Otthonosan ismerős vagy ismerősen otthonos? – Vincze Ferenc kötetét mutatták be Kolozsváron

„Mi a különbség otthonosság és ismerősség között?” – merül fel a kérdés Vincze Ferenc negyedik prózakötetének olvasatán. Nem először, nem is utoljára: Sánta Miriám egy recenzióban már ezt a kérdéskört, ezúttal azonban maga a szerző is csatlakozott a párbeszédhez. Augusztus 18-án Az utolsó történet című novelláskötetéről Sánta Miriám beszélgetett Vincze Ferenccel a Bulgakov Irodalmi Kávéház teraszán. 

‍

Miért érzünk valamit otthonosnak, másvalamit csupán ismerősnek? Meddig húzódik az otthonosság képzeletbeli határa? És a kettő közül melyik kifejezés jellemzőbb a szerző hétköznapjaira? Vincze Ferenc marosvásárhelyi születésű író, 1989 után Magyarországon telepedett meg, jelenleg azonban Bécsben él. Ennek fényében megítélése szerint leginkább az ismerősség jegyében zajlanak mindennapjai. Kiderül, hogy célba találtak a kérdések, épp ebben a kötetben próbálta feltérképezni otthonosság és ismerősség viszonyát, hol húzódik az a bizonyos határ a kettő között. Számára talán nem is helyhez kötött az otthonosságérzet, hanem olyan intim környezetet feltételez, amelyet manapság egyre nehezebb megtalálni vagy kialakítani. 

‍

Sánta Miriám olvasatában Az utolsó történet novellái is olyan univerzális „köztes létet” teremtenek meg, amely kivétel nélkül jellemző a szereplőkre, Csikós Pista lókupectől kezdve az urbánus humánértelmiségig. Egyfajta várakozás, toporgás, stagnálás hangulatvilága jellemzi a kötetet, nem lehet tudni pontosan, mit akarnak a szereplők, mégis állandóan döntéshelyzetben látjuk őket. Vincze Ferenc számára nagyon izgalmas az említett köztes lét kérdése, ugyanakkor szerinte fokozatosan kezdett ismerősebbé, otthonosabbá alakulni. Kicsit ellentmondásosnak tűnhet, de így van: jelenleg ebben az ismerősségben próbálja otthon érezni magát. Ez megint csak független bármilyen konkrét helyszíntől, a kötet novelláinak egy része a városon kívül játszódik, akad azonban olyan is, amely kifejezetten városi környezetet követel magának. „Mindannyiunkat utolér a köztes lét” – hangzik el Sánta Miriám kissé rémisztő következtetése.

‍

Irodalmi hatásokat illetően két fontos szerzőt emelt ki Sánta Miriám, akiket valamilyen formában felfedezett Vincze Ferenc prózájában: Bodor Ádám és Hazai Attila. A szerző elsőre nem is tagadja a rokonságot, saját bevallása szerint nagyon szereti azt a prózát és azt a fajta világot, amit Bodor Ádám ír, azonban úgy érzi, nem épp ebben a kötetben érződik leginkább, hogy próbál közelíteni a bodori prózavilág felé. Hazai Attila esetében a groteszk, fekete humor volt az, ami mindig is érdekelte. Ugyanakkor fontos megemlíteni Thomas Bernhard osztrák író műveit is, amelyek lendülete és intenzitása hatott nagy mértékben a szövegeire. 

‍

Egy kevésbé szokványos felvetéssel zárul az est: Vincze Ferenc szereplői kortárs prózához mérten is rengeteget cigarettáznak. Arra nem kapunk egyértelmű választ, hogy ez egy tudatos reflexió volt a dohányzási szokásokra, vagy az énidőt kereső szerző gesztusai tudattalanul is átszivárognának a prózavilágba, esetleg ez is amolyan köztes létet leíró narratív játék. Kiderült továbbá az is, hogy Az utolsó történet című kötet párhuzamosan alakult több másik kísérlettel, amelyek a Desertum után az Erdélytől való eltávolodás mégis egyfajta visszaközelítés jegyében születtek. Két éve jelent meg A hegyi hódok tündöklése és bukása című tárcanovella-kötete, akkor már nagyjából elkészült Az utolsó történet is, felmerül azonban a kérdés, hogy mi alakult még párhuzamosan ezekkel, mit tűz ki célul egy újabb Vincze-kötet?

‍

‍

Leendő kötetről jót vagy semmit: újabban a tárgyak és tárgyakhoz fűződő történeteit próbálja megírni, műfajiságát tekintve szoros rokonságban állna egy lexikonnal (abban az érdelemben, hogy nem kötné össze szigorú linearitás a szövegeket, ugyanúgy működne két szöveg összeolvasva, mint akár tíz vagy a teljes kötet). Egyfajta objektív szerzői leltár munkaterve tárul elénk, amelyben teljesen szabad szeme van az olvasónak abban, hogyan rakja össze a történetet. Az eleje és a vége már megvan, a kettő között azonban bármi elképzelhető. Sánta Miriám megjegyzi, hogy egy ekkora lélegzetvételű a projekt maga a „végtelen történet”, de a szerző biztosítja a részvevőket arról, hogy „egyszer vége lesz – annyi türelmem nincs”.

‍