Papírváros-szilánkok

Anastasia Vdovkina: Evezősök
Részlet egy lassúdad regényből
én elmegyek innen most a picsába, csattant föl az angyalarcú, legszívesebben haza mennék, de csak a szállásomra tudok, holnap korán indulunk Zentára, de nem is azért, hanem inkább, mert teljesen elment a kedvem mindentől, kár volt itt maradni, semmi értelme sem volt, dögöltél volna meg ott a fal mellett az esőben, elrontottad a kedvemet, de ami még rosszabb, elvetted a kedvemet az élettől, baszd meg, és ez megbocsáthatatlan, mert a jókedv hamar visszaáll, de az életkedvet úgy kell felpumpálni, és a felpumpálás sok energiát vesz el fölöslegesen az embertől, persze, nem mondtál újdonságokat nekem, mert az életem pontosan behelyettesíthető a tiéddel, csak én éppen nem szar mozikat csinálok, hanem szar zenéket írok, és még annál is szarabbul énekelem el őket a színpadon, tudom, amit tudsz, érzem, amit érzel, de mert nem akarok naponta szembesülni ezzel, hát elfojtom magamban, és ha eleget iszom, vagy szívok néha, akkor ez gond nélkül megy is, a művészet nem csak abból áll, rettenetes ember, hogy létrehozunk valamit, amit a köznyelv alkotásnak hív, hanem abból, hogy képviseltetjük magunkat abban a világban, amelyik befogad bennünket a munkáinkkal együtt, de annak, aki meg akar halni, sőt, aki már életében is halott, semmilyen törekvése sem marad a befogadtatásra, nekem viszont még van a van, és nem akarok örökké azokkal a démonokkal szembenézni, amelyek bennem is laknak, de benned egyenesen tombolnak, a tehetségről nem tehetünk, de arról igen, hogy kezelni tudjuk-e azt, persze, vannak olyanok, és te az olyanok közé tartozol, akiknek a tehetség kezelése nem több a pusztulásba hajszoltságnál és az abba belehajolásnál, aki meg akar halni, rettenetes ember, az haljon is meg, aki meg élni akar, azt hagyd élni, nagyon szeretlek, mert értem is meg fogsz halni, amikor végre megöl a pia, mert megöl, szétszaggatja az ereidet a torkodban vagy a gyomrodban, szétrágja a hasnyálmirigyedet, előbb felpuffasztja, aztán a markába szorítja, és addig zsugorgatja a májadat, amíg szét nem plöttyen a hasadban minden, de az is lehet, hogy az állandó legyöngültségtől rákot kapsz, és nem mondom erre, hogy megérdemled, mert gonoszság volna és igaztalan tőlem ilyet mondani, azt mondom helyette, hogy kiérdemelted, akár egy érdemrendet, a halált, csak arra vigyázz, hogy egyedül halj meg, mert rút lesz a halálod, még a méltatlan életednél is méltatlanabb, egyedül halj meg, mint az elrühesedett kutya, fulladj bele előbb a pálinkába, mint hogy a szerveid mondják föl a szolgálatot, én kialszom magamat, és kirúgom holnapra, és nem fog érdekelni, mi történik veled a továbbiakban, itt halsz-e meg ennél az asztalnál, vagy vonszolod magadat tovább, ismét a színpadra fogok állni, amelyen te csak részegen hemperegnél, és a közönség röhögne és szörnyülködne rajtad, nem lenne ember, aki együtt érezne veled, mert a részeg szád egyfolytában átkokat szór a környezetedre, pedig mindenki megpróbál szeretni és megérteni, az előző még rendben is van, de az utóbbi lehetetlen, mert élő nem értheti meg a halottat, és te valóban halott vagy, semmi közöd az élethez, veled egyszerre üzen az elmúlás és az öröklét, mert ha te vagy, akkor van a halál is, és te vagy, itt rohadsz éppen egy teraszon, a kiürült pálinkás poharak mögött, és nézed a szemközti falakat, a papírházak papírfalait, élsz a magad köré képzelt papírvárosban, papírvilágban, mert számodra már minden csak festett díszlet, és festett a vérzés is, ami