Páskándi látványos erdélyi kibontakozása 1965 után

Kovács Károly rajza Páskándi Weiskopf úr,
hány óra? című, az Utunkban 1965-ben publikált
novellájához

1. Az intellektus méltósága1 és egy négyszáznegyven tételes Utunk-bibliográfia késztetett arra, hogy a költő távozásának negyedszázados évfordulóján feltárjam második alkotói korszakának műfajspektrumát, különösképpen pedig az esszéhez vezető útját. Nem kétséges, hogy a börtönévek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő gondolatvilágának elmélyülését és írásművészete egyre látványosabb kibontakozását. A hatvanas évek derekáig olyan költői eszközöket, prózanyelvet, dráma- és esszékísérleteket is magába foglaló műfajváltozatosságot sikerült kialakítania, amely alkalmasnak bizonyult arra, hogy „mondanivalóit a műveiben megtestesülő léthelyzetekre és problémákra fogékony olvasóhoz közvetítse, de úgy, hogy ez a közvetítendő tartalom ugyanakkor rejtve maradjon az irodalom-irányítás hatalmi szervei előtt (vagy legalábbis »megtorolhatatlan« formában jelenítődjék meg)”.2A költő „lélek-röntgen”-képe 1999-ben is a veszélyeztetettség állandó jelenlétét mutatja ki, ami a börtön utáni évekre messzemenően érvényes. Érthető, hogy mindazt, amit az életről, a nyelvről, anyagokról és szellemről, időről és térről akkoriban tudott vagy sejtett, azt periklizmusán átpréselve juttatta kifejezésre.3

Huszár Sándornak adott 1968-as interjújában kiemelten szólt az újraélés meghatározó szerepéről: „Intuíció kérdése, hogy az újraélés során milyen műformát választ magának egy élmény. […] Újraélt anyagom determinál, hogy milyen műformában írjam meg.”4 A groteszkről folytatott vitájában a fogalom filozófiai értelmezésére is kitér. Bergsont idézi: „Intuíció a neve annak az intellektuális megérzésnek, amellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen.”5 Bergsonnak is, pedig ő még filozófiai irányzatot is csinált belőle, hogy nem ragaszkodik a kéziszótárak meghatározásaihoz, mert azt mondja: „Intuíció a neve annak az intellektuális megérzésnek, amellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen.”
Páskándi szerint a kiváltó ok a mágnespatkó szerepét tölti be a műalkotásban. „Minél erősebb az elsődleges élmény, térben és időben, annál távolabbi élményeket, emlékeket ránt magához – részletezte a Huszárral folytatott beszélgetésben. – Az epika sohasem szakadhat el a leírástól. A dráma sohasem a párbeszédtől. Az epikában a leírás minden esetben magyarázó jellegű is, tisztázza a körülményeket, rávilágít a hősök jellemére, a cselekményre stb. A drámában párbeszéd során történik ugyanez. Tehát ebből következően ez a két műforma szerintem sokkal demokratikusabb, mint a líra, amely végső soron nem más, mint egy ember, a lírikus lelki zsargonja. Értem ezen a lírikus látószögét, képszerkesztését és a vers tengelyét képező gondolatot. Ezért van, hogy általában az embereknek sok kedvelt prózaírójuk van, de alig egy-két kedvenc költőjük, az a kedvenc, akinek a közlendőit megfelelő hullámhosszon – szellemi és érzelmi szinten – tudjuk venni. Ennek a költészetében a műélvező beavatottnak érzi magát. […] Modernnek tartanak, de nem szeretem keverni a műformákat, eltekintve néhány írásomtól – mint amilyen a Vércukor című novella is –, ahol a líra epikával keveredik. A prózaíró elénk éli a hőseit. Minden hőse kicsit ő és nem is ő. A lírikus csak a saját életét éli, de ez az ő