Passzus az elbeszéléshez

Cserna-Szabó András Sömmi. című regénye dokumentumként ajánlja önmagát, leleplezést és igaz történetmondást ígér – teheti ezt azért, mert elbeszélője Veszelka Imre, a koronatanú, aki az elbeszélt (anti)hősnek, Rózsa Sándornak bizalmas társa. Ez a választás Cserna-Szabó részéről teret enged a hitelesítési eljárások irodalmi toposzainak és közhelyeinek használatára, de főképp kifordítására és parodizálására.
Veszelka Imre ugyan csak akkor ismeri meg Rózsa Sándort, mikor az már betyár, mégis elmesélheti annak születését, mert a Kegyelmes Paraszt mindenre emlékszik: magzatbeli állapotára, a fogantatására és az előző életére is – mikor nádirigó volt. Rózsa Sándor bukásra predesztinált hős: burokban jön a világra, de már születése előtt alkut kíván kötni tiszta lelkére az ördög, hogy megronthassa azt. Méltó társa lesz Veszelka Imre, aki saját születését is elmeséli: ő a második iker, akinek világra jövetele anyja halálát okozza. Mindkét történet kétszeresen közvetített, hiszen egyiket Rózsa Sándortól, a másikat apjától hallva mondja újra a narrátor – ezáltal már a regény első két fejezete kitüntetett pozícióba állítja az elbeszélhetőség (hitelességének) kérdését. Cserna-Szabó erre a közvetítettségre egy másik fontos tényezővel is felhívja a figyelmet. Veszelka Imre „beszédhibás”: pestiesen beszél, a szögedi nyelvjárást csak akkor használja, amikor másokat idéz, ebben pedig nem (lehet) mindig pontos, így a szögedi dialektust ismerő olvasó számára nyelvileg is jelöltté válik a történetek közvetítettsége.
Az újramondás mindig valamilyen változtatást, torzítást is jelent, Veszelka Imre elbeszélői alakja pedig ezt meg is erősíti, miközben az állandó hitelesítés révén a két ellentétes irányultságú folyamat megkérdőjelezi, felülírja egymást. Teiresziaszi mesélőként mutatja be saját magát, mint 85 éves vak koldust, aki a szegedi Páva vendéglővel szemben ül és emlékezik. Magabiztos előadásmódja révén az olvasónak eszébe sem jut kételkedni szavahihetőségében: egyáltalán nem meglepő, hogy az ördög személyesen alkudozik, az 1848–49-es forradalom sikeresen végződik, vagy hogy egy magzat túléli, amint kivágják a méhből, eltávolítják a két kisujját, majd visszavarrják az anyaméhbe. Mindeközben azonban az olvasó végig tudatában van az előadott történetek közvetítettségének, a jelentős időbeli távolságnak – hiszen Veszelka szimbolikusan az 1900. évből visszatekintve mesél el egy letűnő életformát – és az elbeszélői pozíció paradoxális voltának.
Cserna-Szabó olyan mindentudó narrátorként helyezi Veszelka Imrét az elmondott világba és fölé, aki elmesélheti azokat a történeteket is, amelyeknek nincsen szemtanúja. A narrátori pozíció és az elbeszélt helyzet közötti inkompatibilitás egy gyilkosság leírásában tűnik ki. Ugyanis az áldozat – egy pusztai kovács Piros nevű lánya – halálának körülményeit csak az elkövető Pruska doktor ismerhette, mert egyedül ő volt ott, amikor megmérgezte a lányt, aki felébredt a tetszhalálból: „jól jegyezzék meg, egy életre, hogy ha a Pruska doktor valakire azt mondja, hogy halott, akkor az holt, és punktum, nincs apelláta.” (63.) A Veszelka Imre eme gyanús mindentudása és vaksága közötti látszólagos ellentmondás a mű előrehaladtával egyre hangsúlyosabbá válik. Az Epilógusban például részletesen leírja egy olyan szereplő külsejét, kitérve ruháinak anyagára és színére is, akivel az elbeszélői jelenben találkozik. Az ellentmondást végül ő maga oldja fel, mikor bevallja: „egy látó vak koldusnál jobb állás nemigen létezik, a vak koldus többet lát, mint a látó.” (201.) Ez az utólagos visszavonása egy korábbi kijelentésnek megkérdőjelezi az elbeszélő többi állításának hitelességét is. Visszafele olvasva ezt a ravaszságot, játékosságot, felmerül, hogy a fiktív elemeknek az abszurdba hajlítása nagyon tudatos elbeszélői ferdítés. Ilyetén Veszelka Imre alakján keresztül Cserna-Szabó célja egy jó történet elmondása, ez pedig kétségtelenül lehet igaz és leleplező a maga világában, és amelyhez viszonyítva a valóság (?) csak egy másik lehetséges, bár kevésbé izgalmas vagy elmondásra érdemes végkimenetel.