az egész lényedből fakad, de nekem, én remélem, hogy nekem még van sanszom arra, hogy ne papírból legyenek körülöttem a székek, az asztalok, a csehók teraszai, a házak falai, a városok, az országok, ahová elvet a sorsom, a világ, amelybe belévettettek az országok, a mindenség, amely fölött nem papír isten rendelkezik, hanem igazi, teremtő és lesújtó isten, a te nemlétben kapaszkodó, semmiben kalimpáló gyökereidnek a látványa az élet igenlése felé hajszol el innen, nem akarom azt a levegőt belélegezni, amit te kilehelsz a szádon, mert az a halál bűzös, kénköves lehelete
és a lányon egyszerre félelem lett úrrá, mert a démonokról beszélő férfi maga volt a démon, ahogy lángoló arccal, természetellenesen fénylő szemekkel hadonászott a másik orra előtt, a monológok nagy éjszakája, morogta magában kedvetlenül, hát ilyen a művészek élete, a fene nagy szabadság, az irigyelt fesztelenség, itt van ez a két rakás szerencsétlenség, egyik már, ki tudja, mikor, lemondott az életéről és az életről, így szabadítva fel magát mindenféle társadalmi konvenció és élet-törvény alól, eltávolodva talán mindörökre azoktól, akik miatt ő ilyenné vált, akikért vált ilyenné, akik megérteni igyekeznek vagy tudják vagy átszenvedik a művészetét, amit ő maga nem ért, csak művel, s ha egyszer felébred az alkohol álomködeiből, ha kilép a papírvárosából, akkor a szívéhez kap, és valóban meghal fizikai létében is, mert az vagy meghasad, vagy szétrobban, vagy egyszerűen csak megáll, és nagyon szerette volna, ha ez a másik, az énekes elmegy, mert semmi keresni valója nincs már itt, csak néz bele a nagy kék szemeivel az örvénybe, amelyik megnyílni látszik előtte, holnap koncerteznie kell, az előadóművészet annyival jobb talán, sőt, sokkal jobb, mint a filmforgatás vagy a festés-írás, hogy állandóan szinten tartja az embert, vagy fel kell tornásznia magát mesterséges kísérletekkel odáig, hogy színpadra lépjen, megmarkolja a mikrofont, és hangos sziával üdvözölje a sokszor több ezres közönséget, akik közül mindenki azt képzeli, hogy konkrétan és személyre szólóan neki szól az üzenet, és lelkesen csápolni kezd, és a kezek suhogása, a kezek suhogása által támasztott energia, ahogy a hirtelen szél a lepkéket, megemeli az énekest, és a magasba emeli, nem húzza már lefelé a föld, emelkedik és emelkedik egyre feljebb, amit ő tudat alatt az előadás előtt elszívott marihuánás cigarettáknak tud be, vagy a pálinkáknak, amelyek nyilván a mindenkori öltöző asztalán ott sorakoznak elengedhetetlenül, ez se ember tehát, tűnődött, csak ő máshogy nem képes a környezetével azonosulni
neked pedig jobb lenne, ha most azonnal elmennél innen, fordult oda most a lányhoz a zenész, a legjobb tényleg az lenne, ha elmennél, adok pénzt vonatra, ha nincs pénzed, de tudod mit, adok pénzt taxira, amennyi elég lesz ahhoz, hogy az ország legtávolabbi pontjáig menekülj el innen, bárhol is laksz, mert nem szabad itt maradnod, e mellett a rettenetes ember mellett, hallod, nem szabad itt maradnod, mert ha itt maradsz meg fog ölni, hiszen magamagát is csak ölni tudja, s mert már nem maradt hátra mása, csak a testét pusztíthatja, mit akarsz te tőle, gyermek, kérdezem én, és nem várok választ a kérdésemre, mit akarhatnál te tőle, és ha azt válaszolnád, hogy szerelmet, akkor én attól megrettennék, hamarább kapsz szerelmet egy darab kőtől, vagy egy kibaszott szobor-torzótól, mint tőle, mert ő már képtelen az érzelmekre, akkor miért hívott ide, akarta kérdezni a lány, de nem kérdezte, akkor miért kérte, s akkor még