versbeni élete. Ezért aztán magamban úgy kategorizáltam, hogy a novella meg a dráma inkább kollektivitásokat tükröző műforma, szemben a lírával, amely individuumokat tár elénk. A dráma és a próza nem mondhat le a realizmus lényegi eszközeiről, mert emberek közötti viszonyokat ábrázol, amelyek többek között a körülmények tisztázását is feltételezik. Még a legabszurdabb dráma sem mondhat le bizonyos realista módszerekről.”6 Két év múlva az irodalomközpontúságról folytatott vita kapcsán a publicisztika, a pamflet, a röpirat-irodalom helyét és szerepét is kijelöli a szépirodalomhoz viszonyítva. A közírás hatása azonnal mérhető, a szépirodalomé „csak hosszú távon mutatkozik meg” – érvelt, majd hozzáfűzte: „Az irodalom […] nem a válaszolás, sokkal inkább a kérdésfelvetések művészete.”7
Páskándi „második születéséről” írva Márkus Béla úgy látja, hogy a született költő a börtön után előbb novellistaként talált magára, aztán „lassan lírikusként, végül drámaszerzőként is elfogadtatta magát.”8 Első verseinek kritikusa, Láng Gusztáv nemcsak a „végeredmény” felől közelíti meg az életművet – például a Száz év kaland című kötetben –, a kezdeteket is láttatja. Ebből is kitetszik, hogy lényeges különbség van az 1974 utáni magyarországi recepció és az azt megelőző erdélyi között.
Amikor az „erkölcsi ellenállás” virtuális nemzedéke az erdélyi magyar irodalom megújhodásában reménykedett, „Páskándi Géza elsősorban lírikusnak számított. Annak tartotta magát ő is, bár első novellakísérletei is ebből az életszakaszból származnak. Ezeknek azonban, ahogy akkori megnyilatkozásaira emlékszem, korántsem tulajdonított olyan fontosságot, mint verseinek. A próza – elsősorban a kisepika – megújí­tását kétségtelenül Bálint Tibortól várta, akinek tehetségét talán elsőként ismerte fel és becsülte. Ez a bizalom alighanem szerepet játszott abban, hogy Bálint Tibor képes volt elviselni azt az évekig tartó mellőztetést, melyet a nyomasztó politikai tekintéllyel rendelkező Nagy István, a hajdani munkásíró ellenszenve rótt rá.”9 Hogy az utókor szemében ő elsősorban drámaírónak számít? A műfaji kánonok változásával az utókor igénye is változhat. Csak azt nem szabad felednünk, hogy Páskándi életművének nagy része egy szabadsághiányos korban született. „A szabadság nem létállapot volt számára – állítja a Méltó túlélés című posztumusz Páskándi-kötet kapcsán Láng Gusztáv –, hanem csupán »ígéret«, s hogy évtizedeken át, mialatt ez az ígéret újra és újra beváltatlan és beválthatatlannak bizonyult, elevenen őrizte magában, őrizte verseinek olvasóival, drámáinak nézőivel, konok türelemmel és lázongó türelmetlenséggel, abban van valami tragikusan megrendítő. Akárcsak szabadsághívő énjéről mintázott drámahőseinek sorsában.”10

2. Varga Domokos szerint már a Holdbumeráng verseiből sejteni lehetett, hogy „mi lakik Páskándiban”. Erre utalva mondja ki 1971-ben Az eb olykor emeli lábát kapcsán: „egy nagy író nőtt fel a szemünk előtt”.11 Aki versben, novellában, drámában egyaránt jelen van az irodalmi lapok hasábjain. Pontosabban: ebben a műfaji sorrendben létesített „ingajáratot” magyarság és egyetemesség között.12 Huszárnak azzal érvelt Páskándi, hogy a sokoldalúság nála alkati kérdés. Ez igaz is, de azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a költészet gondolati mélysége, világátfogó attitűdje segítette elő a műfaji változatosság megteremtését. Ha a vers a