Párizsi csönd. Grappelli hiánya és jelenvalósága

A Père Lachaise kolumbáriumának 417. kazettája 1997 decembere óta – vagyis épp huszonöt esztendeje – őrzi Stéphane Grappelli hamvait. Stuff Smith, Eddie South, Joe Venuti mellett ő volt az, akinek művészete, odaadása folytán nagybecsű szólóhangszer lett a hegedű az improvizatív zenében is, elsősorban a jazzben.

Bár negyedszázada más dimenziókba költözött, Grappelli eleven tájékozódási pont maradt a zenei világban – elsősorban Európában. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint – példaként – a budapesti Kobuci Kertben augusztus közepén már másodszor szervezett Django Feszt, amely a manouche jazz vezéralakjainak, a gitáros Django Reinhardtnak és Grappellinek állított emléket francia, német, szerb és magyar zenészeket összefogó örömzenélésben.) Nyilván se szeri, se száma a színfoltoknak a jazzben, de a manouche jazz, vagyis az afroamerikai zenei örökségek nyugat-európai cigány továbbgondolása forma- és érzelemgazdagságával, világlátásának összetettségével feltétlenül szembe-, pontosabban fülbeötlő. A múlt század elejének uralkodó – divatosul: mainstream – zenei vonulatai ellenében magát megfogalmazó afro és afroamerikai zenék szabadságigénye, a „bebetonozott” fehér hagyományú (az Egyesült Államokban elsősorban WASP) ízléseszményektől való elkülönbözésvágya, a nomád és félnomád életmód mellett kitartó nyugat-európai cigányok egyre félreérthetetlenebbül artikulálódó kulturális jelenléte mintegy frigyre lépett, amikor az olasz gyökerű, de Franciaországban nevelkedett Grappelli az akkor már jó nevű Reinhardttal 1934-ben létrehozta a Quintette du Hot Club de France-t, a vonós-pengetős jazz-zenekar prototípusát. A szintók és a manouche-ok zenéjétől ihletett stiláris készlet révén csakhamar egyre szélesebb ismertségre tett szert ez a cigány swing. (Az Ultraphone hanglemezkiadó jelentette meg az első felvételeket, a Dinah, Tiger Rag, az Oh Lady be good, vagy az I Saw Stars című, azóta is ismert számokat, amelyek a maguk rendjén igazi szenzációt jelentettek Franciaországban. A szólógitárból, két ritmusgitárból, egy hegedűből és bőgőből álló kvintett akkora hatással volt a zenei közvéleményre, hogy a Hot Club nyomdokait a mai napig is követik hasonló orkesztrációk.) Az eredeti Hot Club már 1939-ben feloszlott, Grappelli Londonba költözött, ahol a zongorista George Shearinggel játszott együtt. A háború után azonban Djangóval újjáélesztették a Hot Clubot. 1951-ig zenéltek együtt, ekkor Reinhardt visszavonult.

A jazz-hegedűsök „nagyapja”, Grappelli a későbbiekben némileg eltávolodott a manouche jazztől, és a hagyományos szalonművészet vonalain haladva fokozatosan bővítette egyéni zenei nyelvezetét, bár sohasem szakított a harmincas-negyvenes években képviselt, eredeti profiljával sem.

Száznál több lemezfelvétel őrzi játékát a glóbusz nagy zenészeivel, többek között ­Duke Ellingtonnal, Glenn Millerrel, Oscar Petersonnal, Miles Davisszel, Jean-Luc Pontyval, Philip Cathrine-nel, Michel Petruccianival, a Rosenberg trióval, Paul Simonnal, David Grismannel, az indiai hegedűs Lakshminarayana Subramaniammal vagy a George Gershwin szerzeményeinek parafrazálásába éppoly gyerekes örömmel belefeledkező Yehudi Menuhinnal. („Grappelli olyan – mondta róla Menuhin nagy szeretettel –, mint azok a zsonglőrök, akik tíz tányért feldobnak és mindet elkapják.”) Viszonylag kevesen tudják, hogy Grappelli a Wish You Were Here, a Pink Floyd kilencedik stúdióalbuma egyik kísérleti változatában is közreműködött, ám a mestermixben végül nem ezt használták fel. Bónuszként azonban közzétették a 2011-es újrakiadással.

„Az improvizáció, az egy rejtély – mondta Grappelli egy interjúban. – Egész könyvet írhatsz róla, végül mégsem tudod, mi az. Amikor a legjobb formámban improvizálok, úgy nézek ki, mint aki félig alszik. Még azt is elfelejtem, hogy emberek ülnek előttem. A nagy improvizátorok olyanok, mint a papok, akik csak Istenükre gondolnak.” Időskori arca, a hegedűvel szinte egybeforrott, beesett ajkú, a koncentrációtól kisimult, nyugalmas homlokú ábrázata csakugyan valamiféle misztikumot sejtet, bár legbelsőbb istenéről, azt hiszem, fogalmunk sem lehet. Ahogyan burjánzó díszítéseire, csöppet sem mértéktartó glisszandóira hajol rá: Grappelli csakugyan mintha valamiféle oltárrá tenné a helyet, ahol épp játszik, még ha ez a játék olyan közvetlen, keresetlen is, mintha nem lenne több pusztán fürdőszobai dudorászásnál.

‍