ócska idézetnek tartottam, hogy tegyem a kezemet a homlokára, de nem szólt semmit, hallgatta tovább az angyalarcú dühkitörésbe fajuló intelmeit, hát nem érzed a belőle áradó hideget, a mindent elpusztító, a minden meleget elnyelő pokoli hideget, hát nem látod, hogy már egy roncs, egy emberi roncs, talán már nem is emberi, hanem állati, és itt egy kis szünetet tartott, nem feltétlenül a hatás kedvéért, hát nem látod, folytatta lejjebb csavarva a hangerejét, hát nem látod, hogy elveszítette már minden affinitását a világhoz, melyet papírnak tart, papírváros, milyen komikus ez valójában, ha rágondolsz, de ő komolyan ezt látja, a világ díszlet-­megjelenési formáit érzékeli csak, és előbb-utóbb bele is fog csapni a szemközti falba, és akkor is igaznak véli az állítását, ha a fal nem szakad át az öklétől, hanem az ökle kezd el vérezni az értelmetlen ütéstől, hát nem látod
de nem tudta befejezni, mert bentről kilépett a teraszra a pincér, ugyanaz a pincér, aki megérkezéskor kiszolgálta őket, bal kezét gondosan a háta mögé szorítva óvatos léptekkel, mint aki vadkacsa tojásokon jár, az asztalukhoz ringott, és udvarias, bár rendkívül távolságtartó hangon csak annyit mondott, megkérem önöket, hogy odabent tessenek szórakozni, a terasz mára már bezárt
az énekesből és a lányból egyszerre tört föl a kacagás, jól szórakozunk, nagyon jól szórakozunk, hadonászott a pincér orra előtt, aki azonban nem jött zavarba, bentről erős hangokat véltem kihallani, innen kintről, hajolt meg udvariasan a vendéglő embere, köszönjük, nem megyünk be, elmegyünk a picsába, harsogta a kacagásukat megszakítva az angyalarcú, ahogy gondolni tetszenek, hajolt meg ismét a pincér rezzenéstelen arccal, a kihalófélben lévő igazi fölszolgálók egyik utolsó mintapéldánya, de ha, mielőtt el tetszenének menni a picsába, még egy kör pálinkát tetszenének parancsolni, azt esetleg kihoznám, ajánlkozott bátortalanul, hát akkor hozza, drága ember, akkor csak hozza ki szaporán, de ne is szaporán, ráér, messze még a hajnal, dudorászta, három óra húsz, erre a pincér, alig leplezett idegességgel az órájára pillantott, megcsóválta a fejét, majd tempósan visszaringott a maga félhomályába,
hol is tartottunk, kérdezte az énekes, ott, szólalt meg fakó hangon a lányhogy nem megyek sehova, nem hagyom itt ezt az embertha nem hagyod, akkor tönkre fog tenninem érdekel, hogy tönkretesz-e, nekem itt a helyem mellettemellette senkinek sincs helye, sem most, sem bármikor máskormiért gyűlölöd ennyirenem gyűlölöm, csak amikor ránézek, olyan, minthatükörbe néznék, és én utálom reggelente a tükörben az arcomatmi bajod van az arcoddalaz arcommal nincs semmi, magammal van bajomezzel mindenki így vannem, ezzel nincs mindenki így, ezzel mindenki csak másként lehetamennyiben minden ember másén ennél a közhelynél messzebbre gondoltamakkor nem érdekelez az ember olyan, mint a vámpírok, csak másvérével tud táplálkozni, csak más vére tartja életbenakkor is életben kell tartanimiért tartanád épp te életben, a saját véred áránmert nekem nem ér semmit az életem, az övé viszont igenmegsúgok valamit, a te életed ezerszer többet ér, mint a mikettőnké együttvéveugyan, miért érne többetmert te fiatal vagyés ha fiatal vagyok? ti sem vagytok még öregekaz öregséget nem években mérik, hanem élményekben ésélet-akarásban. nekünk már nincsenekterveink, mi ezt nagyon elbasztukhíresek vagytokés hány hét a világ, te bolond? fiatalságunk elszeleltelborzadva tőlünk, amikor már fiatalon híreseklettünk, és elkezdtünk egy olyan életet