Ötven százalék (első rész)

Apu, mi van, apu, mi a lófaszt akarsz, ez jár a fejemben, miközben a vécécsészébe ragadt szarcsimbókokat célozgatom hugyozás közben, mert ezt kérdeztem tőle, az apámtól, utoljára, telefonon, amikor néhány napja felhívott, de nem szólt bele, de végül mégis-mégis mondott valamit, amit nem nagyon értettem, mert annyira részeg volt, és csak a végéből bírtam valami értelmeset kihámozni, talán olyasmit mondott, hogy ő így beszélget Istennel, de csak annyit válaszoltam neki, hogy megbaszott téged az Isten, majd kinyomtam a vonalat, ennyi, és másnap délután hívott az anyám, hogy hallod, Ferike, meghalt az apád.

Reggel arra ébredtem, hogy ott ül az ágyban, ott mellettem, felhúzott lábakkal, csendben, az orrát piszkálva. Nem moccantam, néztem azt az orrtúrást. A paplan hónaljig fölhúzva, mellei a paplanon, na nem szétterülve, csak úgy rajta. Én meg bemásztam az alá a paplan alá, a meleg szagok és textilek közt megtaláltam az idomait, arccal előre haladtam a combjai közt. Először megriadt, megrándultak a lábai, de aztán kapcsolt, majd rákapcsolt, lassan kiengedett a görcs, széttárta a lábait.

Miután végeztem, végeztünk, kibújtam a paplan alól, megtöröltem a számat, cigit kerestem, meg hamutartót. Másnapos voltam. És másnaposan mindig felborul bennem a hormonegyensúly, üzekedni akarok, nincsenek bennem gátlások, még van bennem alkohol, de már józan vagyok, de nem annyira, hogy a késztetések a mélyben maradjanak.

Verítékcseppecskék ültek a homlokán, kissé még pihegett. Verítékcseppecskék a nyakán, a nyak és a kulcscsont gödrében. Felnyalogattam. Kissé sós volt, kissé mintha zsíros.

Jó ez a félmásnapos, félrészeg, féljózan állapot. Ez a legjobb része az ivászatnak, feltéve, ha nem egyedül iszik az ember. Feltéve, ha… Mert ha egyedül, marad a hajnali émelygés, a szinte fájdalmas erekció, amit nem is hívnék vágynak, mert annál intenzívebb, erőszakosabb és gátlástalanabb, és akkor vagy iszom tovább, vagy megpróbálok Rivotrilt vagy Diazepamot szerezni valamelyik spantól, és azzal túl lehet élni a napot. Vagy egész délelőtt, délután rakétákat tekerni, estig. De az sem ideális, mert ha spangli van, de nő nincs, akkor még rosszabb az egész.

– Zuhany kell most nekem – mondtam.

– Én is jöhetek? Megyek én is. Menjek én is? – mondta.

– Hideg vízzel fogok. Így szoktam – mondtam.

– Nem baj, bírom, hogy nem vagy normális… – mondta.

– De várj csak egy picit… – mondta.

És most ő tűnt el a paplan alatt. Görcsöltem egy kissé a szagok miatt, hogy talán bepállottam odalent, de aztán kiengedtem én is. Ő is megtalálta az utat a textilek és szagok közt az idomaim felé.

– Maradsz estig? – kérdeztem, miután lecsutakoltuk egymást és feltettem egy kávét főni. Nem válaszolt. Már aludt, falnak fordulva. Fogat mostam, amitől okádtam egy ordasat. Majd megint fogat mostam. Közben lefőtt a kávé, szörcsögött a kotyogó. Kitöltöttem egy bögrébe, tejet löttyintettem rá. Leültem a konyhában. Néztem az asztalról félig lecsúszott viaszosvásznat. Egy pléhtányér a földön hevert, a fajanszon széttaposott ételmaradékok, az asztalon minden félretolva, de úgy, hogy középen nem volt semmi. Szóval az asztalon is történt ez meg az… Na, aludj csak, kisanyám, gondoltam, majd a ruhafogasról leakasztottam az aktatáskát, és elindultam az irodába. Az ajtót viszont bezártam. Ha menni akar, felhív, ha nem, akkor is felhív.

