Párviadal a Müpa színpadán

Voltak napok, amelyeknek délutánján Vincenzo herceg tábori estélyeire az ellenség legmagasabb rangú vezérei is hivatalosak voltak – mert akkor a hadviselés még kissé másképp nézett ki. A Duna-kanyart ilyenkor talján kellemmel töltötte be a lant, fuvola és nyirettyű hangja. Magas színvonalú társasági események voltak ezek, s a török iratokban itt-ott fel is tűnik a magasztalás a fülbemászóan zenélő mantovai başi címére. Nos, a Magyarországra háromszor is (sikertelen) „törökverő” hadat hozó I. Vincenzo Gonzaga herceg-fejedelem mantovai başija nem más volt, mint Claudio Monteverdi, aki 16–17. századi mérték szerint matuzsálemi kort ért meg: 76 éves korában múlt ki Velencében. Hosszú élete – amint közismert – hatalmas zenei és zeneelméleti termésre adott időt neki. Húsz és negyven közöttire becsülik csupán operáinak számát, sajnos azonban mindebből csak két és felet ismerünk. De madrigáljai, motettái, egyéb hangszeres és vokális művei is tiszteletre méltó korpuszt alkotnak.

Mantovában a Gonzagák körében a rossz ellátás és az alulfizetettség mellett Monteverdi magas színvonalú zenei környezetnek örvendhetett. Élete második szakaszában azonban (1613-tól) már a velencei Szent Márk pátriárkai székesegyház „zeneigazgatójaként” hozzá méltó módon lendíthette fel a csatornák városának és a környéknek a kulturális életét.

Ez az opera létrejöttének a korszaka. S ha arra gondolunk, hogy a 16. század legvégétől a negyedik évtizedig mekkora attrakciónak számított Toscanában és Velencében az, amit ma az opera szóval jelölünk, talán nem is kell csodálkoznunk rajta: Velencének volt 10-15 éve, amikor nem kevesebb mint tizenhét operaházról esik említés a város krónikáiban. A hatalmas „felvevőpiacnak” természetesen Claudio mester is haszonélvezője volt.

(Monteverdi operai alkotásai – elsősorban a Favola d’Orfeo, illetve a Tankréd és Klo­rinda párviadala, vagyis a híres Combattimento – képezték a törzsanyagát annak a koncert-összeállításnak, amelyet egyetlen szerkezeti keretbe fogalmazva, de több kisebb nevű Monteverdi-kortárs alkotásaival is dúsítva tárt közönsége elé Christina Pluhar, illetve az általa alapított-vezetett, első vonalbeli L’Arpeggiata a budapesti Müpában. A részben koreografált, 1 óra 40 perces kompilációban a tizenkét fős kamaraegyüttest Céline Scheen, Benedetta Mazzucato, az aradi születésű, Németországban letelepedett fantasztikus kontratenor Valer Barna-Săbăduș, továbbá Ciril Auvity, Renato Dolcini és a világhírű mexikói, de 2007 óta Franciaországban élő tenorista, Rolando Villazón egészítette ki.)

A párviadal „fedőnevet” viselő koncertprogram azoknak az évtizedeknek a terméséből indul ki, amelyekben napnál világosabbá vált, hogy a dél-európai műzene visszafordíthatatlanul változik, a főúri (házi)zenélés eszményei egyre tágasabb jogokat biztosítanak azoknak a monodikus elvű – tehát a szöveg érthetőségét szem előtt tartó –, az érzelmek, indulatok, hangulatok zenei kifejezését fokozottan megcélzó, affektív zenei nyelveknek, amelyek később az opera nevű műfajban kristályosodnak tovább. Amikor a 16. század utolsó évtizedeiben Firenzében már beérett a Camerata (vagyis a Giovanni di Bardi palotájának egyik szobácskájában kezdeményezett zenei reformok) termése, az egyházi zenében és a konzervatív körökben még javában tartotta magát a késő reneszánsz, illetőleg a kora barokk klasszikus polifóniája. Míg Palestrina és kortársai négy-nyolc-tizenkét vagy akár ennél is több önálló énekszólama egymást bonyolítva – sőt olykor különböző nyelveken! – ámulatba ejtő, de érthetetlen szövegű kompozíciókkal varázsolta el a füleket, Bardi, Vincenzo Galilei (a csillagász apja), Peri, Orazio Vecchi, a hiú és szellemi elsőségért ölre menni is képes Julio Caccini vagy a nevezetes Cavalieri az antikvitás sokszor tévesen értelmezett eszményeit és módszereit próbálták korukba szelídíteni úgy, hogy a többnyire allegorikus-szimbolikus-mitologikus tartalmakat a hallgatók minden megerőltetés nélkül követni tudják. A „modern” madrigálok így olykor teátrumi színpadokra kerültek, ahol egy szólista énekelte a történetet, ameyet a kamarakórus – mintegy az antik karok funkcióját átvéve – kiegészített és lírai tanulságokkal bővített, a zenekar pedig (olykor csupán két-három hangszer, többnyire contiuo) alapot és támaszt adott az epikus történetmondásnak.

Nos, innen, ebből indult, ami Mozart, Verdi, Wagner, Puccini tollán százezrek kedvence vagy mániája lett: az opera.

‍