Ötven százalék (Folytatás előző lapszámunkból)

Nem tetszik nekem az a seb a fején, mondtam anyámnak, mikor kijöttem a fagyos levegőjű kórbonctanról, és a kis vértócsa is eszembe jutott, mondtam is anyámnak, de azt válaszolta, hogy az orvos szerint infarktust kapott és estében verte be a fejét az asztal sarkába, onnan a vértócsa meg a seb, és hogy a szíve vitte el, mert a fején csak a bőr repedt fel, szóval őneki mindenesetre ezt mondta az orvos, majd elkezdte, hogy te megint ittál, mire mondtam, nem ittam, és elindultam lefele a domboldalról, ahová azt a kurva kórházat építették, mintha nem lehetett volna a kórházat mondjuk a kommunista pártszékház helyére felhúzni, a párt székházát meg ki a hegyre, a medvék faszára, úgy legalább az irodából lövögethették volna a macikat az elvtársak, az íróasztal mellől, hogy rohadnának meg, mert ha nem innen, a tetőről kellett volna a mentőnek a város túlvégébe átvágtatnia, majd onnan vissza, talán élne még az öregem, mert anyám azt mondta, hogy a műtőasztalon halt meg, és elakadt a mentőautó a forgalomban, hogy rohadna meg ez a város, és arra gondoltam, addig járom az utcákat, amíg pofára kiszúrok egy öreg komcsit, és csak úgy, hopp, elkezdem beleveregetni az arcát valami falba vagy deszkakerítésbe, villanyoszlopba, de aztán az egyik kocsma kerthelyiségében szépen lenyugodtam, mert hát tavasz volt, az első meleg tavaszi napok egyike, a méhek is előbújtak, virágot kerestek, ott zümmögtek körülöttem, ott röptették csíkos, szőrös kis potrohukat körülöttem, és ettől egy kissé megbékéltem.

Mintha egy tajtrészeg medvét felejtettem volna a lakásomban: a zárat fejszével verték szét, a keret körül hajszálrepedés a falon, a zár lógott… Azt hittem, talán rendőrségi rajtaütés volt, vagy mi a szar, de hát egy-két hangos éjszakáért nem törik rá az ajtót az emberre, még egy ilyen kisvárosban sem. És nem napközben. Ha kossal beverik az ajtót, azt kora hajnalban teszik, de úgy, hogy ing, gatya szakad, símaszkos, fekete ruhás rohadékok ugranak az ember lakásába, üvöltve, a legtöbb nehézfiú szó szerint be is fosik, zokniig csurog lé ilyenkor, meg nyígnak, mint a kisgyerekek. De nem, ezen az ajtón belülről rágta ki magát valaki. És belülről egy székkel meg is támasztotta azt az ajtót az a valaki. És ez a valaki a kis lotyó volt, aki félmeztelenül feküdt a földön, részegen, úgy nézett rám raszteres tekintettel, mint akit egy zsák krumplival vertek fejbe néhány pillanattal korábban. Annyira részeg volt, hogy az ágyra már fel sem mászott, csak lehúzta a paplan felét és most bámult rám, a nyaka meg mintha gumipertliből volna, úgy imbolygott rajta a részeg feje.

– Gyeee! – mondta, majd maga elé révedt, megpróbált felkönyökölni, de csak arcra bukott és el is aludt.

– ’sszamegazisten! – mondtam. Néztem a kisbaltát, amivel szétverte az ajtót. Az ágy mellett egy majdnem üres üveg Baccardi. Életemben nem vettem Baccardit. Ő vette. Széjjelverte itt nekem az ajtót, bevásárolt piából, leszopta magát, aztán a kis hokedlivel betámasztotta az ajtót, hogy huzatot ne kapjon a kis puncija neki.

