Páskándi kolozsvári műfajspektruma (Folytatás előző lapszámunkból)

Torony Pál: Megvetés

1. Gondolatok a líráról

„A metaforikus szemlélet számára nincs testetlen szellem, és nincs test, amely ne volna egyben szellemiség is. Páskándi Géza költészetében mindennek közvetlen realitása van, és minden közvetlenül lényegi.” A líra lehetőségei című elemzésében K. Jakab Antal ekképp hívta fel a figyelmet Páskándi korszakváltó jelentőségére.1 A modern lírai attitűd addigra már szervesült a költő gondolatrendszerében, amint erről a Gondolatok a líráról eszmefuttatásaiban is igyekszik meggyőzni kritikusait, illetve a költészet „haszonélvezőit”:2 „A líra olvasása sokkal nagyobb értelmi és érzelmi koncentráltságot kér és kell hogy kérjen az olvasótól, mint a prózáé. Többek között azért is, mert intenzívebb, sűrítettebb érzelmi-értelmi hővel, nyelvvel, kifejezési eszközökkel írták. A líra eleve bizonyos jelrendszerben dolgozik: egyezményes jelei vannak.”3
Gondolatainak bővebb kifejtésére az Utunk 1971 őszén indított +1 oldala adott alkalmat. Irodalom és iskola szorosabb kapcsolatának megteremtése érdekében a szerkesztőség ugyanis az irodalom nyitottabb szellemű megközelítését tűzte ki célul. Páskándi líratörténeti esszéit (A vándor-líra) szerencsésen egészítette ki Király Lászlónak a modern költészetet bemutató sorozata (Bóják), valamint Láng Gusztáv verstana. Páskándi sorozata azonban Csokonai világszelidítésénél abbamaradt.4
A szellemi merénylettel felérő fordulat alighanem az írók országos konferenciáján elhangzott Ceaușescu-beszéddel függ össze. Az Utunk 1972. június 2-i számának vezércikke az új formalizmus, az újesztéticizmus, a neo-l’art pour l’art kísértését visszhangozza. Két hét múlva megjelenik Szőcs István Ki groteszk? című glosszája,5 újabb két hét múlva Páskándi replikája.6 Ez alatt a cikk alatt olvasható a „szerkesztőségi álláspont”: „Szőcs István glosszája és Páskándi Géza fentebbi vitacikke mintegy jelzés számunkra: Páskándi A vándor-líra című, az Utunk harminchárom számában közölt irodalomtörténeti és irodalomelméleti »útirajza« valamennyi döntő kérdését érinti esztétikai köztudatunk alakításának, s ezért igen nagy jelentősége lehet e kérdések tudományosan megalapozott vitájának. Reméljük, erre sor kerül Páskándi Géza tanulmánya kötetben való megjelentetése […] után.”
Amikor a szerkesztőség elnapolta a vita lefolytatását, voltaképpen „előre menekült”, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a sorozat úgysem fog megjelenni. Aminthogy nem is jelent meg – Magyarországon sem. Ezeknek az írásoknak a csíráiból azonban megszülettek a Mesterek kortárs szemmel esszéi.7 Nyomjelüket felfedezhetjük a 2019-es gyűjteményben is: „A vándor-líra című tanulmány-sorozatunkban […] a magyar költészet sajátos értékeit próbáltuk feltérképezni s a motívumok stafétáját költőtől költőig, hogy Balassi mintegy »lóhátról látja a fenséges természetet«, Csokonai és Fazekas pedig lehajolnak a növényekhez, mert a természet mikroszkopikus dimenziói kezdik érdekelni őket. Vörösmarty és Petőfi romantikus lendületűnek látja a tájat, szellemek tanyájának, viharosnak vagy gyermekkorian idillikusnak. Berzsenyi tájain az antik fátum szele fúj: mítoszi alakokat idéző, és ha a tél »közelít«, ebben már-már az Idő jelzései hallatszanak. Ady tája »lapos«, mert a Kisszerűség és a Zsenialitás kontraszthoz – túl a társadalmi ellentmondások emlegetésén – ez kell. Itt vagy »leránt«, »lehúz« a táj sara, vagy pedig babonás; csak ritkán fenségesül, ha egészen »benső tájjá« válik, ilyenkor a szőlőhegy áttűnik az »elillant évek szőlőhegyévé«, s a költőt koszorúzni hivatott. Ki-ki saját életrajzán szűri át tehát a tájélményt. […] Az annyiszor megáldott erdélyi táj Dsida verseiben nem egyszer drámai tájjá változik.”8
A Páskándiéhoz hasonló újabb „kalandot” ajánlott az olvasók figyelmébe Markó Béla 2019-ben.9 Líraértelmezési gyűjteményét Borcsa János nyomban irodalomtörténeti távlatba állította. A személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű Markó-kötet – írja – „a magyar vers szubjektív, izgalmas útikönyveként” avatja élményünkké mintegy négyszáz év magyar költészetének üzenetét – a klasszikusoktól a kortárs alkotókig.10 Markónak eredetileg nem állt szándékában Páskándi – abbahagyatott – vállalkozását folytatni, de bevallása szerint szerint tanult is belőle, hiszen mindketten szerves egésznek tekintik a költészetet: „Ami mindenképpen közös bennünk: én például azért nem szeretek elvonatkoztatni az irodalomtörténeti kronológiától – ezt sokszor elmondtam, megírtam –, mert szerintem Vörösmarty nélkül Petőfit, Petőfi nélkül Aranyt, Arany nélkül Babitsot, Vajda János nélkül Adyt, Ady nélkül Kosztolányit vagy József Attilát nehéz pontosan érteni.”11

