Összepakolni egy gyerekkort (Prózák Vallasek Júlia fordításában)

Összepakolni egy gyerekkort

(Când împachetezi o copilărie)

‍

Néhány évvel apám halála után anyám úgy döntött, ideje Kolozsvárra költözni, és eladásra hirdettük a lakást, ahol gyermekkorom egy részét és teljes kamaszkoromat töltöttem.

Sokat költöztem életem során, de ez volt az első alkalom, amikor szét kellett válogatnom és össze kellett csomagolnom mindent, ami hármunk életét jelentette ott, a Duna partján. Mivel mindent nem hozhattunk magunkkal Kolozsvárra, dönteni kellett, mit dobjak ki, mit tartsak meg. Ruhák, párnák, takarók, edények, poharak, tányérok, fényképalbumok, könyvekkel teli zsákok, mind újságpapírba csomagolva, felcímkézve, dobozokba téve vagy otthagyva. Ami már nem kell. A túl régiek. Túl értéktelenek. A könnyen hátrahagyhatók.

Apám gondos és találékony ember volt. Fantáziája volt és kézügyessége, ezért félretette azt is, amit én semmiségnek gondoltam, ő viszont tudta, hogyan lehet majd hasznosítani: javított, rögtönzött, háztartási tárgyakat rakott össze limlomokból, és az eredmény minden alkalommal látványos volt.

A tömbház alagsorában levő pincénkben aprólékosan felcímkézett dobozokban sorakoztak a kábelek, csavarok, anyagdarabok, régi tárgyak, dobozkák, befőttesüveg-fedők, befőttesüvegek, mind szépen elrendezve a polcokon.

Évfolyamonként spárgával átkötve eltette az én Cinema folyóirat- és évkönyvgyűjteményemet is. A tankönyveimet és azt a három-négy füzetnyi írást, amit nagyvonalúan „első regénypróbálkozásaimnak” neveztem.

Miután pár napig lapozgattam ezeket, nyitogattam a dobozokat és sírtam, végül úgy döntöttem, kidobom az egészet a szemétbe, elborított a rengeteg tárgy és emlék.

Meggondolatlan, rossz döntés volt, már nagyon bánom. Az életem egy részét hajítottam kukába, utána úgy éreztem magam, mint egy gyökerestől kitépett fa, ami már nem tartozik sehova.

Sajnálom az 1977-től 1992-ig gyűjtött Cinemákat, azokban olvastam először Roger Vadimról és Barbarelláról, Marie Laforet-ról és Yves Montand-ról, Jean Gabinról és Michelle Morganről. Sajnálom a füzeteket is, amelyekbe iskoláskori regényeimet írtam. Ma már alig emlékszem rájuk, jó volna újraolvasni őket. Ott maradtak a Depeche Mode- és Pierre Brice-posztereim is, a tollaslabdaütők, a kék műanyag kerekű kínai görkorcsolya, a gyékényszőnyegek, amelyeken napoztam, mikor csónakkal átkeltünk a Duna túlsó partjára.

Most ismét egy olyan pillanat áll előttem, amikor össze kell pakolnom. Bár a főszereplő nem én vagyok. Elnézem a fiamat, aki betöltötte a 16. évét és kijelentette, ideje megválni a gyerekkor minden szobájában tárolt jelétől: játékoktól, óvodai emlékektől, dinoszauruszoktól, távirányítós autóktól, naiv rajzoktól és egy Elefántkirályt ábrázoló festménytől.

Szemem előtt ér véget egy gyerekkor, és én szeretnék minél többet megmenteni belőle. Egy marhacsontot, amit Bukovinában, Putna felé menet találtunk, és ráfogtam, hogy biztosan tirannoszauruszcsont. Befőttesüvegeket tele erdőn-mezőn talált, elpusztult cserebogárral, szöcskével, lepkékkel. Egy kecskekoponyát, amit eleinte kissé ferde szemmel néztem, de aztán idővel megszoktam. Papírvirágokat, telerajzolt, girbegurba betűkkel teleírt kisebb-nagyobb papírlapokat. Állatos kockákat, memóriajáték kártyáit, mozdonyokat, kisautókat, Kendamát, mindenféle színű, méretű és formájú squishy gyurmát, legót, legót és legót, mindenféle apróságot, ami pár évvel ezelőtt divatos volt, most pedig már a nevükre sem emlékszem.

