Paulina

– részlet a Vesileikit (Szabadúszók) című regényből –

‍

Miközben átsétál a csendes szobákon, egyik kezével végigsimít a falon, mintha megállíthatná vele a ringatózást. De semmi, sem a falak, sem a padló, sem a lába nem marad egy helyben. Hosszasan időzik a konyhaablak előtt. Az almafa ágai szögletes árnyékot vetnek a gyepre. Lehajol, hogy kivegye a tőkehalat a hűtőtáskából, a mosogatóba helyezi, hideg vizet enged rá, és azt képzeli, hogy a hal mozogni kezd, teste követi az áramlatokat.

Megtántorodik, és a pulton támaszkodik meg. Ragacsos felületén egy cédula, amelyre az egyik gondozott írta rá: Hol van Paulina?

Reggel van, és Paulina a hajó fedélzetén áll. San Luis Obispo zsugorodó kikötőjét figyeli. Magas lófarokba kötött olajfekete haját tépi a szél. Túlméretezett rózsaszínű esőkabátjában úgy néz ki, mint egy pufók málna a fehér fedélzeten, amint éppen készül belegurulni a vízbe.

A pillanat hevében és mindenféle remény nélkül indult útnak, most mégis azon kapja magát, hogy élvezi. A tenger a távozás mámorító érzésével tölti el. Néhány órán át nem kell majd aggódnia semmi miatt. Elképzeli, hogy a hajó nemcsak a kikötőt hagyja maga mögött, hanem házának kis szobáit is, bennük az izzadságot gyűrött lepedőkbe préselő testekkel.

A tenger kiszorítja a kikötőt a láthatárról, és a felhők felé hömpölyög. Az egyik tengerész a fedélzeten sétál, pénzt gyűjt egy befőttesüvegbe. A végén az viszi haza a pénzt, aki a legnagyobb halat fogja. Úgy hívják, lottery.

Paulina kihámozza a horgászbotot a zsákból és végigtapogatja kezével. Ujjai körézáródnak. A kézmozdulat ismerősnek tűnik, még ha legutóbbi alkalommal gyermek volt és a barna folyó partján állt is. Most az óceán rángatja a hajót. Paulinának tetszik az új élmény intenzitása.

A horgászbotot visszateszi a zsákba, és a fedélzet alá megy egy burritóért, amit az egyik tengerész akkor kezdett készíteni, amikor kihajóztak. A horgásztúra ára tartalmazza a burritót is. Arcát a nyílt tenger felé fordítja, úgy falja fel a puha, gőzölgő tekercset. A zsír végigfolyik a csuklóján, bele az ingujjába. A koriander megragad a szájpadlásán, az édes chili a torkában időzik.

A fedélzeten álldogáló utasok nyugodtnak és megkönnyebbültnek tűnnek. Egy napra maguk mögött hagyták mindennapi életüket, és a város egyenletes aszfaltját a tenger kiszámíthatatlan vizére cserélték. Néhányan közülük gyakran jönnek, talán minden szombaton. Paulina ezt abból látja, hogy úgy veszik birtokba a fedélzetet, mintha az övék volna.

Mellette egy majdnem egyforma tréningruhába öltözött csapat sörözik, habzó szájjal, hangosan nevetnek. Arról csevegnek, hogy milyen tőkehalakat lehet itt fogni: hatalmasak, erősek és húsosak. Paulina nem tudja visszafojtani az ajkára kiülő bajtársias mosolyt, mikor rájuk néz. De az összetartozás érzése csak egy pillanatig tart. Egy nő spicces tekintete megérinti Paulinát, szája elkerekedik. Elfordulnak a fejek, és halkan folytatódik a beszélgetés. Paulina kézfejével törli le a burritó után arcán maradt zsírt.

És a szégyen, amitől azt hitte, már megszabadult, azonnal érkezik, visszatalál hozzá, és – vagy nem, mégsem Paulináról beszélnek, a tekintetek valahová a háta mögé szegeződnek. Gyorsan megfordul. Két férfi áll a hajóorrban, ők az egyedüli fekete utasok a fedélzeten. Egyikükön élénkpiros, a másikon zöld steppelt kabát van. Nincs rajtuk sál, nyakuk csupaszon és vékonyan lóg ki a dzsekiből. Sokat mosolyognak, és beszéd közben lelkesen gesztikulálnak a kezükkel.