2. Páskándi eszményi prózanyelve

„A prózának dísztelenség a legnagyobb csillogása” – írta Az önmagát és a tárgyát láttató nyelvről szóló értekezésében.12 Szerinte az az eszményi prózanyelv, amelyik tárgyát kívánja láttatni, s nem önmagát. „Olyan, mint a levegő: azt, hogy van, csak közvetve érezzük, abból, hogy zöldülnek a fák, fodrosodik az ég, hullámzik a folyó, tüdőnk boldogan szívja be, és élünk általa, kitárulkozunk láthatatlan jóságában.” Mindenekelőtt a pontosság jellemzi, s ez már esztétikai kategória. „A prózában a dolog a maga súlyosságában kell hogy jelentkezzék, a stílusterheltségnek, a fölösleges dísznek helye nincs, ezek mind a tárgytól »eltérő hadmozdulatok«.”13
Amikor két karcolat után könyvismertetést ír Kemény János Víziboszorkány (1965) című regényéről, eleve a regény és a novella közti különbséggel indít. „Az élet ezerszobás kastély; a novellista az olvasót ablakhoz viszi, kissé félrehúzza a függönyt, csak kukucskálni engedi; azt láthatja, amit ő (az író) akar. A regényíró viszont a főbejárathoz vezeti olvasóját, s azon át emeletről emeletre, szobáról szobára kalauzolja. A novella leskelődés, a regény szemlélődés. A novella reflexió, a regény kontempláció egy és ugyanazon valóságról, melyet az első intenzitásában, a második ömlő elrendeződésében ábrázol. A novella cselekmény, a regény eklektív.”14
A két műfaj közül Páskándi a novellát részesítette előnyben. A novellatéma mindig izgalomban tartotta, a regényhez sosem volt kellő nyugalma („hosszú esős őszök, kályhatűz és emlékezés”). A kolozsvári korszak átütő sikereit a művészi sűrítés remekmívű novelláival aratta, amelyekben „a tér és idő síkjai szétszálazhatatlanul összemosódnak; a szereplők tehát egyszerre léteznek a puszta tudat által generált virtuális és a társadalom törvényei által meghatározott valóságos létszinten, a szereplők cselekvését vagy (egyáltalán nem cselekvő, csupasz) egzisztenciáját pedig a háttérben az elbeszélő nyelvi leleményei, paradoxális logikája működteti…”15 Íz, szag, szín, líra, dráma, epika mind elegyedik a novellában – tér vissza öt év múlva a novella és a regény viszonyára –, de egyiknek sincs külön élete. „Az az úttalan hirtelenség, amellyel a novellista egy világba csöppenti olvasóját, olyan érzést kelt, mint egyből egy sohse látott szobába lépni: megcsap a bútor illata, üzen a tárgyakba ivódott emberi lélek, a tárgyak hangtalan biztonsággal gyűjtőikről beszélnek. Ezt a szobát nem szemünk láttára festették-meszelték, nem szemünk láttára bútorozták be, mint a regényben vagy elbeszélésekben szokás, ezt a szobát készen kaptuk, s az előzetesre, a folyamatra, az útra, a fejlődésre csak légköre mutat vissza sejtelmes és szemérmes mozdulattal.”16

