diadalmaskodott az igazság és a jog.

És gyűlölök és hallgatok. Akár azt is mondhatod:

Igazságos és bölcs vagyok.

Tőlem, ki ennyi hasznot hajtok, bárki undorral elfordul.

Én tartom kézben a mérleget. És gyermekagy az ellensúly.

Öt

(Cinci)

Minden sarkon egy zseni:

Az évtized tud nemzeni!

Mind egy család: nagy csapás.

Szemük is pont úgy csipás!

Minek a költészet, a szavak

Porzó, nagy korszakokban?

Kihez mérheted magad?

Önmagadért indulsz hadba:

Fegyvered toll, süveg, szablya,

Akár Herkules s a Hidra.

Hahó! Sokasodjatok és savanyodjatok,

Lakájaim! A gondolatok, miket kőbe véstek,

Mára csupán szanszkrit nyelvemlékek.

„Csakis érted, drága asszony,

Ástam, hagytam, hő tikkasszon,

Csatornában égett arcom,

a Duna, hogy tengert láthasson!”

Üszkös nyelvek. Nyúlszívek. Szerkesztőségi

Szőnyegek. Száj nincs. Felelni nem lehet.

Kuszák és ravaszok. Benyelnek bármit kapkodva,

Csak szerre szállítsa el őket egy más állapotba.

Mint hulla körül hideg űr,

Oly rettenthetetlenül

Racionalisták. Mikroszkopikus szeretők sejtnyi titkát

Felnagyítják.

Be kell vallanom. Én, ez a lékekkel

Lyuggatott lélek, szerelmes vagyok belétek nagyon.

Minket a Szépség

Lomhán, epésen – ne keresd az okát –

Kiokád.

Tartórúd vagyunk éppen

A Nap kerekében.

Üvegház, amit a hideg ráz.

Rámosolyogni tisztán a Gorgóra

Csak a rút tud, kinek csámpásan lóg orra.

Mindig gyönyörű az ég,

Ha felhőtlen vagy haragban ég!

Csontig rágtam le a napot,

Ha kell, harapok.

Be kell vallanom. Borgőzben és bordélyokban

Született minden dalom. Belemben görcs ég.

Néztem a komédiát és felzokogtam.

Tiszta mocsok. Tikkasztó hőség.

ANDRÉ FERENC fordítása

Ion Stratan (1955–2005), költő, a román irodalom 80-as generációjának kiemelkedő alakja. 1981-ben fejezte be tanulmányait a bukaresti bölcsészkaron. Főszerkesztője volt a Contrapunct folyóiratnak, könyvtárosként is tevékenykedett. Munkásságát jelentős romániai és külföldi díjakkal jutalmazták, számos európai nyelvre fordították le verseit.

‍