Paulina semmit sem tehet ellene, a megkönnyebbülés ellazítja a testét. De a megkönnyebbülés nem jár egyedül, úgy vonszolja maga után a bűntudatot, mint egy törött bőröndöt. Mosolyogva siet oda a pároshoz, és kezet nyújt. A férfiak testvérek és Kamerunból származnak.

Pár éve élünk itt, mondja az egyik.

Egy év és nyolc hónap, pontosít a másik.

Paulina bólogat, felhúzott szemöldökkel és mosollyal a száján, mintha a túlcsorduló kedvessége kárpótolhatna mások durvaságáért. A két testvér mintha nem venné észre, hogy mi történik körülöttük, vagy egyáltalán nem is érdekelné őket.

Az újból felbukkanó feszültségbe beleremegő testtel Paulina a tenger felé fordul. Petrolkék és acélszürke. Hatalmas felhők gyülekeznek és oszlanak fel, árnyékuk követi őket a vízen. Hogy a lehető legközelebb legyen a vízhez, úgy dől a korlátra, hogy mellei a hideg fémhez simuljanak. Ő sem idevalósi. Paulina azonban nem tudja elmondani a kameruniaknak, hogy három évvel ezelőtt költözött Kaliforniába. Hogy az első hónapokban bevásárlóközpontokban takarított, angolul tanult és a bizniszt tervezgette. Amennyit csak tudott, félretett a fizetéséből. Kirakatból kirakatba sétált, és azon gondolkodott, mi mindent vesz magának a jövőbeli pénzből. Egy részét természetesen hazaküldené, a büszke bankjegykötegek átvitorláznák az Atlanti-óceánt. Szép lassan Paulina megtakarított valamennyit. Autót vett belőle, és házat bérelt a kikötő közelében. Az ügyfelek úgy özönlöttek hozzá, mint hangyák a mézhez. Egy napon egyikük, egy életerős öregember, Paulinának ajándékozta a horgászbotját. Hosszúra nőtt körmével birtoklóan bökdöste Paulina arcát, miközben azt mondta, hogy Paulina olyan fehér, mint a nyers tészta, egyenesen vérszegény, és a tenger biztosan jót tenne neki.

Két órával a kikötő elhagyása után a hajó motorja elnémul, a tenger egyre hangosabb. A kameruniaknak kezdetben nem sikerül a dobás. A csali vagy a lábuk elé esik, vagy túl magasra repül a levegőben. Paulina előveszi a horgászbotot. Mutatóujjával a bot nyeléhez húzza a zsinórt, kinyitja a felkapókart, hátradönti a botot, lendít, és figyeli, ahogy a csali eltűnik a vízben. Aztán gyorsan tekerni kezd. A húzás gyümölcsöző érzése és a lottery jár a fejében. Vajon mennyi pénz gyűlt össze az üvegben?

Legalább fél óra telik el, mire Paulina csalija ellenáll. A tenger kékje sűrűsödik. Nincs ideje letörölni a könnyeket, amelyeket a ragyogás présel ki a szeméből. Ujjpercei kifehérednek és kézfején kidudorodnak az erek, miközben feltekeri a súlyos zsákmányt. De a súly hirtelen eltűnik, és a bot visszalendül. A csali csillogva lobog a levegőben, mintha gúnyolódna: hah, és még azt hitted, hogy meg tudod csinálni, ribanc!

Körülötte is sorra megfeszülnek a zsinórok, először az egyik, majd a másik. A kezek megérzik a húzást és tekerni kezdenek, de halak nem emelkednek ki a vízből. Egy matróz siet a fedélzetre, hogy féken tartsa a horgászokat, Damas y caballeros, por favor, lihegi. Megérinti a vállakat és utasításokat ad, hogy ki húzza, ki ne húzza, nehogy mindenki a saját irányába húzza a halat. Az összegabalyodott zsinórok szabadulni próbálnak egymástól. Az emberek kiabálnak és lökdösik egymást. Olyanok, mint a területükért harcoló vízilovak, amelyeket Paulina az Animal Planeten látott.