Egyik kedvenc kocsmám volt, de csak tavasszal meg nyáron, mert itt egy kávé mellett is el tudtam üldögélni, telefont babrálva vagy újságot olvasva, ráadásul két napja még nem ittam, gondoltam a pohár vodkával a kezemben, két napja csak úgy ültem itt, teljesen egyedül kávézgattam, és akkor is ugyanígy figyeltem a kis szőrös seggű méheket, mert éppen azon a napon nyitották meg újra a kocsma teraszát, így hát kiültem és az apámra gondoltam, aki biztosan részegen fekszik otthon, vagy éppen denaturáltat vesz magának, mert összeakadt valami nyomott alakkal, akinek volt pénze, de nem mert hazamenni, vagy nem akart, közben meg arra gondoltam, hogy talán én nem így végzem majd, mint az apám, mert csak feleannyi idős vagyok, mint ő, még van időm helyrehozni ezt-azt, még rajta is tudok segíteni, valamit teszek, talán történik valami, amitől gellert kap az élete és röppályát vált, és talán azok a májsejtek is regenerálódnak majd, talán sportolni is elkezdek, talán újra beiratkozom az egyetemre, talán ki tudja… mert hirtelen mindenféle eszembe jutott, hogy két napja még csak itt kávéztam, két napja még úgy volt, hogy milyen jó, hogy többé nem iszom, hogy milyen jó is a tiszta fejem…

Az ágy mellett hevert a kis hippihátizsákja. Kinyitottam, beletúrtam. A szokásos női holmik alatt megtaláltam a tárcáját, benne eurós érméket, román meg magyar pénzt, mind apró címleteket. Az egyik kis cipzáros zsebben valami kemény téglalapalakú kártyát tapintottam ki. Elhúztam a kis cipzárat, előkerült egy német személyi, az ő képével, nevével. Nagykorú, hűbazz…! Huszonöt. Húsznak néz ki, de huszonöt. Csak agyra nem stimmel a csaj. Szétverte itt nekem a lakást. Kirángatom az ajtó elé, majd otthagyom, gondoltam. Akkor meg bosszúból nemi erőszakkal vádolhat. Hát akkor aludjon csak. Ilyen széjjelkúrt lakásban képtelenség ülni. Ilyen széjjelkúrt lakásból inkább elmegyek. Be, dolgozni, van egy pár régi adósom, köztük olyanok, akiket a lakásukon se nagyon látogattam meg, a szerződést is ott kötötték meg az irodában, pedig a belső szabályzat szerint ki kellett volna járni a lakásra, néhány pillantással felmérni a hitelképességet, meg hogy valóban ott lakik-e. A szerződést ugyancsak ott kellett kötni. Néhányukkal meg kivételeztem.

Hát most majd pótolok. Most majd behajtok egy kis summát is, szarul állt a mérlegem és fejpénzt kapok, jutalékot, öt százalékot. Megdöngetem a rohadt ajtajukat, öntapadóst ragasztok az ajtajukra, hogy tartoznak, hogy a teljes szomszédság láthassa. Ott fogok ordítani a lépcsőházban a tartozásért, mint az illegál kollégák, hogy: add meg a pénzedet, te szarházi! Bár ez is szabályellenes már egy ideje, de kit érdekel… Nem jön ide senki ellenőrizni a fővárosból, hogy mit tartunk be, mit nem, évente legfeljebb egy-két alkalommal, csak a pénz csordogáljon, az a havi harminchét százalékos kamat, pöfögjön a traktor, csörögjön a kassza…

És eszembe jutott az az ötvenes, hosszú hajú alkesz, akit, ha otthon találtam is, hát soha nem volt neki pénze és folyamatosan csontrészeg volt. Mivel hónap közepén jártunk, arra gondoltam, talán még maradt valami a betegnyugdíjából, valamennyit csak behajtok rajta. Majd szépen leordítom a fejét, ahogyan ő szokta az enyémet, és elkísérem az első bankautomatáig, és szépen kikapartatok vele egy nagyobb summát. Miközben egyre jobban fölhergeltem magam, a vasúti felüljáró alatt kerülgettem a szarkupacokat, és próbáltam nem kifasíroztatni magam egy vonatszerelvénnyel.