személyiséget és a mindenséget magába sűrítő pillanat műve – s egy igazi verseskönyvben a lélek legmélye gejzírként tör a felszínre –, az életműépítésben meglehetősen időigényes a prózapoétikai eljárások kifejlesztése és még inkább a drámai megjelenítő erő kiérlelése. És ezen van a lényeg. Mert jóllehet Páskándi mindössze öt nap alatt írta meg a Vendégséget,13 de a téma már a börtön előtt is ott lappangott benne.14 „Az érlelődés a döntő – fejtette ki 1972-ben Király Lászlónak –, a megírás már alig több, mintha valaki belülről diktálná tollam alá a szöveget.”15

3. A tizenhat éves korától börtönbüntetést szenvedő, a Forrás-sorozat első kötetével induló Veress Zoltán „irodalmár Linné-tanítványként” közelíti meg a műfaji keretet szüntelenül tágító Páskándi működését, és a költői szó primátusára helyezi a hangsúlyt. „Páskándi Géza minden kétségen felül a legsokoldalúbb romániai magyar »szerző« – írja az 1970-ben megjelent Zápfog király nem mosolyog című meséskötet kapcsán –: a regényen kívül nincs műfaj, amelyet ne művelne, sőt hogyha közlendői nem illeszkednek be egykönnyen egy műfaj keretébe, ő meg nem akar a keret kitágításával sokat vesződni, hát egyszerűen műfajt teremt magának. Így jellemezhetné őt valamely irodalmár Linné-tanitvány, nagylelkűen készen rá, hogy skatulyái számát addig növelje, ameddig Páskándi Géza minden írása helyet talál valamelyikben (ennek maga is alájátszik, amikor nevet ad egy-egy általa teremtett műfajnak, például: »abszurdoid«). Én a magam részéről sokkal szűkkeblűbb vagyok, s határozottan elvitatom tőle a sokoldalúságot, mint egyébként is kétes értékű tulajdonságot: Páskándi a legnemesebben egyoldalú szerző, aki minden művében önmagát adja, önmagából egy-egy kisebb-nagyobb részt, – s hogy mit ad önmagából, aszerint ölti fel az írásba materializált költői szó a neki megfelelő természetes formákat.”16

Ha nem a műnemek felől közelítünk Páskándi szövegeihez, a műfajok színes kavalkádját szemlélhetjük. Az egyes műfajok megjelenését követve ezt a sorrendet jegyezhettem fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása alkalmával: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese. Amikor azonban a műnemeket tekintettem a rendszerezés alapelvének, nyomban szembetűnővé vált a tudatos műfajtörténeti beágyazottság mélyszerkezete. Egyébként a Huszár-interjúban maga Páskándi ajánlja figyelmünkbe ezt az eljárást.

4. E mélyszerkezet alapján felismerhető, hogy Páskándi a műnemek nyújtotta történeti távlatból közelít a kortárs líra, epika és dráma eszközrendszeréhez. A vándor-líra műfajértelmező sorozatában17 például felfejti a magyar líra motívumainak egymásba kapcsolódó láncolatát. A népköltészettől a kortárs líráig követi nyomon az összefonódásokat, a motívumok korokat összekötő „oda- és visszahatását”. A mai magyar novella 1970-es antológiája18 arra ad számára alkalmat, hogy a műfaj törzsfejlődését szemléltesse: „A meghitt líra Mikestől, Krúdyn át, Tamási Áronig ott munkál a magyar prózában. A szónoki hevület, a polémikus indulat Pázmányéktól Tolnain, Szabó Dezsőn át a szociografikus próza, a publicisztikus fogantatású tárcanovella felé vezet. A humoros-szatirikus fölény a fabulaíróktól (Heltai, Fáy stb.) Mikszáthon át Tersánszkyig, Örkényig kimutatható…”19 Az anekdota szerepét lebecsülő/félreértelmező Utunk-vita alkalmával ironikus felhangon tisztázza a humoreszk, a villámtréfa, a fabula, a példázat, az epigramma fogalmát – hogy megvédje szeretett műfaja „becsületét”.20 A Vendégség (Korunk, 1970. 