élni, amimindenre emlékeztet, csak éppen az életre nemnem unjátok ezt az örökös szenvelgéstha az lenne, unnánk. de ez az elveszettség-állapotnekünk életformánk, állandómint ennek a húsát átitató rettenetmint ennek a húsát átitató rettenetjátszotok a halállalmajd számodra is kiderül, ha itt maradsz, hogyszó sincs itt semmiféle játékról. mi már nem tudunk játszanide komolyan sem vesztek semmitkomolyan venni sem tudunk semmitakkor mi értelme, hogy vagytokhallottad tőle, hogy ő már nincs. én meg nagyléptekkel haladok a felé, hogy én se legyekés a közönséga közönség is denevérek összevissza csapkolódósötét csapata. a mi vérünkön élősködnek, noha nemlétkérdés számukra a vérszívás, a léttechnikákellehetetlenedéseés a papírvárosa papívárosról még gondolkodnom kell. nemis! élnem kell még ahhoz, hogy megérezzemmi az. de nem is. el kell jutnom valamilyen végponthozde nem. el kell jutnom a végpontig. és akkor elkerülökén is a papírvárosbaóz a nagy varázsló országábasajnos nem. nincs mese, nincs ebben semmilyenmese. most nem nevetsz, látod, pedig jó szóviccvolt. és képtelen vagy rajta akárcsak elmosolyodniis. és tudod miért vagy képtelen? mert valaholérzed, hogy nem csak nagyképű duma, amit most lenyomok nekedérzem, de fel nem foghatomezzel én is így vagyok. hogy fel nem foghatom. deő már túl van ezen. ő tudja, mert érzi. nekitermészetes ez az állapot. azt mondom, menj el innennemmenj el tőle, amíg elmehetsznemneked még lehet életed, de csak nélkülenemtönkretesz, kiszívja a véredet, azután kiürítveeldob, de nem az a baj, hanem, hogy otthagymagadra, útszélre vetve, hogy újabb másokfelemeljenek, a maradékodon elcsámcsogjanak mégegy ideig, és a szemétdombra vessék a lerágottcsontjaidat, amelyeken majd, legfeljebb, kutyák rágcsálódnak elha csak ennyire vagyok jó, úgy hadd legyen ígybüszke és ostoba beszéd ez. az előbb fiatalságrólbeszéltem. nem véletlenül. nekedmég szeretned és ölelned és gyereketszülnöd és gyereket felnevelned kell, nemrészegeket cipelni az esőben a papírvárosbanpapírvárost mondtálérdekes, hogy csak ennyi keltette fel azérdeklődésedet, pedig azt hittem, érvényesenbeszéltem, és sok fontos dolgot mondtam el nekedközhelyeket mondtál, amikkel teli a faszombocsánat, nem gondoltam, hogy már ilyen messze tartasznem tartok sehol. de talán már meg tudom különböztetniaz őszinteséget a tanmesék ártalmas hazugságaitólnem hazudtamvalóban nem hazudtál, csak amit mondtál, azvált a kimondással hazugsággá. hogy téged idézzelekvagy emezt, élet-hazugsággalmenj el innennemgyere velemnemelviszlek erőszakkalazt szeretném én megnézninem értelek, végképp nem értelek. mi dolgod neked itt velevagyokmit értesz azon, hogy vagyvelevele vagy. na jó, ezt sikerült összeraknom. nem vagyoktehát még annyira részegde. nagyon részeg vagyannyira talán mégsenem tudom, hogy mennyirehogy ne tudnám, mit beszélekezt nem állítottam. emez is úgy beszél, mintegy félisten, amikor meg kell nyilatkoznia. aztánmeg egy semmi rongycsomó. vagy inkább elázottösszegyűrt, hatalmas papírgalacsinés neked nem tűnik fel itt valami elemi ellentmondáscsak ellentmondásokat észlelek, mióta itt vagyokarra gondolok, hogy a papírvárosmi van a papírvárossalhogy a papírváros ázik, csak ázik, de nem ázik el. apapír pedig bírja a vizeterre nem is gondoltamhát akkor gondoljnem tudok. erre nem tudok gondolniérdekes, én se