Végül az összegabalyodott zsinórok szövevénye kibogozódik. Csak a piros kabátos kameruni férfi tekeri diadalittasan sajátját, testével a tenger felé dől, mígnem a vízfelszín megtörik, és a hal ráharap a fényre. A tőkehal a levegőn át a fedélzetre repül, szeme rémülettől dülledt. A többiek elégedetlenek: mindenki úgy gondolja, hogy a hal az övé. A nő, aki néhány órával korábban spiccesre itta magát, most kétségbeesetten néz körül. A szemceruza felkiáltójellé folyt szét az egyik szeme alatt.

Mi a fasz, az az én halam, csattan fel.

Valaki a nő vállára helyezi a kezét, de az úgy csap rá, mint egy bögölyre.

Maradj ki ebből, Roddy, valakinek meg kell tanítani őket, hogy hogyan működnek a dolgok, sziszegi. Hogy hogy kell itt viselkedni, teszi hozzá, kezét csípőre teszi, állát felemeli, mintha éppen ezzel kezdődne a tanítás.

A kameruni keze nem remeg meg, mikor az arca elé tartja a horgászbotot. A lógó hal a napfényben csillogva pörög körbe-­körbe, egyszer az egyik, majd a másik irányba.

Paulina a korlátba kapaszkodik, lakknyomok a körmein, apró foltok a körömvégeken. Kezén a bőr megkopott a folytonos mosástól, de mégis mindig koszosnak érzi. Kapkodva veszi a levegőt, és próbál uralkodni a keze remegésén.

Szétrobban torkában a csípős chili. Paulina úgy hajlik át a korláton, mint egy fáról letört ág. Olyan erősen szorítja a korlátot, hogy a fém belemélyed tenyere puha bőrébe. Addig öklendezik, amíg gyomra teljesen kiürül, csak a szájában marad egy savanyú íz. Legalább száz évig nem eszik burritót. A kabin mellé guggol, térdeit mellkasához húzza, lapockáit a kabin falához szorítja.

Csak egy másodpercre bóbiskolt el, és valami mégis megváltozott. Aztán észreveszi: az imént még üresen álló hűtőtáska alján most egy tőkehal van. Zavartnak tűnik. Paulina tekintetével a kameruniakat keresi, de azok valahol a kabin túloldalán vannak.

Ha képes lesz rá, este levest főz a halból. Furcsa társaságával az asztal köré gyűlnének, hogy együtt egyenek. Arról beszélgetnének, hogy mi történt a nap folyamán, mit láttak a hírekben, és mit csináltak az állatok a természetfilmben.

Az ötlet már Kaliforniába költözése előtt megfogant Paulina fejében. Úgy hallotta, az idősgondozás gyümölcsöző üzlet ott. Ügyfelenként 3000 dollárt is lehet keresni havonta. A hazájában ez nem lett volna lehetséges. Az idősek általában saját otthonukban halnak meg, olyan házban, ahol nemzedékek élnek együtt. Vagy teljesen egyedül, ha, isten ments, nem adatott gyermekáldás.

De voltak bizonyos szabályozások, amelyekre Paulina nem volt felkészülve. Ahhoz, hogy a házát hivatalosan is öregotthonként jegyeztethesse be, bizonyítania kellett, hogy az összes felszereléssel és a megadott négyzetméterszámmal is rendelkezik. A ház túl kicsi volt, a szobák túl szűkösek, és mi a helyzet azokkal az életveszélyes lépcsőkkel? De Paulina számára egyszerű volt megkerülni a szabályokat. Terjedt a szóbeszéd, és számtalan megkeresés érkezett hozzá. Többnyire házaspárok vagy testvérpárok érkeztek, akik özvegy édesanyjukat vagy édesapjukat hozták magukkal. Jóllehet gyengéden tartották az idősek karját, szemükből mégis türelmetlenség sugárzott. Paulina a ház napsütötte verandájára invitálta őket, a kávéskannát serlegként tartotta két keze között, és elmondta, mennyi törődést és szeretetet fognak kapni házának lakói. Minél hosszabban ültek és beszélgettek, annál inkább nőtt a bizalom közöttük, olyan kézzelfoghatóvá vált, mint a kerámia kávéskanna, amelynek száján, ha megfelelő szögből érte a fény, apró repedést lehetett látni.

