Párbeszédek az ördöggel (Convorbiri cu diavolul)

I.

Ne kísértsd a vétlen ifjúság fehér rózsás korát!

A tenger száraz, akár a tapló (Fejed temesd a párnába!),

hullámok hátán egy halom odvas rönk, – üvegodúkkal,

belőlük habgyöngyök fénylenek a zöldes penészen át –

és rajtuk temérdek a hernyó és vakond, a kutya és egér, 

ide-oda tántorog,

körülöttük messziről jövő fémes hangfoszlányok. Vörös overálos

munkások mászkálnak örökre megfeneklett hajók körül.

Ökrök néma erőlködése csipkés sószőnyegen vontat a part felé

masszív alkatrészeket, és mögöttük váratlanul penész borítja el a

konténerhajókat, mint darazsak csócsálta almát. (Fejed temesd

a párnába, fejed merítsd a vérpatakba, ami az ágyad alatt csöndes

morajlással csobog a meder gömbölyű kövein!)

II.

(Közben bűneim csak szaporodtak.)

„Közben bűneim csak szaporodtak.”

Hullarészegen az Európa nevű kocsma ablakain átszűrődő

buta fényben,

hullarészegen saját számban, saját nyelvemen elnyújtózva,

két könyökkel a vörös, hullámzó rétre támaszkodva

a fogsziklák közelében,

miközben a félig kiivott palackot a mellemre állítom,

agytekervényeimben egy felismerés nyúlik el lustán:

hogy egyedül vagyok, és hogy ízletes ennivaló vagyok.

Ó, garatom alagútjából emelkedik Dávid fenséges zenéje,

és érzem, te is fölfelé igyekszel, ahogy közeledsz, tapogatózva, 

nyűglődve

könnyű ruhában, abban a kék ruhádban.

„Táncolj!” – tört föl mennydörgésként bensőmből az Úr hangja,

és kecses tűsarkaid táncra perdültek,

széles lendülettel pörögtek körbe,

nyomukban apró, vérrel teli lyukak

támadtak,

amíg levetkőzöl és mellém fekszel,

messzire eldobálod ruhád, melltartód, bugyid

(két combod mint két fényoszlop ragyog,

magam is fény vagyok, kettejük között a harmadik),

amíg vállaid végigharapdálom, amíg torkodat mardosom,

amíg a lila foltok elborítják testedet,

amíg bicskámmal gödröt vájok neked a nyelvizmomba,

összegöngyöllek a hullámzó vörös réten, és eltemetlek egy húsdomb alá,

majd két deszkából és két karóból fejfát ácsolok neked,

és fejednél leszúrom a nyelvembe, és számból,

akár a káromkodás, hirtelen kiugrom meztelenül a fogaim résén át,

„Iramodj!”, suttogom befelé, és hullarészegen megbotlom magamban,

a száraz csalánbokorban.

„Ébredj fel te, ébredj már, menj haza, későre jár és hűvös van!”

De ahogy a másik oldalamra fordulok, érzem kereszted,

amint szájpadlásomat átszúrja,

s fölöttem meglátom az ég padlását, mint murvás utat,

ahonnan száraz csalánbokrok lifegnek alá…

Hullarészeg vagyok, a tenger száraz, mint a tapló,

a partszélen esőzik az Európa nevű kocsma koszos

ablakaiból kiszűrődő halvány fény.

III.

(Parányi dal a jólelkűségről és a bölcsességről)

Idegent ne fogadj be a házadba.

Magad ellen vétesz. Ne adj neki még penészes

kenyerhéjat sem.

Lehet, hogy bűzlik, hozhat leprát,

hozhat pestist, lehet rühes, lehet bolhás.

Ruhája piszkos, körmei feketék,

remegése, mint a kocsonyáé, elbizonytalanít biztosan.

Ne engedd be a házadba!

Jajveszékelése hamis, agya tompa, szemei bágyadtak,

részegen kancsalít.

Ne engedd be a házadba!

Ne essen meg a szíved rajta, ha sír, csak teszi magát, a kis ravasz!

Dobáld meg kővel, hogy óbégasson, uszítsd rá a kutyát!

Hajtsd el a kutadtól, ne hagyd, hogy igyék a vizedből,

szája habzik a mocskos beszédtől.

Miután láttad, hogy elment, zárd be az ajtót.

Ülj le a kályha mellé, igyál egy pohár bort, és a csöndben

képzeld el, hogy az idegent befogadtad a házadba:

képzeld, ő is megiszik veled egy pohár bort,

és rokonszenves ember, és messziről jön,

és káprázatosan mesél csodás utazásairól…

A lámpaláng már alig pislákol.

Szavai, akár az édes méz, füledbe csöpögnek.

Kint havazik, szünet nélkül havazik. Az idegen elégedett és

kedvesen dicséri az éjt, nagyra becsüli a te jólelkűséged

és bölcsességed:

„Mert másképpen – mondja – semmilyen értékeset nem

szedhetnék el ezektől az idegenektől!”

IV.

(Én képviselem a tenger menti népeket)

Ebben a szalmával és rongyokkal bélelt vacokban én képviselem

vackomon a tenger menti népeket,

jókora pózna mellett, melynek tetején vöröses izzó pislangat halkan.

