Patula nevet

Reggelente szédült, ezért ébredés után mindig visszafeküdt. Azután megreggelizett: két zsömlét újramelegített, s mindeközben a kávé lassan csordogált át a filteren, kellemes illatot árasztva szét a tágas, világos konyhában. Mint minden egyes reggel, most is összekevert két teáskanál almaecetet egy fél teáskanál mézzel, és felöntötte ásványvízzel. Miként mondogatta, ezzel frissíti fel a lelkét, mossa le a maradék álmot és unalmat a torkáról. Egyfajta salaktalanítás ez, ahogy egy női magazinban olvasta. Ez az ital már hosszú évek óta a reggeli rituálé része volt.

Míg a kávé szörcsögve csöpögött a kifogóba, és a zsömlék is újra frissé váltak a sütőben, megetette az állatait: a szürke-fehér csíkos macskáját és a szeplős orrú, foltos kutyáját. Mindkettőt találta: a macskát az utcán, a kutyát az erdőben.

Reggeli után felöltözött, megmosta, ami még a fogaiból maradt, majd a műfogsorát is megtisztította az ételmaradéktól, és óvatosan visszahelyezte a szájába. Ilyenkor mindig végigcsúsztatta nyelvét a műszájpadlásán, és már rég nem csodálkozott azon, hogy közben semmit nem érzékel vagy ízlel. Még, amikor a fürdőszobai tükör előtt igyekezett valamennyire rendbehozni a haját, akkor is ki-kiment az erő belőle és megszédült.

Ilyenkor azonnal visszafeküdt.

De semmiképp nem azelőtt, hogy jól fölrázta volna a párnáit – az ablakokat előzőleg becsukta: hideg volt már és huzat. A kinti világot még mindig a tél uralta. Már jó fél éve. Az év egyébként a kontinentális éghajlatnak megfelelő négyes felosztásúból, amit gyerek- és fiatalkorából ismert, nehezen felfogható kettes felosztásúvá alakult, mely hirtelen hőmérséklet-ingadozásokkal és megnövekedett időjárás-érzékenységgel járt, amit nehezen viselt.

Valahányszor reggelente visszafeküdt, azt képzelte, hogy a halálos ágyába fekszik. Nem kell egyebet tennie, mint várnia – gondolta. Várni, hogy a halál eljön és végre magával viszi.

Ha valakinek Patula ezt elmesélte volna, kineveti. Minden bizonnyal. Az anyja legalábbis. „Hogy neked mindig a legrosszabbra kell gondolnod!”, vagy „Milyen nyúlszívű vagy! Csak nem félted a hitvány életedet?” – mondogatta félig komolyan, félig ironikusan, már amennyire Patula a szél hangjából ezt ki tudta venni.

Bárki, aki a halálról beszél, úgy tesz, mintha őt magát nem érintené, mintha mindig csak másra sújtana le, őrá sosem – természetesen. „Nagybányára utazunk, tudja, a férjem testvéréhez, aki tüdőrákos. Ez az utolsó, tiszteletből lerótt utazás, ezt ugye meg kell ejteni, erre nem lehet nemet mondani” – szólt az öreg hölgy, s ahogy ott állt oldalra hajtott fejjel, előregörnyedve, az embernek az volt az érzése, hogy alulról néz rá, ez pedig kihívóvá és önhitté varázsolta a tekintetét. Ez az öregasszony a nyolcvanat súrolta, de úgy beszélt a sógora közeli haláláról, mintha az egyedüli lenne, akinek a halállal meg kell küzdenie, és előtte pedig még hosszú évtizedek állnának.

Patula megrázta a fejét ezen emlékre.

Gumifáján megszaporodtak a sárga levelek.