3. Drámaíró történelem

Egy 1969-es interjúban olvashatjuk: „Legelőször ösztönösen fogtam a darabíráshoz. Később aztán, több darab megírása után már valamiféle elméletet is kerekítettem hozzá, amit esszé formájában nemsokára részletesen is megírok.”17 Egy Utunk-hírből később kiderül, hogy az esszé valóban elkészült, szabadegyetemi előadásként hangzott el 1972. március 28-án, majd nyomtatásban is megjelent.
Páskándi először is kifejtette, hogy mit ért ő a történelmi dráma fogalmán, majd irodalomtörténeti folyamatosságukban mutatta be annak típusait. Ha a regényíró otthonosan mozog képzelt kastélyának termeiben, a történelmi dráma szerzője a művészet álkulcsával felnyitja a lezárt múltat, feltárja annak hétpecsétes titkait, és „az időben lévő ott-létet az itt-létbe helyezi”. Új súlypontokat jelöl ki, „az események rendjét felborítja, új személyeket enged be az események házába, akik nem éltek ugyan, de élhettek is volna”, megkeresi az átmeneti nyelvet „az archaikus és az élő, a beszélt és beszélhető között, s hagyja századának filozófiáját rásugározni mindezekre”. Tehát egyszerre filozofikumában és esztétikumában ragadja meg témáját. Ez a filozófiai alapállás teszi sajátossá a Páskándi nevével fémjelzett színpadi műveket is. „A parabola és az igazi történelmi dráma között a különbség főként abban van – mutat rá mintegy a Harag György rendezésében bemutatásra kerülő műveinek »beajánlásaként« –, hogy a parabolában a példázat-tendencia azonnal evidens, míg a valódi történelmi dráma csak asszociatíve villantja fel a parabolisztikumot mint lehetséges értelmezést.”18
Amikor Páskándi kialakítja a maga számára azt a műformát, amelyet „abszurdoidnak” nevez el, voltaképpen a Ionesco, Beckett, Mrożek és társai által képviselt nagy európai irányzathoz kapcsolódott. Hogy a magyar irodalomban is voltak ennek előzményei? A Kortárs Kiadó 1995-ös Curriculum vitae-kötetében arra utal, hogy Mikszáthból, Karinthyból, sőt Tamásiból ismerte már az abszurd gondolkodókat, Adyból és József Attilából pedig az egzisztencialistákat.19

4. Az esszé befogadó terei

Az önreflexió, saját műveinek filozófiai-esztétikai boncolgatása vezette el a tanulmány, az esszé műfajához – olvashatjuk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Páskándi-szócikkében. A szignó Kántor Lajos nevét rejti, aki a Páskándi-drámák „szálláscsinálója” volt a Korunknál, és egyszersmind költészetének, prózájának, dramaturgiájának értelmezője is – Láng Gusztávval egyetemben.
A hatvanas évek derekán fedezi fel Páskándi, hogy „szabálytalan szerelmei” új műfaj becserkészésére csábítják. Kezdetben „kvázi-esszének” nevezi ezeket a gondolat-futamokat.20 „Szabálytalan szerelmek kísérnek – írja vallomásában –: művészetek, tudományok, sportok, amelyekhez frigytelenül kötődöm: festészet, futball, szobrászat, film, nyelvészet, színház, tévé, filozófia, zene. Szépek és távoliak, de mert a szimultán-élés ördöge nyugodni sose hagy, nem tudok róluk lemondani, bár örökösen érzem: egyoldalú ez a szerelem. Talán nem is ők vonzanak valójában, hanem bennük az Esszé: saját gondolataim lehetősége.”21
Amint eszmefuttatásaiban elidőz az értekező próza kritériumainál, megkülönböztetett figyelmet szán a szabatosságra, a tömörségre, a pontosságra. Alaptétele: az esszé a tényeket nem sorolja föl, de a tényanyagot ott érezzük az írás mögött. Míg az értekező próza „szárazságát” a feltárt anyag gazdagsága, válogatottsága, „a logikus rendszerezés architektóniája, a felfedezés és a következtetés izgalma nemesíti meg”, az esszé „szépsége a sűrített gondolatiságban, a művészi stílusban, a személyesség és tárgyilagosság összhangjában van”.22
Első esszékötetében – utaltunk már rá – A vándor-líra gondolatcsíráiból építkezett. Mesterek kortárs szemmel címmel közreadott gyűjteménye kapcsán23 Borcsa János úgy ajánlotta figyelmünkbe az esszéíró Páskándit, mint aki „nagy gondolatövezeteket jár be, igazi eszmei és stiláris-nyelvi kalandokba bocsátkozik, hogy valamely általa fontosnak tartott kérdést becserkésszen, minél teljesebben feltárja annak kapcsolatait, összefüggéseit. […] Elemzéseiben történelmi, lélektani, stilisztikai és nyelvi tényekre-megfigyelésekre építő argumentációt egyaránt találni.”24 A válogatott esszék gyűjteményében mindenekelőtt az a szembetűnő, hogy „a szépirodalom gondolati-kifejezési-szövegformálási határait akarja meghaladni”, másrészt „fölül akar emelkedni az irodalomra (illetve a művészetekre) vonatkozó tudományok belülről kialakult kategóriáinak dogmáin, bejáratott szabályain és sémákká merevedett módszertanán”.25