Mire a házhoz értem, ő már a hullaházban volt, én meg ott álltam az egyetlen szobában, és az egyetlen apró ablakot takaró pokróc mellett beszűrődő fényben néztem azt a kéglit, azt a szinte bokáig kosz kéglit, ahol a repedt falak megbarnultak a nikotintól, csikkek szétszórva mindenhol, ahol egy kopott, fehér konyhaszéken egy félig tele mustárosüveg, meg egy pléhtányér a földön, beleszáradt mustárral, pálinkásüvegek, hentesáruk csomagolópapírjai, felvágottak összepöndörödött héja, szőrmaradványok a mosogatókagylóban, az ő szőre, kis fekete tócsa a földön, talán vér, az enyémmel ötven százalékban egyező genetikai anyaggal… az én örökségem, gondoltam, aztán nekiláttam összeszedegetni és bedobálni a dzsuvát a kis fekete dobkályhába, és még érezni lehetett benne a legutolsó alkalommal rakott tűz melegét, a teste már ennél biztosan hidegebb odakinn a hullaházban, erre tudtam gondolni közben, meg hogy fel kellene gyújtani ezt az egészet, a házat, vagy mindent kidobálni és égig érő lángokkal pattogó máglyát rakni a sok kacatból, és a kertet felszántani, napalmot robbantani a faszomnyi telek közepén, hogy nyoma se maradjon, genetikai nyoma se, csakhogy hát itt, bennem van az ő nyoma, ötven százalékban én magam is ő vagyok, mert ez az én örökségem, meg ez a nyomortanya, ez a crackhouse, mert ha cracket nem is, de amennyi füvet elszívtunk ott az öregemmel…, na, azzal egy kisebb párnát lehetne feltölteni… ugyanis hordtam neki rendületlen, mert addig legalább nem ivott, fűre soha nem ivott, és olyankor csak hallgattunk nagyokat és bámultuk azt a légydöngicséléses félhomályt, és az ő zenéi mentek bakelitekről, amik valójában az én zenéim is voltak, az én kamaszkorom zenéi is: mert mind ott vannak a gépem merevlemezén a Sex Pistols, The ­Damned, meg a The Clash és a Ramones összes albuma, cédéken, de már ritkábban hallgatom őket, csak ha be vagyok baszva, csak akkor bőgetem ezeket, és olyankor nem érzékelem, hogy a 150 decibellel bőgetett Anarchy in the UK meg a London Calling csak a szomszédok basztatásáról szól, részemről legalábbis, mert ez itt nem Anglia, csak egy lepusztult kisváros, köze nincs mindahhoz, amire ők anno Molotov-koktélokat dobáltak volna, és én is, akárcsak az öregem, kizárólag bebaszva tudok irtózatosan kiakadni, csak úgy ok nélkül, és ocsmány lenni, csak úgy, ok nélkül, l’art pour l’art, geciláda, mert csak akkor nem bírtam ki mellette, ha ivott, mert olyankor folyamatosan mondott és mondott, és minden pillanatban más meglátása volt ugyanarról a témáról, és valóban nem lehetett kibírni vele egy fedél alatt, ha részeg volt, és szinte folyamatosan az volt, legalábbis az utóbbi években folyamatosan, mert korábban csak több hónapnyi sábbesz után kapta el a gépszíj, az örvény, tudomisénmi, és akkor aztán éjjel-nappal részeg volt. És olyankor fűt-fát meghívott magához inni, csak fizesse valaki akár az egészségügyi szeszt is, és közönsége legyen a kibaszott kacskaringós agymenéseihez, olyankor néha dührohamokat kapott, de akkor sem bántott senkit, csak tört és zúzott, mint egy megvadult csimpánz a kifutóban, mert nem volt ő rosszféle, de jó ember sem volt, az igaz, de lassacskán mindenkit elmart maga mellől, és mind előbugyogtak ezek az emlékek, mint másnaposan az esti flakonos bor sava, ezek az emlékek törtek rám ajtókeretestől, totál képzavar, és miközben ott álltam abban az én plafonig szaros örökségemben, arra jutottam, hogy egy teljes hónap, egy teljes nyár nem lesz elég kipofozni ezt a tanyát, és nagyokat sóhajtva megint azt a kis feketés, száradó szélű tócsát bámultam, amit lassan legyek leptek be, a nyitott ajtón keresztül berepült legyek, ettől meg rám jött a hányás, kiszaladtam és telibe okádtam a kaviccsal felszórt ösvényt az udvaron, és azonnal kilendültem a kapuajtón, majd elindultam a kórház felé, és útközben minden egyes kocsmánál megálltam és megittam egy deci vodkát, egy hörpintésre, azok után, hogy hosszú, hosszú hónapok óta nem ittam semmit, egyetlen pohár sört sem ittam, és a kórház hullaházáig az összes bárban és kockás-abroszos-viaszosvásznas-lambériás lajbitépőben vodkát kértem, amit egy kortyból megittam, és tudtam, hogy egy héten belül már megint ott tartok majd, hogy denaturáltra való aprópénzért fogok négykézláb matatni a ruháim zsebében meg a fiókok alján, és eladok néhány téli holmit meg drága szerszámot bagóért, még a festményeimet is odaadom valakinek egy liter borért, mindenféle aljanépeket hívok majd meg magamhoz, csak állják a csekket, hozzák akár a denaturáltat is, és ötvenes-hatvanas, baszatlan pinákat teszek majd baszottá, csak itassák fiatal testem torkát akár flakonos borral is… és végül így, teljesen szét- és bebaszva értem fel a kórházhoz, ahol az anyám ott cigizgetett a hátsó bejárat lépcsőjén, a hullaháznál, vagyis a kórbonctan ajtajának a lépcsőjén, és kérdezte, hogy be akarsz menni, Ferike, mert én már azonosítottam, és neked már nem muszáj bemenni, mondta, és ledobta a rúzsfoltos cigijét a járdára, de úgy, hogy még el sem taposta.