Eszébe jutott, hogy napok óta nem adott neki vizet. Eldöntötte hát, hogy felkel és megöntözi. A méretes faládában levő föld kőkemény volt. Pontosan emlékezett arra a húsvéthétfőre, amikor az anyjával megvették ezt a virágosládát. Mindenesetre a múlt században volt, a huszadikban, gondolta, és akkoriban az ortodox húsvéthétfőt még nem vezették be munkaszüneti napként a román naptárba. Hétfőn azonban nem volt órája, úgyhogy az egész nap a rendelkezésükre állt, így kimehettek a városba. Igaz, meglehetősen nyomott hangulatban, Patula ugyanis reggel hátborzongató felfedezést tett: ahogy végighúzta jobb tenyerét az alhasán, valami keményet érzett. Amiről ők addig igyekeztek tudomást nem venni, azon a bizonyos húsvéthétfőn kőkeményen tudatosult bennük. A figyelmeztető jel tagadhatatlan volt, egy alapos vizsgálat pedig elkerülhetetlen. Szórakozás végett akartak a városba menni, s hogy egy nagyobb cserepet vásároljanak a gumifának, mely időközben messze túlnőtte az eredeti tartóját. Most azonban ott álltak a fürdőben összeölelkezve, és keservesen sírtak, mígnem hirtelen nevetni kezdtek. Mindig ezt csinálták, valahányszor pocsékul érezték magukat. És ez segített. Amíg együtt voltak, minden egyes alkalommal segített.

Ahogy Patula csoszogva közeledett a gumifához, az összes levele lehullt. Kinyitotta az ablakot, majd gyökerestül kihúzta a csupasz tövet a rátapadt földdel együtt a ládából, és az utcára hajította. Arra gondolt, hogy Erzsébetnek, a nagymamájának, aki annyira szerette magát növényekkel körbevenni, és lelkiismeretesen ápolta és gondozta is őket, ahogy mondani szokás, értett a növények nyelvén, legutolsó hónapjaiban az összes növénye elpusztult, anélkül, hogy ezt észrevette volna. Mintha a nagymamája már csak önmagának élt és csak magára figyelt volna, illetve arra, hogy a névsorolvasáskor ott legyen, egy pillanatot se késsen. Kiszáradt növényeit valamikor megperzselte a napon, és ki is dobta őket az udvarra. Most meg a gumifát hagyta meghalni. De mit is számít? Egy gonddal kevesebb.

Patula találkozott egyszer egy nővel, aki azt mondta, az állatok és a növények jóval az ember előtt megérzik a halált. S hogy elkerülik őt, úgymond ösztönösen kitérnek az útjából, távolságot tartanak tőle – magyarázta. Az asszonynak csenevész keze volt, ujjai szinte teljesen hiányoztak. Csupán a hüvelykujja fejlődött ki valamennyire, egy fél kisujjnyira. Contergan-gyermek, gondolhatták. Mindenesetre ő nagyon is jól tudta, miről beszél. Mindig tartott kutyát meg növényeket, s az összes szerette meghalt már. A kutya meg a növények is minden egyes alkalommal reagáltak erre. „A növények?” – kérdezte Patula kétkedve. „Hogyhogy a növények? Mármint hogy tud egy növény reagálni, és ahogy mondod, kitérni a halál útjából? Nem, te butaságokat beszélsz, lelkem! Nekünk is vannak… Az ember megöregszik és megbetegszik és reszketni és felejteni kezd, és ereje meg kedve is fogytán. A növények is éppolyan terhet tudnak jelenteni, mint… Nem, nem, neked elment az eszed. Ez hülyeség!” A hölgy mérges lett, Patula pedig egy álló héten keresztül nem találkozott vele sétái alkalmával.

Hülyeség, gondolta megint Patula. A gumifa öreg volt. Fele olyan öreg, mint ő, mindenesetre elég öreg, túl öreg egy gumifához. És különben sem kedvelte őt túlságosan. Kopasz ágait a mennyezet felé nyújtogatta, s csak a végükön fityegett itt-ott egy-egy levél. Most legalább az összeset lehullatta. Az utcán valaki szitkozódni kezdett. Talán a gumifa a fejére esett. Vagy megbotolhatott a gumifában. Ez sem érdekelte őt különösebben. Vissza akart feküdni az ágyába.

Ezek a fagyosszentek kifogtak az embereken. Valaki egyszer azt mondta neki félig viccesen, félig komolyan, „nektek, evangélikusoknak, szászoknak, alig van három-négy szentetek, és azok sem hoznak semmi jót. Május közepén befagy az ember segge, és úgy vacog, mintha egyenesen az ördög jött volna el érte!” Akkoriban csak nevetett, és hátraszegte a fejét. Így csak egy műveletlen ortodox beszélhet! Most azonban ő is érzékelte a nyirkos hideget a falakban, mint nedves törülközőt a testén. Egy okkal több, hogy ágyban maradjon, gondolta, miközben bizonytalan léptekkel eltávolodott az erkélyablaktól, és jobb kezét előrenyújtva az ágyig araszolt. Meggörnyedve tipegett, baljával egyensúlyozva fájdalmas keresztjét. Csak vonszolta magát, egyik lábát a másik elé téve.