Válogatunk, csomagolunk, adományozunk, sokkal kevesebbet tartunk meg, mint szeretném, segítek, részt veszek a folyamatban, és időnként lopva félreteszek egy-egy rajzot, levelet, Mikulásnak írt üzenetet.

A szemem előtt ér véget egy gyermekkor, szép ez, megható, kiváltság, hogy jelen lehetek ebben a pillanatban. Néha a belső hangocska azt suttogja, de jó lenne, ha csak rövid ideig megállna az idő, hadd örülhessek ezeknek a dolgoknak jobban, mint akkor, amikor enyhe kétségbeeséssel szedegettem a köveket, botokat és csontokat az erdőben és a lakónegyedben.

Az idő nem hallgat rám, és jól teszi. Én se nagyon hallgatok a fejemben csöndben sírdogáló hangra.

De néha lopva lehajolok, és félreteszek egy meggyszínű kisautót, egy kávébarna dinót és egy struccot, amelyik már réges-rég elveszítette a fél lábát.

‍

A paplanos

(Plăpumăreasa)

‍

Brăilai nagymamámnak volt egy Gréta nevű paplanosa. Mindig ősszel jött hozzánk pár napra, amikor elkezdődött a télre való felkészülés. Először olyan öt-hat éves korom körül találkoztunk. Az egész ház fenekestől felfordult, eluralkodott benne az izgalom. A nappali közepén, egy régi viaszosvászon abroszon gerebenezésre váró fehér gyapjúhegy állt.

Gréta érkezése előtt pár nappal nagymamám minden szekrényét átkutatta: tisztán emlékezett, hogy valahol lennie kell egy vég új, meggyszínű paplanselyemnek. Mikor végre megtalálta, emlékszem, erőteljes naftalinszagot árasztó vékony zsírpapírba volt csavarva.

Gréta sovány nő volt, olajbarna bőrrel és mély hanggal. A hangját szerettem a legjobban. Délután érkezett, és megtelt vele a ház.

A szertartás a kávé rézibrikben való elkészítésével indult, majd meggylekvárt tettek a kerek üvegtányérkákra, hideg vizet a karcsú, szürke talpas poharakba.

Aztán törökülésben elhelyezkedtünk a szőnyegen, és kezdődhetett a gyapjúfésülés.

Gréta sokat dohányzott és görög volt. Tetszett, ahogy este suttogva elköszönt: kaliszpéra!

Görög volt a szomszéd is, Damian apó. Amiral cigarettát szívott, és egylejest, sőt néha háromlejest csúsztatott a markomba, ha szélsebesen elszaladtam neki a sarokra egy pakk cigarettáért.

Carolina néni is görög volt, akitől a borscsot vette nagymamám minden pénteken.

Aztán ott volt Madame Nelepcu, nagymama barátnője, aki a Duna túlsó partján, Gheceten lakott. Motorcsónakkal jött Brăilára, és ­Nicoletutól, a töröktől hozott nekem nyalókát. Nem nyalókának nevezte, hanem sekerinek. Nicoletu fagylaltot is fantasztikusat készített. Olyan állaga volt, mint a nedves homoknak, és pisztácia- vagy vaníliaíze. Életemben nem ettem jobb fagylaltot.

Aztán ott voltak a lipovánok, akik esténként jöttek fel a kikötőből és halat kínáltak: vörösszárnyú keszeget, sügért meg harcsafit, amit kuprinak neveztek.

A barátnőm nagymamája is lipován volt. Nyaranta jött Mila 23-ból, és orosz dalokat tanított nekünk: patamu, patamu e sto piloto… fogalmam nincs, mit jelentett. Együtt néztük az orosz tévét, és fordítgatta nekünk a gyerekfilmeket.

Három házzal odébb lakott a sok gyerekével Józsi. Isten tudja, hogy kerülhetett a Bărăganra. Csak arra emlékszem, hogy amikor először mentem haza egyetemistaként vakációzni, „Jó napot!”-tal köszöntöttem.

Szegény Józsi szinte elájult a meglepetéstől, úgy megörült! Ettől kezdve minden vakációban mohón várta a hazaérkezésemet, mert Kolozsvárról vittem neki hírt.

Tarkabarka, különféle színekkel, nyelvekkel és szokásokkal tele világban nőttem fel. Mindenki nyugodtan, vidáman használta a saját anyanyelvét, anélkül, hogy azon aggódott volna, hogy azzal másokat megbánt.

Az etnikai hovatartozás ténye csak akkor került elő, amikor kiegészítő információra volt szükség ahhoz, hogy valakit be tudjunk azonosítani. Melyik Alina: a lipován vagy a zsidó?