4.) és a Tornyot választok (Korunk, 1972. 1.) megjelenése után 1972. március 28-án Történelmi dráma és történelmi invenció címmel tartott szabadegyetemi előadást, mintegy ráhangolva a kolozsvári közönséget a Harag György rendezésében sorra kerülő premierekre. A hosszú távban gondolkodó alkotó szellemarca villan fel újból, hiszen már 1969-ben jelezte, hogy drámáival szeretné „végigjárni” a drámatörténet nagy korszakait.21

„A líra együtt fogan a nyelvvel, egy szinte új nyelvvel: az egyszeri kifejezés anyanyelvével – fejtette ki 1970-ben egy Panek Zoltánnal folytatott beszélgetés során. – Személyes, alanyi és mégis elvont nyelv ez: a meglévő nyelv párlata. Az epika nyelve empirikusabb és eklektikusabb is. Hasonlattal: a próza előtt ott a cukor, a kávé és a víz, az előbbi kettőt vízbe dobja, összekavarja: cukros-kávés víz lesz belőle, amilyen eddig nem volt, ám az összetevők (víz, cukor, kávé) a maguk külön valóságában jobban felismerhetők maradnak, mint a lírában. A lírikus a fenti hármat vízbe teszi, majd edényét a tűzre, és felforralja: feketekávé lesz belőle. Pontosabban: az értekező próza nyelve keverék, az epika nyelve elegy, a líráé – vegyület. A líra nyelve – sejtelem­nyelv, az epikáé az esztétikus pontosság nyelve, ezért is neveztem a pontosságot egy esszémben esztétikai kategóriának.”22
Arra is magyarázatot találunk Páskándinál, hogy mindennapi nyelvünk elemei miként válnak nyelvi párlatokká költészetében. „Ki láthatja árnyalatom hatalmát?” – teszi fel a kérdést Élve olvasom című versében. Egyszerre akarja megragadni a szín- és hangulatárnyalatokat, a konkrétat és az elvontat, az észjárás működését és a képzelet világát. Szeretné, ha olvasói értenék ezeket az átjárásokat, hogy követni tudják költői sugallatának „világmegtoldó képzeletét”.
A vers befejező szakasza után a költő rögtön megszólítja az olvasót: „Miről van szó ebben a versben? A fogalommá válás drámaiságáról: amíg az élő képből, az érzékiből fogalom lesz, az élő képnek minden régi árnyalata elvész, a kép átminősül. Az a piros alma, amibe beleharaptam, már megszűnik, ha kimondom az alma szót. A fogalom saját birodalmát az egyedi jegyek pusztulásán építi föl. Volt egy régebbi versem, amelynek ez az itt olvasható mintegy a folytatása. Annak egy része így hangzott: »Remeg a kép valahol / Szipog a szín valamerre / Fogalom – közös sír / Vár.« Lírai víziómban, az élő képből való fogalommá válást drámainak, sőt olykor tragikusnak fogom fel. Ilyen értelemben ez a vers is az elveszett árnyalatok siratása. A költő egyik joga, hogy olyan kérdéseket tehet föl, amelyeket sem ő, sem mások nem válaszolnak meg precízen. Jelen versben ez a költői kérdés így hangzik: hol veszejtődnek el, hol morzsolódnak le a színek, ízek, szagok (árnyalatok), és hol székelnek, hol kapnak mégis birodalmat? Mert a költői kérdés többek között ebben sem hasonlít a szónokira: a szónok azért teszi fel a kérdést, hogy ő maga meg is válaszolja, a lírikus pedig: hogy kérdés kérdést szüljön, hogy kérdése továbbgyűrűzzék az olvasóban. A költői kérdés lombos feje egy kollektivitás eljövendő pontos válaszában hanyatlik le fáradt-boldogan.”23