Majd bal kezével a puha matracra támaszkodva, lehuppant az ágy szélére. Sóhajtozva vette le cipőjét, s közben megpillantotta magát a hatalmas tükörben, mely a szemben levő falon állt, a cserépkályha és az átjáró-, azaz nappali- és tévészoba dupla ajtaja között.

Családja összes nő tagja ugyanúgy sóhajtozott, mindannyian fájdalmas keresztet hordoztak. A nagyanyja ugyanúgy, mint a nagynénje meg az anyja. És talán a dédanyja és a dédnagynénje is ugyanúgy szenvedett. Mindannyian, és erre így is emlékszik, egészen jól tartották magukat az utolsó életéveikig. A kis sóhajokat leszámítva nem csaptak nagy hűhót belőle, és mindig kerülték a siránkozást. De mivel életük végére szinte mindannyian magukra maradtak, nem tudni, hogy is volt ez valójában.

Micsoda egy leszármazási ág – gondolta Patula. – Figyelemre méltó, igazán figyelemre méltó!

A tükörben látta a hajfürtjeit a homlokába lógni, látta az utolsó hajszínezés sárgásbarna maradványait a halántékán, és a ráncokat is az arcán. A nagyanyja arcát látta és az anyja arcát, a nagynénje arcát úgyszintén. Lesütötte a szemét, akárha szégyellné magát. Csak bámulta meztelen lábát, a fagyásnyomokat a nagylábujjain, és mindkét lábát fel akarta tenni az ágyra. Egyensúlyát vesztve az oldalára huppant, fejét az ágy szélébe verte. A párna szerencsére felfogta az ütést. Csupán tompa fájdalmat érzett a tarkóján.

Magára húzta a takarót, és csendben, mozdulatlanul feküdt.

Talán olvasnia kellene.

Könyvekből több volt a kelleténél a lakásában. Az évek során egész polcokat és szekrényeket pakolt tele velük. Valahányszor kezébe vett egyet, egészen pontosan tudta, hol, mikor és milyen körülmények között vásárolta. A könyvőrülete licista korában vette kezdetét. Nem is vásárolt egyebet szűkre szabott zsebpénzéből. A ruhák meg a cipők a legkevésbé sem érdekelték. A könyvek viszont egyenesen lenyűgözték, amióta az elsőt egyedül elolvasta – a bukaresti Ifjúsági Kiadó egyik kötete, a Grimm testvérek Gyermek- és családi meséi volt az. Az anyjától kapta ajándékba egy nyáron. Addig sosem akart egyedül olvasni. Már két-három éve iskolás volt, és még mindig mással olvastatta a meséket. Az anyja végül kétségbeesésében megvásárolta ezt a könyvet, és vakációs ajándék gyanánt átnyújtotta neki. Akkor kezdett el Patula olvasni, és ezt követően évtizedekig nem tudott szabadulni a könyvek varázsától. Mindent megvett, amit érdekesnek talált. Művészeti könyveket és regényeket, elbeszéléseket vásárolt, hébe-hóba versesköteteket is és drámákat, angol nyelvű könyveket és románokat is, de mindenekelőtt természetesen német nyelvűeket, és egykettőre megtöltötte velük a házat. Immár két sorba kellett rendeznie a polcokat, hogy helyet biztosítson az egyre több könyvnek.

Aztán megundorott tőlük. A legszívesebben az összes könyvet kidobta volna. Mint nemrég a kiszáradt gumifát, a könyveket is legszívesebben az utca közepére hajította volna. Ez egy olyan időszakban történt, amikor ő maga is könyveket kezdett írni, és a mások által írt könyvek iránti türelme és érdeklődése elveszett. Igazi életválságnak tűnt, és nehezére esett elfogadni, hogy a könyveknek immár semmi mondanivalójuk nincs számára. Most azonban, amikor alapjában véve semmi egyéb tennivalója nem maradt, mint várni, úgy gondolta, hogy még egyszer meg kell próbálkoznia a könyvekkel.