én tudok, szólalt meg váratlanul a rendező, akiről azt hitték, hogy alszik, és lehet, hogy aludt is, és az utolsó mondatokra ébredt fel, egészen pontosan, mióta rájöttem erre, ami már régóta foglalkoztat, csak nem tudtam sem megfogalmazását, sem magyarázatát adni neki, a papírváros mibenlétére jöttem rá, így nekem nem okoz problémát sem az eső, sem a hó, sem a szél többé ebben a világban, amelyben mi is csak papírmasék vagyunk, szánalmas kreatúrák, és ha azt kérdezitek, ki vágott ki bennünket ilyen emberformára, hát legkönnyedebben azt mondhatom rá, hogy az isten, a papíristen, mert ha minden papírból van, akkor neki is papírból kell lennie, ez csak természetes, de ha az isten papír, próbálnátok meg sarokba szorítani, akkor őt ki vágta ki és milyen papírból, és akkor eljutunk a tojásig, amelyik komolyabb Kolumbuszénál, akit portugálul Cristóvão Colombónak, spanyolul Cristóbal Colónnak hívtak, mindezt csak azért, hogy a műveltségemet megcsillogtassam előttetek, szóval a nagy tojásig, ami a Nagy Bumm, angolul The Big Bang, mert én ezt is tudom, bár nem beszélek jól semmilyen nyelven sem, bizonyos szavakat és kifejezéseket előszeretettel tanulok meg több nyelven, hogy a műveim tudós bírálóival folytatott unalmas vagy inkább szánalmas csevegésekbe valami színt is vigyek azáltal, hogy odavakkantok nekik egy-egy idegen szót, vagy kifejezést, mert egyébként észre sem veszik, hogy órákon keresztül csak hallgatok a társaságukban, mert nekik a saját hangjuk, a saját megfellebbezhetetlen gondolataik a fontosak, maguknak beszélnek magukról, amihez én vagyok az ürügy, ez tényleg a monológok éjszakája, gondolta magában a lány, a Nagy Bumm azonban nem lehet maga a tojás, mert mi volt az ősrobbanás előtt, és mondhatnánk, hogy anyag, elrendezetlen állapotban, de mi volt az anyag előtt, a rendezetlenség állapota előtt, minek a miféle rendezettsége, de, hogy ne bolonduljunk meg ebbe, térjünk vissza a kiindulópontunkhoz, az esőhöz, nos, az eső, mint probléma, soha nem jelent meg eddig a tudatomban, ti hoztátok most bele azzal, hogy fölvetettétek, miért nem ázik szét cafatokká a város, ha papírból van, nos, azt kell mondjam, nincs eső, csak az eső képzete van meg bennünk, hogy gazdagabb legyen az érzékelési tartományunk pszeudo-élményekkel, ilyen az eső is, pszeudo a lófasz, eső ez a javából, rettenetes ember, kacarászott az angyalarcú, szarrá áztunk, míg idáig elcipeltünk ezzel a véznasággal, mutatott a lányra, és nem lesz pszeudo a tüdőgyulladás sem, amit mindhárman kapunk, de a rendező nem zavartatta magát, nézem annak a háznak a falát, megint kezdi, mormogott az orra alatt a zenész, nézzétek annak a háznak a falát, ide látszik, hogy papír, és ha látni akarod a mögötte gomolygó semmit, akkor menj oda és bokszolj bele, hogy átlyukadjon, és láthatóvá váljék az installáció mögött a semmi, menj te oda, és vágj bele te az öklöddel a falba, és ha előgomolyog a te semmid az installáció mögül, utána majd meséld el nekem, hogy milyen volt, és a rendező erre nagyon sokáig tartóan felállt, bizonytalan léptekkel a szemközti falhoz támolygott, és öklével belecsapott a ház sárga oldalába, azután ugyanolyan bizonytalan léptekkel, ahogy el, visszahimbálódzott a székéig, vérző kézfejét az asztalra ejtette, igen, átszakadt, mondta, és én láttam a semmit előgomolyogni a falak mögül, mert ahogy nincs a semmi, úgy van is egyben, mert megképezhető, ahogy nem vagyunk mi sem, úgy megképezhetőek vagyunk egyúttal a világ számára, de az is lehet, hogy olyan ez, mintha a Pireneusok felé fordulva néznéd a hegyeket, látnád őket, és kijelentenéd, hogy a Pireneusok vannak, de amikor hátra fordulsz, akkor nem látod a hegyeket, és nyugodt szívvel kijelentheted, hogy