Idézhetjük egy korábbi versének keletkezéstörténét is. „Hó jászla című versemet 1967 decemberében vonaton írtam. Szatmárra utaztam anyámhoz. Kint havazott. Ez történt kívül. Ami belül történt, bennem – az már a vers. A között a havazás között, amit bámultam, és versem között pontosan annyi a különbség, mint közöttem és a hópelyhek között. Valóban valami ilyesmit éreztem: ezért a hóhullásért kellett megszületnem, hogy ezt lássam. Talán csak ennyiért. Talán egész eddigi életem értelme és célja ez volt: látni ezt a hóhullást. Az ég maga volt a havat hozó termékenység. Anyamell. A fehér szín bősége, úgy tartottam az arcomat a hóba, s úgy villogtak a pelyhek arcom felett, hogy szűzi fehérségükhöz méltót nem találhattam másban, csak az anyatej emlékében. S mint filmeken az »áttűnés«, amikor egy táj a vásznon szemünk láttára emberré sejlik, úgy tűnt át bennem az ég anyamellé, s hó tejjé, és villant belém a gondolat: hó lesz a tejből, abból a tejből, ami ott ragyogott, ott sugárzott gyermekarcom felett valamikor, de most a térben megfagyott, és, íme, hó alakban hull vissza arcomra. Ez az a kép, amely a versben, a vers mögött van. Csakhogy a hó kavargott és bennem is a dolgok, tehát a versben is ugyanígy kavarogni akart minden. Elrendezni ezt a kavargást – nem lettem volna én. Ez az »áttűnéses« versépítési mód egyébként egyik kedvenc eljárásom általában. Erre persze később, »hideg« pillanataimban jöttem rá.”24

5. Páskándinak 1965 elején még Óváry Géza aláírással jelent meg versfordítása az Utunkban, de az Igaz Szó márciusi számában már a saját nevén olvashattuk Sorescu-átültetéseit. Ami egyben azt az örömhírt is közvetítette, hogy a költő – ha egyelőre műfordítóként is – visszakapta közlési jogát. Májusban még mindkét lapban Arghezival jelentkezik, hogy aztán valósággal berobbanjon az irodalmi köztudatba máig emlékezetes elbeszélésével, a Weiskopf úr, hány óra? cíművel.25

A romániai írók országos konferenciája (1965. február 22–24.) után mind az Utunkban, mind az Igaz Szóban vitatéma a naturalizmus, a realizmus, a korszerűség, illetve az anekdotikus, a metaforikus, a parabolisztikus írói ábrázolásmód. Ellentéte-e az anekdotikus az elvontnak? – állította élére a kérdést már írása címében Páskándi. Először is fogalomtisztázásra vállalkozik. Nem szereti – írja –, ha „ezt a jó kedélyű és expanziós törekvésekkel igazán nem vádolható fogalmat valaki is esztétikai »kulcsszóként« (inkább: ál-kulcsszóként) forgatja a világirodalom kincseskamrájának záraiban. Mert az, hogy szellemesen csattan, még nem tesz valamit anekdotikussá (ettől lehet valami például még humoreszk vagy villámtréfa Wan, de előzmények nélkül, és senki sem merné ráfogni, hogy anekdota vagy anekdotikus.” Álláspontját ugyancsak szellemesen és a „megvédett” műfajhoz méltó „stílszerűséggel” fejti ki: „Ahogy a fabula, ahogy a példázat (parabola) nemhogy nem zárja ki, de alapvetően feltételezi a gondolatiságot, hiszen par excellence gondolati műfaj, úgy az anekdota is rokoni körökben éldegél. A maga műfajlehetőségein belül (hiszen ki kérné számon az epigrammától, hogy nem írja le Trója bukását?), ha úgy tetszik, elvontabb tud lenni még más, »csattanó nélküli« műfajoknál is. A vád ellene tehát még így sem érvényes. (Az az anekdota például, amikor a szobrász Medgyesinek az alföldi »pógárok« kritizálták a lovasszobrát, mondván »nem hasonlít a mi lovainkhoz«, és ő azt válaszolta: »hát olyat a csődör is tud csinálni« – szóval ez az anekdota fölér egy többkötetes naturalizmus-ellenes tanulmánnyal.)”