Veszelka Imre tehát mindenről tud (mintegy belelát a pusztai emberek közösségi tudatába), és mindent el is mesél. Rózsa Sándor mitizált élettörténetének minden eseményére nyújt magyarázatot, leleplezi a betyár erejének és motiváltságának forrását, ugyanakkor tovább építi az alakja köré szerveződő legendák sorát, hiszen a felkínált megoldások kizárólag a néphiedelmek, a fikció kontextusában érvényesülhetnek. Cserna-Szabó ezáltal úgy mutatja meg Rózsa Sándort – és a további szereplőket –, mint valós személyeket, akik azonban a történelmi, irodalmi és népművészeti tudat termékei – illetve mindezek tagadása is.
Rózsa Sándor alakja kezdeti indíttatásaiban és megítélésében valóban megfelel a hagyománynak, hisz a regény elején Cserna-Szabó úgy alkotja meg a betyár személyét, mint egy pusztai Robin Hoodét. A még gyermek Sándort az indítja el az igazságszolgáltatás törvényen kívüli lehetőségeinek irányába, hogy Pekár és betyárbandája megalázzák és megölik édesanyját, majd őt és öccsét otthagyják bennégni a felgyújtott tanyán. A könyörtelenül erőszakos és jogtalan bánásmód ellenében lép fel Rózsa Sándor; a bosszúvágy és az igazságtevés iránti vágy végig belső motivációjának alapját képezik az egyre inkább széteső hősnek. Ezek megvalósítása mégsem katartikus, ugyanis az olvasó fokozatosan veszíti el a Rózsa Sándor irányában tanúsított kezdeti szimpátiáját, ahogyan az átalakul Pekárrá: az eredetileg az igazságszolgáltatás által legitimizált kegyetlenség elkezd céltalanul és irányítás nélkül működni. A kisrománban ez képezi Rózsa Sándor karakterfejlődésének – vagy mondhatnánk, hanyatlásának – tetőpontját: a történelmi tényt képező vérengzés a szabadságharc keretein belül és az archetipikus ellenség legyőzése. Pekár kivégzése azonban nem megnyugtató, Veszelka Imre úgy narrálja az eseményt, mintha egyfajta testvérgyilkosságról lenne szó, a küzdő felek egyenlő rangúak, egyformák, úgy tűnik tehát, Rózsa Sándor önmagát készül megölni: „olyan gondolatom támadt, hogy ennek a mérkőzésnek sosem lesz vége, mert egyik sem bírt a másikkal, sehogy sem tudtak egymás fölé kerekedni, mintha mindkettőt az Ördög segítette volna, két gyűlölettől eltorzult orca, két bosszúvágyó tekintet, két pár sátáni dühtől vörösen izzó szemgolyó.” (173–174.) Tekinthető ez annak a kivetüléseként is, amint Rózsa Sándor az előzetesen kitűzött cél, az igazságosság, a szegények segítése érdekében próbálja legyőzni a kegyetlenség ösztönét – sikertelenül.
Cserna-Szabó azonban nem hagyja egyoldalúnak Rózsa Sándor alakját, a tudatos karakter(le)építést részben a humorra vezeti ki – ahogy a regény egészének előadásmódja is a fekete humor és a groteszk, morbid erőszakosság között váltakozik. (Például Veszelka Imre rejtett iróniája tűnik ki akkor, amikor Rózsa Sándor összes megszólítása közül éppen a Kegyelmes Parasztot használja, hogy rögtön utána leírja, az miként ver szinte halálra egy gyermeket, mert kimondta a Sándor nevet.) Az alakteremtés leginkább humoros eleme az, hogy Cserna-Szabó a kegyetlen Rózsa Sándort egy, a mai ponyvairodalomra jellemző hősteremtési divat értelmében halhatatlan, kulacsból vért iszogató, vámpírszerű alakként írja le. A szöveg olvasása ilyetén témájában, előadásmódjában és szerkesztésében egyszerre szórakoztató élmény, miközben a szerző az elbeszélhetőség, hitelesség irodalomtechnikai kérdéseit is felveti, és kibillenti az olvasót az egyszerűen meghozható morális döntéshozatalból.


Cserna-Szabó András: Sömmi. Magvető, Budapest, 2015.