Egy ismerős patikustól kaptam egy szem tízmillis diazepamot, félbetörtem, egy felet bevettem. El is nyomta a másnaposság élét, de nem a libidót. Így üldögéltem az irodában, félig bóbiskolva, az előző éjszaka foszlányokból lassan összeálló emlékeinek hatására szépecskén sátorozva az asztallap takarásában, amikor dél környékén felhívott:

– Mikor jössz, keménycsávó? – kérdezte álmatag hangon. Alig nyíltak ki a csipái, már a dugáson járt az esze. Nekem meg azon, hogy egyáltalán megvan-e tizennyolc, vagy maholnap bilincsbe verve visznek el az irodából vagy otthonról, a szomszédok legnagyobb örömére. Ha nincs, ki sem merem dobni. Ott fog tanyázni egy kiskorú, aki majd azzal zsarol, ha nem dugom eleget, akkor beköp. Hát majd dugom a tizennyolcadig születésnapjáig! E gondolattól mintegy megvilágosulva színleltem a melót, nagyjából délután háromig. Majd a hasamra ütve elkészítettem egy féloldalas jelentést, átküldtem a főnökömnek, és elindultam kifelé az irodából.

– Eeegy pillanat! – szólt utánam a kis bögyös főnökcsaj.

– Mi a gond? – kérdeztem.

– Hova? – kérdezett vissza, kissé letolva a szemüvegét az orrán, afölött próbálva főnökhöz méltó szúrós tekintettel nézni rám. Ez már csak azért sem jöhetett neki össze, mert szívesen megdugtam volna őt is, ő is szívesen vette volna, ha megdugom, lehetőleg az íróasztalán. És tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja és….

– Kávézni megyek – válaszoltam.

– Kávézni egy szart! Muta’ a híváslistádat! – mondta aprócska kezét nyújtva.

– Rábasztál, cica! Ez nem szolgálati telefon. Saját, értve vagyok?! Mert végül mégsem kaptam szolgálati telót!

– Ha ilyen rohadék vagy, soha nem is kapsz! – mondta, és visszabújt a munkájába.

– Kapd be! – mondtam.

– Vedd elő! – mondta kapásból, fel sem nézve a monitorról.

– Majd ha a seggünk is nem lesz bekamerázva, direkt neked, elő is veszem! – mondtam, és elindultam hazafele, szándékosan nyitva hagyva az iroda ajtaját. És fejben számolni kezdtem. Egy-kettő-három-négy-öt-hat… és:

– Ajtóóóó! – ordította Nagycsöcs Főnökasszony.

Folytatása következő lapszámunkban

Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg biciklifutárkodik, illetve a Népújságnál van szombatonként egy Alulnézet című karikatúrarovata.

‍