Pandora szelencéje kígyókkal van tele

A Vörös válókönyv egy trilógia utolsó kötete, amely 2003-ban elnyerte hazájában a legrangosabb irodalmi díjat, a Finlandia-díjat. Idén angolul és németül is napvilágot látott, valamint magyarul Vörös válókönyv címen. Az első két kötet, a Legkisebb közös többszörös és az Ellenfény a finn mellett csak magyarul olvasható, Varga P. Ildikó fordításában. Bár a három kötetet egy élettörténet fonja össze, az egyes kötetek külön-külön is legalább annyira izgalmas olvasmánynak bizonyulnak, mint együttesen.

A zárókötet bizonyos utalásaiban jelentősen kultúraspecifikus, bizonyos témáiban pedig univerzális: az identitáskeresés örökös kérdéseinek, a társadalmi igazságtalanságnak és a szerelmi csalódások örökös fájdalmának megjelenítésében, valamint a múlttal való leszámolás lehetetlenségében.

Akárcsak a két korábbi rész, a Vörös válókönyv a – harmadik és első személyű – narrátorok és a több idősíkban is megjelenő, elmosódott én története. Ezúttal küszködő egyetemistaként néz szembe az érzéseivel: elvárások sora fojtogatja a családja és az egyetem részéről, melyeknek nem tud megfelelni, és az sem biztos, hogy ő maga meg akar. Akárcsak a trilógia első kötetében, a Legkisebb közös többszörösben, most is úgy érzi, hogy folyamatos megfigyelés tárgyává válik. Néha nem tudni, hogy jelenbéli vagy múltbéli önmagával beszél, amikor azt mondja: nem létezünk. A regény vége sem ad erre megnyugtató választ. A regény írásának idejéből, 2002-ből visszatekintő főhős, Pirkko korántsem zárta le mindazt, ami korábbi énjét kis híján öngyilkosságba sodorta. Pirkko különleges módon csöppen bele Finnország 70-es éveinek társadalmi és politikai zűrzavarába. A vörös fényben úszó flashbackek, akárcsak a vízben ázó negatívok, életének egy-egy jelentős momentumát ábrázolják. Az olvasó ezekből a töredezett narratív megoldásokból próbálja rekonstruálni, mi az, ami a valóság része, és mi az, ami puszta fikció.

Saisio már az első fejezetben játszik a fikció és valóság egybefonódásával, amikor felvállalja, hogy a Vörös válókönyv című szövegét elveszítette, s mindaz, amit olvasunk, egy újraírás eredménye. Többszörösen reflektál az írás folyamatára, gondolatfolyamszerű írásmódja felszámolja a határokat az egykori önmagát fejtegető én és a jelenbéli elbeszélő között, sőt, néha a kettő eggyé válik. Asszociációk és intertextusok hálója alkotja meg azt az emlékegyüttest, amely felépíti egy érzékeny nő személyiségének különböző rétegeit. A regényben többször visszatérő Bertolt Brecht már szinte krisztusi figuraként kíséri végig Pirkkót, színészi lelkiismeretként villan fel álmaiban. Színházi és írói pályája közt vacillál, s egy éjszaka Brecht mellett Tolsztoj, Dosztojevszkij, Kafka, Hesse és más irodalmi klasszikusok szembesítik azzal, hogy nem mondhat le az írói pályáról. A Vörös válókönyv éppen ennek a bizonyítéka, hiszen a kerettörténetben fellépő Saisio már befutott és elismert írónő.

Saisio autófikciós szövegeinek egyik jellegzetessége az (ön)irónia, egy olyan túlélőmechanizmus, mely a legmélyebb pontokról is képes visszarántani hősét. Ironikus szemléletétől a politika sem mentes. Korábban megingathatatlan baloldali eszmevilága fokozatosan épül le a regény során, míg végül teljesen kiábrándul a kommunista ideológiákból. Az otthonról hozott marxista nevelés és saját világképe közti oszcilláció nem könnyíti meg magánéletét sem. Neveltetésének lenyomatai még ott vannak a könyvespolcon Lenin-kötetek formájában, de diákszínpados éveiben már olyan drámák megírásán gondolkodik, amelyek átértelmezik a forradalom, az ideológia, a szocializmus fogalmait. Különböző regiszterek alakjai jelennek meg szerepükből kiforgatva: Tamás bátya mint az apartheid szószólója, vagy Tarzan mint a kapitalista, iskolázottságot idealizáló világ ellenpontja; a Német Demokratikus Köztársaság egy mézeskalácsház, amely a kapitalista piacgazdasági gondolkodás metaforája, a benne élő kommunista Jancsik és Juliskák a boszorkányállam áldozatai.

