Óvatosan a szerelemmel!

Ha láttuk a Gyanakvó szerelem (Suspicion, 1941) című Hitchcock-filmet, és emlékszünk még, miként tartott izzasztó kételyben a két főhős házasságát lassacskán átitató gyanú, nos, azt többedmagával szorozva nagyjából belőhető a David Fincher Holtodiganját is meghatározó aggályok és talányok fordulatszáma. Amíg azonban Hitchcock thrillere szűk kitekintéssel viszonyult a korproblémákhoz, azaz egyáltalán nem hagyta el a házasság intézményének kereteit, Fincher nagyszabású korképet (sőt, korkórképet) fest a kortárs amerikai álom párkapcsolati, szociális és médiauralmi betegségeiről, valamint az utóbbiban kövérre hízlalt bűnkultúráról. Mindazonáltal, a Holtodiglan korántsem társadalomkritikai szempontból szemrevaló, hanem mint egy precízen összerakott, számos hajtűkanyarral irányt változtató, hangsúlyait a folyamatban és nem a végén viselő krimi, amelyet jogosan emlegetnek máris a Hetedik, a Harcosok klubja és a Zodiákus rendezőjének újabb kimagasló munkájaként.

Gillian Flynn amerikai írónő 2012-ben Gone Girl (magyarul ugyanazon évben Holtodiglan) címmel megjelent krimije rögtön a New York-i bestsellerlisták élére ugrott, és hetekig vezette azokat. A hősnő Amy Dunne-t részben önmagáról formázó Flynn regénye egy hosszútávú kapcsolat kissé abszurd, majd vérfagyasztó fordulatba torkolló történetét meséli el, a gazdasági válság által sújtott Missouri állam egy kisvárosa, North Carthage klausztrofób helyszínein, a csillogó látszat és a rothadt tartalom, illetve a hazug médianyilvánosság és a magánéleti bűnök kontrasztjában. A film forgatókönyvét is jegyző Flynn regényének nagyszerűsége a váltakozóan férfi és női szólamban vezetett naplóbejegyzés-szerű narratívában áll, amelyből a filmbe csupán a női szubjektivitás került át, a férfié átalakult objektív „jelenné”. Egyrészről az újságíró feleség, Amy Dunne vezet naplót a történet előzményeiről kissé szirupos, de józan stílusában, másrészről pedig a nem kevésbé újságíró férj, Nick Dunne számol be a felesége eltűnése napjától kezdődően a maga tárgyilagos, unott, ám kissé ideges modorában. A két cselekményszál, múlt és jelen összeér a kötet közepén, ahogyan a film dereka táján is, és onnantól kezdődően derül fény a korábban jól leplezett eseményekre, s a meglepetések láncreakciója indul el.

A regény is, a film is mellőzi a tipikus amerikai történetvezetés egyik tünetét, a jó alapos megágyazást. Nincs tehát előzmény, nincs bevezető, nincs oldalakon és hosszú perceken keresztül tartó ismerkedés a helyszínnel, a hősökkel, a szituációval. Nick Dunne (Ben Affleck) egy szokványos nyári délelőttön, az Amyvel (Rosamund Pike) kötött házasság ötödik évfordulója napján arra tér haza, hogy a felesége eltűnt. Egy széttört kávézóasztalka, a dugaszban felejtett vasaló és a nyitott ajtón keresztül az utcára kiszökött házicica jelzi, hogy valami nincs rendjén az üres házzal. Lassan, a nyomozónő kérdéseire adott válaszokból kibontakozik az életük vázlata: gyermek még nincs, az állásukból évekkel korábban kitették, Nick beteg édesanyja ápolására költöztek haza New Yorkból, és a férjnek fogalma sincs, hogyan telnek felesége hétköznapjai, míg ő a kisváros központjában nyitott kocsmáját vezeti Margo nevű ikertestvérével. A teljesen szokványos kihallgatás és a testvérrel folytatott párbeszédek során Nick egy kissé fásult, többre érdemes átlagember benyomását kelti, aki felesége árnyékában pusztán csak van. Ekkor kúszik be először az Amy szempontja, amely öt-hat évvel a jelen eseményei előtt indít, és újra meg újra visszatérve meséli el a kapcsolat történetét, megismerkedésüktől egészen eltűnéséig, ami majd idővel egész más irányt vesz, mint amit addig a férj emlékeiből és egyéb, apránként csepegtetett részletből rekonstruáltunk. A kapcsolat minőségi skáláján az egymástól egyre inkább távolodó görbék egy orbitális csavarral hirtelen keresztezik egymást, és onnan kezdődően az értékelés egy teljesen új fejezete nyílik meg (és nyilván, a regényében is).