Patulának eszébe jutott az első könyvespolc, amit a hatvanas évek derekán szereltetett fel. Hirtelen annyi könyv gyűlt össze, hogy sehogy sem fért már Hil és Gheorgh hálószobájában. Akkoriban már néhány éve a második, kisebbik szobát is bérelték, és Hil elszántan feltétetett az ablakpárkány alatti kis beugróba három deszkát, melyeken aztán elrendezgette a könyveit. A szomszéd, David úr, keresztnevén Fredi, segítőkésznek bizonyult, hát mégiscsak asztalos volt, és a szomszédasszonyt is igencsak kedvelte.

A három polc hamarosan elégtelennek bizonyult a Hil és Patula által vásárolt, egyre jobban szaporodó könyvek számára. Ráadásul gyorsan is porosodtak az utcára nyíló ablak alatt sorakozva. David Fredi rendkívül leleményes és segítőkész fickó volt. Hamarosan egy igazi minikönyvárat készített, bepászítva az ajtókeretbe, mely a kisszobát a házinéni, Muzzi tánti szobájától elválasztotta. Ilyenképpen az új könyvespolcnak kettős szerepe volt: a könyveknek nagyvonalúan sok, a pornak ezzel szemben kevesebb helyet biztosított, és ugyanakkor hangtompítóként is szolgált. Később, amikor Patula felnőtt, és alkalomadtán férfi látogatókat fogadott, szívből remélte, hogy a könyvespolc beválik. Mindenesetre sosem tudta elnyomni a Muzzi tánti szobájában levő ingaóra kemény ütéseit. Különösen éjfélkor, amikor Patula a könyvei vagy irományai fölött görnyedezett, vagy álmatlanul hánykolódott az ágyában, az óra a kelleténél is hangosabban ütötte el a tizenkettőt.

Ilyenkor mindig megcsapta az éjszakai hűvösség, és Patula tudta, hogy a magány az.

Baljával a vékony könyvecske után nyúlt, mely az ágya mellett hevert, a szőnyegen. Úgynevezett nagybetűs zsebkönyv volt, inkább öregeknek, semmint gyermekeknek. Nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy inkább mérgelődjön miatta. Hisz épp elég rossz az, ha az ember öregkorában gyermeteg lesz. Nem szükséges őket erre minden alkalommal még emlékeztetni is. No de mindenesetre szemüveg nélkül tudta az effajta könyveket olvasni, ami jól jött neki, mert ha olvasás közben el is aludt, nem maradtak rajta az orrán meg a fülén azok a ronda nyomok.

Ebben a vékony zsebkönyvben egy történet állt két eszkimó nőről, akiket, aggkorúak lévén, a családjuk kipakolt és otthagyott egy kietlen vidéken. A két nőnek azonban olyan életereje volt, hogy minden akadály ellenére utat találtak a túléléshez, mindenekelőtt azáltal, hogy megbékéltek a halál gondolatával.

Tetszett neki a történet. Már rég belátta, hogy az élet utolsó és egyben egyedüli értelme a halálban keresendő. Közhely, gondolta, és nevetni kezdett ezen az ostoba gondolaton. Az anyja mondogatta mindig, hogy a világ összes okos dolgát elmondták már mások, főleg a nagy személyiségek, ennek ellenére nem tágított attól, hogy neki is joga van egyik-másik okos gondolathoz. Patula elaludt.

A könyv kinyitva hevert a mellén, feje enyhén a fal felé fordult, teste lejjebb csúszott, úgyhogy a takaró szinte a teljes arcát elfedte, lába pedig kikandikált alóla, a bal balra, a jobb pedig jobbra billenve. Mint mindig, a nagylábujjain levő fagyásnyomok most is sötétvörösen izzottak.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

1974, Kolozsvár. Szülővárosában él.

Carmen Elisabeth Puchianu Brassóban született 1956-ban, jelenleg is ott él. Költő, író, egyetemi tanár a brassói Transilvania Egyetemen. Háromnyelvű (német, magyar, román) családban nőtt fel, német nyelven ír. Irodalmi munkásságáért számos díjjal tüntették ki. Jelen prózarészlet a 2012-ben a stuttgarti Karl Stutz kiadónál megjelent Patula lacht (Patula nevet) című regényéből való.

‍