Teljesen kihalt volt az a kis apróházas prolinegyed, mindenki a kocsmákban verte el a pénzét, vagy dolgozott, vagy otthon kuksolt és hallgatózott, bujkált a konkurencia emberei elől. A kaput nyitva találtam, így hát egyenesen rámentem az ajtóra, mert hallottam, ahogy bömböl odabent a zene. Persze ajtót nem nyitott senki, hiába is vertem ököllel. Nagy antrét akartam, ezért hirtelen nyitottam be, és ott állt az én emberem a koszos lakásában, koszos ruhában, koszosra ivott aggyal. És amint meglátott engem, halálra vált arccal lépett néhányat hátrafele, majd eldőlt, mint egy farakás. Még a feje is koppant kettőt: egy erősebbet a konyhaasztal sarkán, majd egy tompát a padlón, és nem mozdult. Lélegzett, de nem mozdult, csak pislogott a plafonra. Kis vértócsa jelent meg a tarkója alatt. Én meg ott álltam, néztem, és még csak le sem guggoltam hozzá, csak annyit mondtam, hogy: hé! És néztem azt a szerencsétlen fickót, ahogyan megy ki belőle az élet, és észrevettem egy kisebb köteg pénzt az asztalon, felmarkoltam, belegyűrtem a zsebembe, és indultam is az ajtó felé, de akkor meghallottam, ahogy valakinek a lépései alatt ropogni kezdenek az udvaron a kavicsok. Nyitva volt az egyetlen nyomorék kis ablak, azon másztam ki, átvágtam a száraz, gazos hátsó kerten, átmásztam a kerítésen és a régen felhagyott szántóföldeken átvágva, szinte futva mentem a vonatállomásig. Ott ténferegtem egy darabig, majd egy taxival felvitettem magam a város túlsó végébe, egy lepukkant kocsmáig. És egy egész üveg vodkát kértem, meg egy poharat és így vonultam ki a kerthelyiségbe. Lehuppantam egy székre, töltöttem. Nem voltam egyedül. Egy punkszerű figura ücsörgött a kert túlvégén, orrára csúszott napszemüveggel, annyira zavaros tekintettel, hogy lehetetlen volt megállapítani, most engem bámul, vagy csak úgy elvan magában. És irgalmatlanul szarul nézett ki. Nem is az öltözéke, hanem a testtartása, az egész valója maga volt a két lábon járó katasztrófa és szerencsétlenség és minden szar, ami egy emberrel megtörténhet, és ha így megy tovább, hát néhány éven belül én is így és itt fogok majd rohadni a tavaszi napsütésben, zavaros tekintettel bámulva a méhzümmögésben rügyező fákat. És talán nem is részeg volt, mert csak egy kávé volt az asztalán és újság az ölében, a helyi napilap, de így is reménytelen, bányamélyre lecsúszott figurának tűnt. És akkor felemeltem a poharat, majd vékony sugárban, hogy egyetlen cseppje se menjen kárba, szépen visszatöltöttem a vodkát az üvegbe, és visszacsavartam rá a kupakot.

És akkor egy aktatáskás figura rontott be a kocsmába, kezében egy teljes üveg vodkával meg egy pohárral, leült, töltött magának, aztán nézte a poharat, de nem ivott bele, és váratlanul olyat tett, amit én ebben a kurva életben kocsmában még nem láttam: vékony sugárban visszatöltötte a vodkát az üvegbe, visszacsavarta rá a kupakot, majd odament a pulthoz és visszaadta az üveget, és fojtott hangon vitatkozott valamit a pultos csajjal, mire megjelent a főnök is, Pali bácsi, egy kövérkés, bajszos, zöldségárus kinézetű figura, és fojtott hangon megint alkudoztak egy sort, majd Pali bácsi pénzt vett ki a kasszából, kiszámolta a pultra, az aktatáskás meg, ahogyan jött, ugyanazzal a lendülettel ki is vágódott a kocsmából, szóval ezek jutottak eszembe, most, hogy újra egyedül ültem ott, de most már vodkával a kezemben, és tudtam, hogy aznap addig fogom magamba dönteni a piát, míg ki nem dobnak a kocsmából az útra, és tudtam azt is, hogy másnap kék-zöld foltokkal meg mindenféle sebekkel a testemen fogok ébredni, teleokádott ruhákkal, már előre láttam magamban az egészet, mint valami filmen, hogy az én plafonig szaros örökségemben töltök majd egy pár delíriumos éjszakát, és reggelenként a kis vértócsában izgő-mozgó kukacok látványára térek majd magamhoz, ahogyan új élet sarjad az én genetikai örökségem büdös, oszladozó kis ötven százalékában.

Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg biciklifutárkodik, illetve a Népújságnál van szombatonként egy Alulnézet című karikatúrarovata.

‍