A Holtodiglan több szinten is a férfi és női együttműködés mintadarabja, az egymást kiegészítő és egymásban boldogan létező nemek örömalkotása. Beszéltünk már a fikció két főhőséről, akiknek kezdeti felhőtlen kapcsolata a történet során a felismerhetetlenségig átalakul, de bűneikben cinkosokká lesznek. Ugyanez az alkotás folyamatára is érvényes. A hölgyíró egészen sajátos hangulatot teremt a nagyszerűen megtekert történettel, a bulvármédia rágalmazási mechanizmusának alapos ismeretével és az amerikai középosztály modorosságába csempészett altesti poénokkal. A történet sodró lendületű, izgalmas, kissé bohókás, amolyan lányos felnőttfogócska, mindamellett vérkomoly tud maradni a férfi rendező óramű pontossággal kimért beállításainak, meleg tónusainak, a szinte már szerelmesen kidolgozott apró részleteknek hála. Bravúros négykezesben zongoráznak végig az összes kriminézői attitűdön (amelyek felsorolhatóak anélkül, hogy a cselekmény fordulatairól bármi is kiderüljön): sajnálat, kétség, kétely, gyanú, vád, megbocsátás, felejtés, bűntudat, szégyen, bosszúszomj, édes bosszú, együttérzés, azonosulás, gyűlölet, iszonyat, csömör, csodálat. Ben Affleck és Rosamund Pike a mackósan morgó szépfiú és a hűvösen számító kirakatbaba többféle viszonyú figuráit remek összjátékkal hozzák. Különösen Pike, aki eddigi karrierjének legnagyobb alakítását nyújtja, márványszobor-szerűen arcára fagyott sérelme mély nyomot hagy emlékezetünkben.

A film kritikai felhangjai elsősorban a mediatizált társadalmat célozzák, a magánéletet kiteregető tévécsatornák erkölcstelenségét, jóllehet a nyilvánosságot fegyverként és eszközként felhasználó magánembert is megmutatja, egyfajta diszkrét egyenlőségjelet helyezve a kettő közé. Az oly ismerős helyzetek is, mint a tévéhíradók fröcsögő hölgyriportereinek botoxtól torzult fizimiskája is, hozzájárul ahhoz, hogy a 145 percnyi játékidő pillanatok alatt tovaszálljon. Trent Reznor és Atticus Ross kissé ijesztő hangulatzenéje, a pazar lakásbelsők elegáns szürkéje, Fincher lassú, de mindent látó kamerája, a süketen kushadó üres házak, Flynn szókimondása, a tolongó tévések szemtelen hadserege, a macska szőrén csillámló vakuk, Affleck buja tekintete a porcukoresőben, az eltűnt nő szüleinek sárgás gyapjúszövet egyenruhája, és a Pike szemében tornyosuló, megjátszott rémület együttes hatása ritka kellemes filmélménnyel szolgál.

Holtodiglan (Gone Girl), színes amerikai film, 145 perc, 2014. Rendező: David Fincher. Író és forgatókönyvíró: Gillian Flynn. Operatőr: Jeff Cronenweth. Vágó: Kirk Baxter. Szereplők: Ben Affleck, Rosamund Pike, Missi Pyle, Neil Patrick Harris, Tyler Perry, Kim Dickens.