Fejtegetéseinek fókuszpontjában az áll, hogy nem a „technikai fogásban” kell keresni a modernség lényegét, hanem az író intellektusában, a problémákat felfedező látószögben. „Elvont látomást világról, társadalomról pedig igazán csak az adhat, akinek van elvonatkoztató képessége; ezt pedig bárminemű »elhallgatással«, »befejezetlenséggel«, »balladai homállyal« [nem lehet]. […] A modern irodalomban a lezártság ítéleterős írói alkatot követel, vagyis szellemileg-erkölcsileg teljes egyént, akinek írói adottságai egyensúlyúak filozófiájával: az igazán nagy író olyan filozófus, aki egyébként tapasztalatok milliomosa, vagy: olyan életismeret-milliomos, akinek „titokban” kidolgozott filozófiai rendszere van.
A modern irodalom legjellemzőbb sajátja tehát a végsőkig kiélezett gondolatiság, az írói életkultúrán is elhatalmasodó intellektus. Mert az igazán modern író valahol a lelke mélyén egyre jobban közelíteni akarja művészetét a tudományhoz, ezt pedig úgy érheti el, ha a hozzá legrokonabb tudományt, a filozófia kezét fogja meg.”26
Az RKP IX. kongresszusának hetében (1965. július 19–24.) az Utunk duplaoldalon hozza nyilvánosságra az írói műhelyek „ötéves terveit”. A közlésjogát frissen visszaszerzett Páskándi igyekszik „polgárjogot” szerezni kiadásra kész, illetve készülő műveinek. Eltekint az obligát politikai hivatkozásoktól, egyenesen a lényegre tér: „Mik a terveim? Többnyire: írni, írni és ismét írni. Írni mindent, minden műfajban, a voltaire-i igével élve: kivéve azt, ami unalmas.” Elmondja, hogy éppen Ion Pillat verseit fordítja a budapesti Európa Könyvkiadó számára, ezzel párhuzamosan véglegesíti két megjelenendő könyve kéziratát. „Az első egy verseskönyv (az Irodalmi Könyvkiadónál), a másik a Tündérek szakácskönyve című, amely gyermekeknek írott verseket és meséket fog össze (az Ifjúsági Könyvkiadónál jelenik meg). Szeretnék egy novelláskönyvet is összeállítani, részben megjelent elbeszélésekből, részben újabbakból. S közben sok cikket, esszét, kritikát írni, hogy egy pillanatra se zökkenjek ki a mindennapok termékeny ritmusából.” A verseskönyv a Holdbumeráng, a novelláskötet az Üvegek.
„Röstelkedve” árulja el, hogy van egy „titka” is az ő ötéves tervének, ugyanis drámák és egyfelvonásosok írására adta a fejét. Erre a titokra később – konkrét helyzetekben, amikor épp készült „vásárra vinni a bőrét” – többször hivatkozott: a hitvitázó drámától az abszurd drámáig, a mitológiai játéktól a commedia dell’artéig, a történelmi drámától, tragédiától egészen a komédiáig és bohózatig szeretne „kipróbálni” minden drámaformát.27A felsoroltak közt van a Bumeráng-várók, Az eb olykor emeli lábát, Akik nincsenek a Brehmben, Kérjük a lábat letörölni!, Oszlopon-ülő Simeon, Pepi, ne vakarózz! Többnyire komédiák – írta –, egy részük pedig az abszurd színház paródiája vagy pedig egy fésültebb. józanabb, realistább abszurd. Hogy ne riassza el a színházakat és a rendezőket – és főként azok „fölöttes én”-jeit –, elterelő „hadmozdulatra” szánja el magát: „Szatírájuk különösen a háborút, a fasizmust, a bürokráciát veszi célba.” Ha majd kigyógyul „a dráma nevezetű betegségből” – toldja meg a fentieket –, előveszi szatirikus regényének első változatá. Hiszi, hogy tervezgetései a teljesítés „megnyugtató kikötőjébe” jutnak, de azért ezzel zárja „tervhalmozását”: „Rajtam is múlik.”28