Nekünk, többségieknek eszünkbe se jutott lenézni azokat, akik más nyelven beszéltek vagy más vallást követtek. Nem gondoltuk, hogy csak mert többen vagyunk, jobbak is lennénk.

Éppen ezért az uszítással, gyűlölettel teli napokon elveszetten, idegenül érzem magam a saját hazámban.

És nagyon szeretnék ismét ötéves lenni, meggylekvárt nyalogatni kiskanálról, és Gréta elsuttogott köszönésére várni: kaliszpéra!

‍

Sehová nem vezető találkozások

(Întâlnirile care nu duc nicăieri)

‍

Csaknem egyszerre érünk az ablak elé. Meleg, kellemes hangja van, ez kelti fel a figyelmemet. Nagyjából egy időben végzünk az iratok leadásával, és az emeleten ismét összefutunk. Újabb szoba, újabb ügyfélfogadó ablak, ugyanaz a kitöltendő formanyomtatvány. Egymásra mosolygunk, amikor elhelyezkedünk az asztal két oldalán, és nekiveselkedünk a kitöltésének.

Aztán ismét egymás mellett az ablaknál. Kimegyek a polgármesteri hivatalból, át az utcán kávét venni. Egy kis jutalom, amiért gyorsan, sorban állás nélkül végeztem.

Látom, hogy a nyomomban lépked. Visszafordulok és rámosolygok.

– Kapucsínót veszek!

Rám nevet:

– Én is.

Magas, szőke, a haja begöndörítve. A maszk mögött szép lehet a mosolya. Átveszem a színes papírpoharat és elköszönök. Kedvem lenne hívni, igyunk meg együtt egy kávét a padon. De az elfoglalt városlakók nem állnak csak úgy szóba idegenekkel. Nem érnek rá feleslegesen cseverészni. Sietnek, rohannak, terveznek, leszerveznek előre. Ez a rövid, derűs találkozás mégis mosolyra késztet.

A szőke lány miatt mintha egy kicsit jobban tetszene ez a zsúfolt, piszkos város.

Eszembe jut róla egy másik szép, szőke lány, akivel egyszer régen, kisiskolás koromban találkoztam.

Éjszaka volt, október vége, esett és fújt a szél, ahogy csak Dobrudzsában tud fújni. Apával ültünk a vajszínű Daciánkban, hazafele tartottunk Măcinből Brăilára. Ahogy elhagytuk Măcint, egy fehér ballonkabátos árnyék integet kétségbeesetten. Apa megáll, és a kocsiba beszáll egy szép, szőke lány piszkosfehér ballonkabátban, ormótlan barna bőrbakancsban. A haja csuromvíz az esőtől. Nedves ruha, ibolyaparfüm illata van, amelybe halványan cigarettafüst keveredik. Félénken összehúzza magát mellettem a hátsó ülésen, igyekszik minél kevesebb helyet foglalni. Földöntúli jelenségnek érzem, szégyellem alaposan végigtanulmányozni. Ezért aztán diszkréten, a szemem sarkából figyelem. Látom, hogy próbálja a füle mögé simítani a haját, amiből lassan csöpög a víz. Kicsit reszket, nyilván csuromvizes lett az esőben. Megérzi, hogy bámulom, felém fordul és szomorúan elmosolyodik. Szép, a szeme szemceruzával kihúzva, a szemzugokban elfolyik a festék. Ettől kissé tragikus benyomást kelt. Keveset beszél, úgy tűnik, kissé rekedt a hangja. Egész lényéből sugárzik a szomorúság.

Átkelünk a Dunán, mire hirtelen izgatott lesz. Azt mondja, ki akar szállni, ott helyben, a parton. Apa azt feleli, beviheti a városba, leteheti valahol a központ közelében. A lány egy 10 lejest lobogtat, amit apa határozottan visszautasít. Aztán a lány kiszáll, és eltűnik a komp előtt sorakozó autók között: karcsú, kissé remegő árnyék.