Az idősgondozás nem volt egyszerű. A pénz mégsem kezdett Paulina ölébe hullani. És a félelem, hogy a dolgok végül tényleg rosszra fordulnak, úgy terjedt szét a ház sarkaiban, ahogy csigák terjeszkednek egy akváriumban: egyik ragacsos centiméterről a másikra.

A zsinórok többször is felkorbácsolják a levegőt, majd még egyszer utoljára. Egy fátyolfelhő vonul át a Nap előtt. A hajó a szárazföld felé tart. A horgászok a fedélzeten ülnek, söröznek, néhányan pedig ellenzős sapkájuk alatt szundikálnak. A kameruniak elégedettnek tűnnek. A kezdeti küzdelmek után úgy fogták a halakat, mintha pontosan tudnák, hol úszkálnak a mély sötétségben, merre mozgatják sápadtan izzó testüket.

A hátsó fedélzeten két tengerész egy műanyag asztalnál épp a zsákmányt belezi. Fröcskölnek a szemek, uszonyok, farkak. Noha a szél még mindig erős, nem tudja eloszlatni a halszagot. Láthatóvá válik a város. Paulina nem szokott ilyen sokáig távol lenni az otthonától. Mintha napok teltek volna el reggel óta. A botot a zsákba zárja, és elhatározza, hogy legközelebb, amikor meglátogatják, odaadja a férfi gyerekeinek. Jó bot, drága lehetett, de más értékkel is bírhat. Az öreg bizonyára azt képzelte, hogy Paulina a lánya vagy az unokája.

A tengerészek gyorsan dolgoznak, és Paulina visszakapja a tőkehalát, legalábbis azt, ami megmaradt belőle: egy üreges, megtépázott tetemet. Szürke oldalából kikandikál a halvány, narancssárga hús.

Amikor a hajó a kikötőhöz közeledik, egy tengerész átadja a lottery-üveget az egyik kameruni testvérnek. Valamit mond erre, talán Oh well vagy Oh wow. Aztán vállat von, és úgy tűnik, szórakoztatja, hogy éppen ő volt, aki kifogta a legnagyobb zsákmányt. Hóna alá szorítja a lottery-üveget, mintha hirtelen szörnyen melege lenne, a szél pedig belekap dzsekije nehéz hajtókájába.

A legelső hang az égből szakad alá. Paulina, aki lázas kábulatban ül a kabin előtt, kezét a homlokához emeli, hogy árnyékot tartson, és behúzza nyakát, hogy jobban lásson. Éhségtől sikoltva zuhannak alá az égből, több tucatnyian vannak, talán százan. Fehér szárnyaikkal hasítják a szelet. Bár fájdalom sugárzik végig Paulina nyakán, arcát mégis a magasba emeli. Nem látni az eget a szárnyaktól. A pelikánok körbe-körbe keringenek fölötte. A hűtőtáskához botorkál, és kezét ráteszi a haltetemre.

‍

KUSZTOS ANNA fordítása

‍

‍

Kusztos Anna 1998-ban született Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron angol, finn, norvég nyelvet és irodalmat tanult, jelenleg Budapesten él, az ELTE BTK mester szakos hallgatója. Cristina Sandu regényének fordításakor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály műfordítói ösztöndíjasa volt.

‍

Cristina Sandu író, fordító. 1989-ben született Helsinkiben finn–román családban, jelenleg Angliában él. Első regénye 2017-ben jelent meg Valas nimeltä Goliat címmel. A Vesileikit a szerző második regénye.

‍