Jól tudta, persze, hogy nemcsak. Az eb olykor emeli lábát és az Akik nincsenek a Brehmben temesvári diákszínjátszókra várt. A Bumeráng-várók története átszövi az egész Páskándi-életművet. Csak 2018-ban, a Szín-játékok 1964–1987 című gyűjteményes kötetben látott napvilágot. Karácsonyi Zsolt ennek kapcsán tárta fel az 1964-ben írt első Páskándi-dráma „titkát”. „Egyértelmű – írja –, hogy a szerző miért rejtette el megírása után olyan jól e szöveget, hogy azt csak néhány éve találta meg özvegye, Páskándiné Sebők Anna. Mert olyan egyértelmű benne a rendszerellenes kritika, hogy esélye sem lett volna megjelenésre, színpadra – ám a motívum felbukkan később a Holdbumeráng című verseskötetben, majd A vegytisztító becsülete rövidprózái között, A bumeráng című rövidpróza alakjában, ami tulajdonképpen az első Páskándi-dráma szinopszisaként is olvasható.” A Páskándi- és Marin Sorescu-drámák összehasonlító vizsgálatában otthonos költő azt is ugyancsak egyértelműen állítja, hogy Páskándi már első darabjában teljes fegyverzetben léphetett volna a publikum elé, jóllehet „lendülete egy szikrányival elmarad a Vendégségétől, ám egy szinten említhető A bosszúálló, a kapus… abszurdoidjával, A király köve mitológiai játékával, amelyek hat évvel később, Az eb olykor emeli lábát kötetben látnak napvilágot. […] Szikrányi – nem szerepel kategóriaként az ismertebb esztétikákban, ám e kifejezés jelzi a teljes fegyverzetben való megmutatkozás tényét, azt is, hogy Páskándi alig egy lépésnyire van attól a színvonaltól, amit a fent említett drámakötettől kezdve bármikor megtart, ha úgy tartja kedve. […] A bumeráng dialógusai, poénjai, váratlan fordulatai, feketébe hajló humora, vad dobásai már az eljövendő sikeres drámaszerzőt jelzik előre, sőt, bizonyos értelemben a drámatörténeti színműsorozat »mamutvállalkozásának« zárókövét, a Todagar Jaur Kvárnát is,29 ahol már nem egy bumerángra, de, Páskándinál és páskándisan: Godot-ra várnak, újra, talán azóta is…”30

6. Húsz évvel az írói pálya lezárulása után Szász László felteszi a kérdést: van-e kedvelt vagy domináns műneme, műfaja a szerzőnek? „Betű- és oldalszámát meg a kritikákat tekintve – olvashatjuk a Marosvásárhelyről elszármazott budapesti irodalomtörténész okfejtését – kétségtelenül a drámai forma meghatározónak mutatkozik, központi témáinak és motívumainak szövegbeli megjelenési helyeit figyelve azonban inkább a műfajok kiegyensúlyozottsága jellemző: mondandóját mindig épp abba a formába öntötte, amelybe az adott téma kívánkozott. Abban az értelemben, hogy bizonyos tematikus egységei (egyén és közösség, nemzeti jelleg és idegenségérzet, hatalom és erkölcs, játékos könnyedség és komor, bölcselő elmélyültség, haza–szülőföld–nemzetállam konfliktusa) minden műformában megjelennek, talán megállapítható: gondolati súlypontjaiban az életmű holisztikus egyöntetűséget mutat, tematikai-formai változatosságában viszont centripetális szóródásról, az újszerűség szerteágazó megoldásairól tanúskodik.31