Hagyomány és modernség

A költő özvegye úgy bocsátotta útjára a Mesterek kortárs szemmel esszéit, hogy egyszersmind tudatosította: Páskándit haláláig klasszikusaink szellemének összefonódása foglalkoztatta. Önmagában A vándor-líra is meggyőzően bizonyította ezt, de a tételes kifejtésre is rábukkanunk az Utunk 1973-as évfolyamában. Aki a költő áttelepedésének történetét ismeri, bizonyára meglepődik azon, hogy tíz évvel a börtönből való szabadulása után tagja lesz egy Jugoszláviába látogató romániai íróküldöttségnek. Szabadkán részt vett egy kerekasztal-megbeszélésen, amelynek hagyomány és modernség viszonya volt a témája. Páskándi kifejtette, hogy semmiféle ellentmondást nem lát a két fogalom között, hiszen a tegnapi modernek ma hagyományt jelentenek. „Adynál modernebb költőnk egy se volt annak idején, de archaikusabb nyelvű sem, lehet, hogy a szimbolizmust jórészt a franciáktól tanulta, de nála senki jobban nem szívta fel a régi magyar vers ritmusvilágát, nyelvi ízeit, fordulatait. Meg aztán: a hagyomány sem homogén, hanem heterogén. Hagyomány Vörösmarty romantikája, de hagyomány Csokonai játékossága is. Hagyomány Babits zárt formavilága, antik szépségeszménye, de hagyomány Kassák (egyébként Berzsenyin edzett) szabad verse is. […] A hagyományt úgy kell felfogni, mint egy vasúti gócpontot: belőle sínek szaladnak minden irányba, s e gócon valamennyi író, költő áthalad, illetve onnan indul: más és más irányba. A modernség nem más – szerintem –, mint a hagyományból magunk számára kiválasztott eszmények legkövetkezetesebb továbbírása, továbbgondolása, egy hagyománybeli eszmény legmerészebb lehetőségeinek megvalósítása, lehetséges – járható – útjainak felismerése és végigjárása.”26
Ezzel az irodalomszemlélettel lépte át 1974 februárjában a román–magyar határt. Az Erdélyi triptichon kísérte útján, megérkezésekor az Árpád-házi triptichon fogadta.

Jegyzetek 1 K. Jakab Antal: A líra lehetőségei. Utunk, 1967/15.2 Páskándi: Egy kritikusi irány hattyúdala. Utunk, 1968/45.3 Uő.: A líra logikátlansága és a kritika logikája. Utunk, 1967/29.4 Vö.: Páskándi: Csokonai világszelidítése. Utunk, 1972/23.5 Szőcs István: Ki groteszk? Utunk, 1972/24.6 Páskándi: A mélység magasságából egy glossza mélységébe. Utunk, 1972/26.7 Lásd Páskándiné Sebők Anna kötetajánlásában.8 Páskándi: Az intellektus méltósága…, i. m., 96–111.9 Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról. Bookart, Csíkszereda, 2019.10 Borcsa János: Markó-esszé, Markó-vers. Helikon, 2019/17.11  Markó Béla elektronikus levele Cseke Péternek 2020. április 5-én.12 Páskándi: Az önmagát és a tárgyát láttató nyelvről. Utunk, 1966/46.13 Uő.: uo.14 Páskándi: A megépítettség sikere. 1965. nov. 3.15 Szász László: i. m., I. h.16 Páskándi: Ablakon át – világba…, i. m..17 Farkas Ildikó: Költő a színpadon. Utunk, 1969/10.18 Páskándi: Történelmi dráma és történelmi invenció. I. h.19 Lásd: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Kortárs Kiadó, Bp., 1995, 325.20 Páskándi: Még egy vésőnyomot. Szabálytalan szerelmek. Korunk, 1965/11., 1535–1536.21 Uő.: Gondolattalanság. Szabálytalan szerelmek. Korunk, 1966/7., 1037–1038.22 Uő.: Egy fontos könyvről. Utunk, 1969/3.23 Uő.: Mesterek kortárs szemmel. Válogatta, a szöveget gondozta és az előszót írta Páskándiné Sebők Anna. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005.24 Borcsa János: Az esszéíró Páskándi. Irodalmi Jelen, 2006. június. Ua. In: B. J.: Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009, 59–62.25 Jánosi Zoltán: Az esszéíró Páskándi Géza. In: Az intellektus méltósága. 289–305.26 Páskándi: Vajdasági jegyzet. Utunk, 1973/8.