Az istennő, kinek két oszlopa, akár a tenyészbika combja,

kocsmáról kocsmára jár, asztalok közt izzadva és zokogva

keresgéli a lábnyomom.

Ha azt mondaná Teiresziasz: – Íme az erő: a vörösréz váljék 

vörösrézzé,

mennyire nevetnék, ha valóban vörösrézzé válna.

Egyik kezemmel rácsapnék a másik kezemre, rögtön fölemelném 

a másikat

egészen az ajkamig, és azt a kezemet babusgatva nevetnék,

de még mennyire nevetnék.

Minek is nevetnék. Most „jókora vackot vájok a keresztbe”, ahogy

a Vak Teiresziasz mondta, s teleloccsantom gyógy-sasfűvel kevert 

vérrel,

míg a levegőben egyre sűrűsödő, remegő fehér porcmassza

kitágul és szétdurran, majd evező tollak tűnnek föl szerteszét,

s mögöttük, mint puha állattetemek a házak fölött, hasas karavellák

szunnyadoznak.

Vakságomat átöntöttem az ő vakságának a vackába,

ámde az aranyporondon, még ha kissé akadozva is, de meggyőzően

szónokolt a meddő tehén,

és a szenvedő lelkeken királyi ágyneműben lovagolva a fekete birka

is váratlanul ékesen beszélt. Ezentúl

az idegen, akiről lenézőn fecsegnek (vagyis én),

az asztalnál együtt ülhet az idegennel, akiről szeretettel

prédikálnak (vagyis én),

szemüket a vörösboros palackra szegezve, melyben nőttön-nő a jég,

mint vékony ezüst drótfonat, mely a kocsisborban

girbegurba utat firkál, kétségkívül a hazavezető utat.

Csoszogva, támolyogva…

A kerítéslécek közt angyalok hosszú, bütykös ujjai nyúlnak utánam,

és gyöngéden tolnak folyton előre, ó igen, de mindhiába,

az istennő, kinek két oszlopa, akár a tenyészbika combja,

kocsmáról kocsmára jár, asztalok közt izzadva és zokogva

keresgéli a lábnyomom.

Csoszogva, támolyogva… Amott egy ház áll lángokban. S egy

iskolaigazgató

hisztériásan ordít a vasrácsos ablakon keresztül:

„– Te őrült, a városban impotens költők terjesztik a torokgyíkot!”

Csoszogva, támolyogva… Mennem kell innen. Mint fekete lobogó,

selymes hang lengedez az egekben:

„Jézus, a vérrel teli verem fedélkövéről emeld föl a rozsdás kardot, és menj

vissza Ithakába!”

V.

(Az ördögűző dala)

Ahogy benned elrejtőzött, a neve is elrejtőzött a nevedben.

Íme a kérdések szobája, akár egy virágos rét!

A neve vörös gilisztaként ráng és rág a neved beleiben,

de íme a kérdések szobája, akár egy virágos rét!

Karjai csupaszságukkal szerfelett összeborzolták

a mennybolt urainak kecskefrizuráját,

és a püffedt arcú Plinius azt mondta: egy szemben két pupilla,

s a másikban egy festett lóikon.

Ismételgetve szavait csomót kötöttél a fejed búbjára,

szavait ismételgetve a szíved csücskére kötöttél csomót.

Itt mindent leírtam: kéjelgéseidről a jeges tóban, és arról, hogy

állatokkal párosodtál és halottak haját viseled.

Ó, Mámor, Alkoholmámor, a homályos utókorban

elkészül az ének, mely idővel befalja a fejedet.

De itt ez is meg van írva.

Hidd el, ezek a rozsdaszínű kicsi méhek szellemi lények,

hallod-e, hogyan pukkan valamennyi, mint dugó, mely ki-be jár

a vasfalon?

Páros ujjú paták a szavak, melyeket a nyelved félbevág:

a kiejtéshez a zamatos rész kell, ez elmehet… az értelemhez

s tovább.

A hűvös érces rész itt van megírva.

Ó Mámor, Alkoholmámor, az Úr már idehívta az angyalt

és haját leborotválta,

saját Kezével ráírta a fejére a Kódjelet, haja visszanőtt a fejére, 

és most

lassan kúszva közeledik a bozótosban.

Ha ideér, fejét újból leborotváljuk, kissé előredőlve

olvassuk az Írást vöröses koponyáján…

S akkor ajkaid mögött, ajkaid végtelen alagútjában

elfogy a halk rebegés. Aztán félreérthetetlenül kiejti

a nevet: Halál

FARKAS JENŐ és ZALÁN TIBOR fordítása

Ion Mureșan 1955-ben született a Kolozs megyei Borsaújfaluban. A román irodalom 80’-as generációjának meghatározó alakja. 1981-ben fejezte be egyetemi tanulmányait a kolozsvári BBTE történelem–filozófia karán. A kolozsvári Verso folyóirat főszerkesztője. Verseit számos nyelvre fordították. Legutóbbi kötete: Cartea pierdută (Az elveszett könyv), esszék, 2019.

‍