(Részlet a Beckett Erdélybe jön című, megjelenés előtt álló kötetből.) Jegyzetek 1 Páskándi Géza: Az intellektus méltósága. Válogatott esszék. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány. Bp., 2019.2 Dávid Gyula: Az alkotás gúzsbakötöttsége és szabadsága. Páskándi Géza megélt és megírt börtönélményei. Irodalmi Jelen, 2016. nov. 4.3 Páskándi Géza: A megvallás avagy: Van-e lélekröntgen? Vallomások, emlékiratok. Nap Kiadó, Bp., 1999. 9.4 Huszár Sándor: Páskándival – műformákról. Utunk, 1968. 15.5 Páskándi: A mélység magasságából egy glossza mélységébe. Utunk, 1972. 26.6 Huszár Sándor: i. m.7 Páskándi: Álproblémák, Utunk, 1970. 9.8 Márkus Béla: Páskándi Géza „második születése”. Újrakezdés az Utunkban. In: Páskándi Géza emlékkonferencia (2011. november 28.) MMA, 2012.???9 Láng Gusztáv: A töredék-líra elmélete és gyakorlata. In: Páskándi Géza emlékkonferencia (2011. november 28.) MMA, 2012. 35–43.)10 Láng Gusztáv: Páskándi Géza Méltó túlélés című kötetéről. In: Száz év kaland. 391–394.11 Varga Domokos: Az értelem indulata. Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát. Élet és Irodalom, 1971. 39.12 Vö.: Kántor Lajos: Páskándi Géza utca. In: Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról. Bookart, Csíkszereda, 2018, 395–396.13 Király László: Páskándi Géza munkarendje. Utunk, 1972. 20.14 Páskándiné elmondása szerint Kányádi találta meg a dráma ’56-os vázlatát egy szarufa mögé rejtett kéziratkötegben.15 Király László: i. m.16 Veress Zoltán: Mesevilág-teremtés. Utunk, 1970. 14.17 1971 októbere és 1973 decembere között jelent meg az Utunk, illetve az Igaz Szó hasábjain.18 Föld, csillag. Válogatta és a bevezetőt írta: Kántor Lajos. Tanulók Könyvtára. Albatrosz Könyvkiadó, Buk., 1970.19 Páskándi: Ablakon át – világba. Utunk, 1970. 29.20 Uő.: Ellentéte-e az anekdotikus az elvontnak? Utunk, 1965. 22.21 Farkas Ildikó: Költő a színpadon. Utunk, 1969. 10.22 Panek Zoltán: Beszélgetés barátommal Károli Gáspárról. Igaz Szó, 1970. 12. 808–810.23 Páskándi: Élve olvasok. Utunk, 1970. 5.24 Uő.: „A tű foka: a mű oka”. Utunk, 1968. 5.25 Uő.: Weiskopf úr, hány óra? Utunk, 1965. 27.26 Páskándi: Ellentéte-e az anekdotikus az elvontnak? Utunk, 1965. 22.27 Beckett-átiratának, a Todogar jaur kvárna bevezetőjében is leírja: „Ez a filozófiai végjáték beletartozik abba a sorozatba, amelyet, tán két évtizede is van annak, beharangoztam. Azt ígértem: végigjárom a drámatörténet stílusait. A görögöktől az abszurdokig s tovább. Íme, egy szinte vegytiszta abszurd.” Az abszurdoidtól a történelmi drámán át jut el az abszurd jegyeit még magán viselő drámai végjátékig, de tulajdonképpen saját forrásaihoz (az abszurd dráma előzményeihez) tér vissza, amikor a dráma misztériumjáték és szertartás jellegét helyezi előtérbe. (Karácsonyi Zsolt: Drámákra újra várva. Helikon, 2020. 1.28 Páskándi Géza: Ötéves írói tervem. Utunk, 1965. 32.29 Páskándi Géza: Todogar Jaur Kvárna. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1995. Előzéklapon címváltozat: Samuel és Anton, Anton és Samuel vagy Expo és Olimpia avagy Godot-ra újra várnak. (Todogar Jaur Kvárna a cím posztegzotik nyelvű és stílusú fordítása.)30 Karácsonyi Zsolt: Drámákra újra várva. Helikon, 2020. 1.31 Szász László: Páskándi Géza író, költő. Magyar Művészeti Akadémia, 2017.