a Pireneusok nincsenek, mert nem látod őket, ebből mi más következhet, mint hogy a Pireneusokat csak elképzelted, ahogy az egész appercipiálható világot csak elképzeled, egyedül te vagy a létező, jelesen most én, aki gondolkodik erről, ebből következően titeket is csak én képzellek, de valójában nem is vagytok mások, mint a tudatom lázképei, és amint becsukom a szememet, onnantól már nem is léteztek, de ha jól pofán baszlak, akkor rögtön világosság válik számodra, hogy mi igenis erősen létezünk, vagy még a fájdalmat is te találtad ki, vetette magát hátra a székben a zenész, akinek láthatóan nem nagyon tetszettek a rendező zavaros eszmefuttatásai, s az, hogy ezzel a közbevetésével sem tudta megzavarni a beszélőt, miközben a lány arra gondolt, hogy ez a szolipszista fejtegetés a rendező részéről egészen logikusnak tűnik fel abban a világban, amelyben ő él, vagy, ha konzekvens akar maradni hozzá, amelyben ő nem él, tehát halott, vagy élőhalott, amit talán megengedne, ha hallaná, de ebben nem volt biztos, és nézte a szemközti falakat, amelyek mögül nem a semmi gomolygott elő számára, hanem a rendező iszonytató, egyben szánalmas, árvasága, igen, a fájdalmat is én találtam ki, válaszolt a rendező az angyalarcú felvetésére, vagy velem találtatta ki az, aki kitalált, kivágott a létezés kartonjából, és ez utóbbi szótól váratlanul megélénkült, hát ez az, ez a megoldás a papírra, ezért nem áztatja szarrá az eső a papírvárost, mert vastag papírból van, egyenesen kartonlapokból vágták ki a házakat, bár ennek ellentmond, hogy hártyavékonynak éreztem, amikor az öklömmel az előbb belecsaptam, és hosszan nézte az asztalon heverő véres öklét, nem tudom én, hogy van ez, bizonytalanodott el a látványától, nem tudom én, hogy van ez, én nem tudom
én viszont ­tudom, állt fel a zenész, és mert tudom, most el is takarodok innen, ne, ne tartóztassatok annyira, vigyorodott el, amikor amazok bágyadt közönnyel bámultak rá, tudom, hogy pótolhatatlan leszek, és örökre ható élmény volt a társaságom, és megint nevetett, de ők továbbra sem udvariaskodtak vele azzal, hogy elmosolyodtak volna, na, humorérzékből elégtelen, mindegy is, fecsegett, immár némi zavart mutatva, tovább, tanulságos este volt, feltétlenül, abban az értelemben mindenképpen, hogy koncert után nem kellene mindenféle faszfejjel és kiskorú fapinával barangolnom a zuhogó esőben, leülni egy komikusan összemázolt napernyő alá, és hallgatni azt, hogy nem is vagyok ember, csak annak tév-képzelem magamat, dehogyis fogok többé ilyesmit csinálni, koncert után összepakolok, megiszom a maradék pálinkámat az öltözőmben, óvatosan nyitom ki az ajtót, nehogy ilyen élvehalott haldoklóval találkozzam, az utcán is a fal mellé húzódva fogok osonni, mint a tolvajok, és erősen a földet nézem, nehogy beleakadjak valaki tekintetébe, és mindenhol a város leggörényebb kocsmáját keresem meg, ahol csak komor és hallgatag alkeszek ülnek az asztaloknál, akik nem ócska, értelmiséginek feltűnő, üres szövegeket nyomatnak arról, hogy már élve meghaltak, és ennek megfelelően halva élnek, meg hogy valami kibaszott hegyek csak akkor vannak, ha szemben állunk velük, és ha megfordulunk, akkor meg már nincsenek is, akiknek nem papírból vannak a házak, hanem téglából vagy vályogból vagy betonból, vagy faszom se tudja, hogy miből, mert ők építik a házakat, és nem rombolják le azokat a tudatukban, mert ezek a, még alkeszságukban is embernek megmaradt véglények, és ebben nincs ellentmondás, a látszat ellenére sincs, tíz körömmel kapaszkodnak