A Diákszínpadhoz képest a Színművészeti egyetem a munkásosztály elitista közege, ahol az egyetem vezetősége szorítja keretek közé Pirkko egyéniségét. Tudja, hogy identitásának bizonyos részeit sosem vállalhatja fel, mivel a színházművészetin folytatott beszélgetésekben a néger fekete, a cigány roma, a csöves munkanélküli és a buzi buzi. A regény azokat az évtizedeket mutatja be, amikor Finnországban a homoszexualitás még bűncselekménynek számított. Tanárai a szocializmus ideológiáját használják fel ellene, s burkolt célzással szólítják fel, hogy igazi forradalmár elvtársként normális életet kell élnie, amelybe nem fér bele a szexuális másság. Utóbbi jelenetben nemcsak szexuális identitását kritizálják, hanem életének egy szintén ingatag kérdését, a nőiséget. A regény során számtalan olyan helyzetben láthatjuk Pirkkót, amikor egyrészt a hagyományos női szerepeket túl szűkösnek érzi, másrészt nagyon is vágyik rájuk. Ilyen például az anyaság. A saját gyerek pedig más szabályokat diktál, új szerepkörbe kényszeríti: Napleány lesz számára az első és legfontosabb. A gyermek jelenléte megteremti szerelme és közte azt a distanciát, amely csak egy anya és egy szabadságra vágyó nő közt lehetséges. Életének női etalonja, a nagynénje, Ulla néni az első két kötetben is többször visszatér, ám ezúttal halálos beteg. Halála pedig nagy törést okoz Pirkko életében. Családjától saját édesanyja távolítja el, aki nem tud megbékélni lányának másságával, s aki egyszerre látja romlott, bűnös embernek és patológiai esetnek, aki gyógyításra szorul. Nemcsak változást vár el lányától, hanem szavaitól is megfosztja: megtiltja, hogy a családnak és az ismerősöknek beszéljen valódi önmagáról. Talán épp ezért is lehet, hogy egy fejezetben Pirkko otthonára úgy reflektál, mint olyan helyre, ahová csak vendégként tér vissza. Életében szerelmei a nőiség különböző színeit villantják föl: Bohócszemű kimért, de érzelmes jelleme nyugalmat hoz Pirkko életébe, aki saját identitásának repedésein egyensúlyozik. A zöld szoba, amelyhez a lány emléke köti, és Bohócszemű hűvössége korlátok közt tartja a folyton csapongó Pirkkót. Ő a csokor sötétkék krókusz Pirkko bimbózó személyisége mellett. Havva kalandot hoz, szenvedélyt, ugyanakkor félelmeket és instabilitást. Pirkko úgy érzi, általa lelepleződik: feltárul nőisége, vágyakozóból a vágy tárgyává válik. Fél attól a szabadságtól, amelyet szeretője kínál, hisz végül csak harpagoni önzést vált ki belőle. Havva elengedésével teret és időt kap. Megszűnik az örökös várakozás, a bizonytalanság, a semmiállapot.

Pandora szelencéje tele van a szorongás kígyóival, amelyek Pirkkót lassan mély dep­resszióba sodorják. A regényben felvillanó vörös sárkányok és smaragd kígyók minden alkalommal visszarántják az inerciába, mígnem öngyilkosságot kísérel meg. Képtelen megszokni Isten hiányát, a szerelem hiányát, a család hiányát. Emlékeiben folyamatosan felvillan a smaragd és a vörös, mely hol egybeolvad, hol különválik: Ulla néni vörös körme, a zölden kígyózó folyosók, a zöld szoba nyomasztó ereje, a szívek vörös dobbanása, a nőiség elsöprő vörös fénye, a vörös kiütések, Havva zöld körmei, a kommunizmus kifakuló vörös árnyalata.

Kapcsolatai, eszméi, énjének legféltettebb részei szakadnak szét, s ahogy a vörös és a smaragd, úgy Pirkko is elválik múltjának kísértőitől, de Pandora szelencéje nyitva marad.

‍

Pirkko Saisio: Vörös válókönyv. Ford. Varga P. Ildikó. Polar Könyvek, Budapest, 2023.

‍