az életükbe, és még véletlenül se szarakodnak a látszatokkal, és melegség árad belőlük, na jó, akol- vagy alkoholmeleg, hiába meregeted rám a zavaros szemeidet, már tekinteted is alig van, alig maradt, te rettenetes ember, mert ahhoz, hogy élni tudjak, nekem energiára van szükségem, aminek te híján vagy, és nem lesznek ott kékharisnyák sem, nézett a lányra, aki azt mondta magában erre, hogy a kurva anyád a kékharisnya, te kornyikáló kis geci, és ha lesz is ott véletlenül valamilyen kékharisnya, azt sem fogom tönkre tenni, nem fogom itatni, és nem vonszoltatom, cipeltetem vele majd részeg magamat a zuhogó esőben egyik helyről a másikra, nem, barátom, nincs nekem szükségem sem rád, sem az ilyenekre, mint amilyen te vagy, és ezt joggal tekintheted hálátlanságnak, mert akkor, amikor sima asztalosból zenésszé lettem, szerencsés véletlen volt, persze, nem annyira véletlen, mert szabad időmben folyton énekeltem és a szar olcsó orosz gitáromat pengettem, na, akkor igen, amikor, ott az elején, még nagyon akartam, hogy művész úrnak szólítsanak, mert még csak egy rakás megszólítatlan, mert megszólíthatatlan szerencsétlenség voltam, és hol voltam én még a művészettől, akkor igen, ott az elején, fontos volt nekem a te barátságod, mert te név voltál már akkor is, amikor én még csak kapaszkodtam a név, a titulus után, bár közel egykorúak vagyunk, a te pályád meredeken ívelt fölfelé, az enyém meg csak kapaszkodott, kapaszkodgatott, hát persze, hogy jó volt veled mutatkozni, téged ölelgetni a kamerák és drága, folyton nyüzsgő fotóapparátok előtt, együtt részegeskedni művészklubokban és közös csajok két oldalán ébredni fel idegen ágyakban a hajnali derengésben, jó volt, persze, hogy jó volt, de aztán elváltak az útjaink, én is híres lettem, és ma már talán sokkal többen ismernek, mint téged, de ez csak átmeneti győzelmem fölötted, mert pár év, és kikopok a zenéből, bárhogy is tiltakozom ellene, a könnyűzene-iparból, és ennek bekövetkezte után pár év múlva már a kutya sem fog emlékezni rám, nem fogják játszani a dalaimat, emlékműsorokban nyalnak a hála istennek megszűnt zenekarom alá, vagy elküldenek melegebb égtájra, a picsába, bennünket, te meg megmaradsz, ez szinte biztos, és a filmjeidet addig fogják vetíteni, míg lesznek mozik, és lesznek tévék, video-lejátszók meg hasonló kacatok, de ha elmozdulok onnan, az én kiinduló pontomtól, a művésszé kapaszkodásomtól, akkor csakis a különbségeket tudom konstatálni ma már, a köztünk lévő egyre jelentősebb különbségeket, egyet közülük kitüntetetten, hogy én élni akarok, igen, élni, és nem papír-kivágatként papírvárosokban papír felhők alatt, én jókat akarok zabálni, nőkre akarok rámászni koncertek után, ragyogni akarok a színpadon, életet sugározni a nagyon is élő és élni akaró tinédzserek felé, és ne nevess ezen, igen, nekik, mert ők az én korosztályom, és én vagyok nekik az ikon, ugye, ezt így mondjátok ti, a magasan fölöttünk lebegő értelmiségiek, ikon, amelyik ugyan hamar elhamvad az időben, de előtte még ragyog, ragyog, és itt kifulladt az angyalarcú, és a túloldal, immár megváltozott felállásban, hallgatott, háta mögé tolva a székét felállt, és köszönés nélkül lépett le a teraszról, indult el abba az irányba, ahonnan idejöttek, vagy pontosabban, ahonnan idehozták a rendezőt, de még hallótávolságból visszafordult, elvigyorodott, a pálinkákat kifizettem, nem kell hálálkodni, részemről a szerencse, és már csak ment, ment, nem fordulva vissza többé, és az eső hűségesen kísérte kifürkészhetetlen útján