Csaknem negyven év telt el a találkozás óta, de nem tudtam elfelejteni ezt a fehér ballonkabátos lányt. Legalább tíz különféle történetet kitaláltam róla, annak függvényében, hogy éppen mennyi idős voltam. Eleinte meg voltam győződve arról, hogy ő a jó tündér, akit mi mentettünk meg valamilyen nagy veszélyből. Aztán sorban ötöltem ki neki hálátlan szeretőt, aki elhagyta, súlyos beteg anyát, külföldre menekült fiútestvért, elbukott vizsgát az orvosi karon. Egy bérelt szobácskát, ahonnan sürgősen távoznia kellett. Terhességet, amit mindenképpen meg akart tartani, annak ellenére, hogy a családja lebeszélte róla. Most úgy képzelem, hosszú haja szépen megőszült, hátul összekötve viseli, a gyerekei mind külföldön dolgoznak.

Emberek, akikkel véletlenül találkozunk. Mi lenne, ha megállnánk, ha kérdeznénk tőlük valamit, meghallgatnánk őket, ha többet tudnánk meg róluk? Hogyan változtatná meg az életünket? Hányan lennének a barátaink? Hányszor vágynánk arra, hogy meséljünk magunkról, hányszor arra, hogy mások történeteit hallgassuk?

Szeretnék céltalanul járkálni a világban és történeteket gyűjteni. Megőrizni, továbbmesélni, újra felidézni őket. Szeretnék barátokat távoli helyeken, akiket meglátogathatnék, akik eljönnének hozzám. Jóindulatú, derűs, elvárások nélküli kapcsolatok hálózatáról álmodom.

‍

‍

Csendben kel a kalácstészta

(Cozonacii dospesc in liniște)

‍

A téli konyha minden évszakban kényelmes, vendégszerető hely volt. A helység végében egy hatalmas ágy, mellette meggyszínűre festett ágyneműs láda, a tetején apróságokkal. Ollók, szemüvegek, elemes rádió és egy ugyancsak meggyszín Slava óra.

Balra, mindjárt az ajtó mellett asztal, felette polcok, rajtuk rum- és vaníliakivonat, fűszerek, és néhány régi, napszítta, gyűrött fénykép.

Jobbra az ezüstkorlátú, bronzzal kivert kályha a sütővel. Nyáron hallgatag volt és titokzatos, télen duruzsolt, pattogott és árnyékokat vetett a falra, addig figyeltem őket, amíg bele nem aludtam. A kályha mögött a szövetkezetből vásárolt virágos papír rajzszögekkel a falra erősítve. Évente kétszer: karácsonykor és húsvétkor cserélték.

Az ágy közepén bemélyedés volt annak jeleként, hogy mindannyian oda ültünk le a leggyakrabban. Vagy oda vetődtünk, amikor indiánüvöltéssel berohantunk az unokabátyámmal.

Abban a hatalmas, régi ágyban töltöttem a téli vakációim jelentős részét, mert kint hideg volt, hullott a hó és hamar besötétedett. A konyhában a kályha mellett pedig jó meleg volt. Addig játszottunk Kígyók és létrákat, amíg el nem untuk tologatni a játékosokat a táblán és gurítani a dobókockát. Elővettük a kártyapaklit, és hatalmas makaó- meg piroshetes-csatákat vívtunk. Amikor erre is ráuntunk, egymásnak vetettük a hátunkat és olvastunk. Vagy hangjátékot hallgattunk. Vagy beszélgettünk. Mindig volt miről beszélgetni.

A nyugodt, lusta napoknak azonban vége szakadt, mihelyst megérkezett anya a városból. Mindig úgy állított be, mint a forgószél, kiragadott a békés tespedésből. Tervei voltak és ötletei, munkára fogott mindenkit, mintha nem tetszett volna neki, ha csak úgy dologtalanul ücsörgünk. Nem telt el sok idő, máris közölte nagynénémmel, a testvérével: Holnap kalácsot sütünk! Nagyon szerette a fatűzön sült kalácsot. Mi tagadás, valóban remek íze is volt.

Mihelyst elhangzott a varázsszó és az óhaj kifejezésre került, minden vakációs nyugalom odalett. Be kellett hozni a lisztet a kamrából és meg kellett szitálni, a tojásokat tálban kitenni az asztalra, hogy felmelegedjenek, élesztőt kivenni a hűtőszekrényből, tejet, vajat kimérni. A nagy, piros tálat is be kellett hozni, mert ebben rejlik a nagy titok: ha kalácsot akarsz sütni, legyen kéznél, melegen tartva minden hozzávaló.

Négy évvel idősebb unokabátyám feladata volt teljes erőből gyúrni a kalácstésztát, nekem a tál szélét kellett tartanom és vékony sugárban belecsorgatnom az olvasztott vajat.

Aztán a kalácstésztát bundába csavarva, nehogy megfázzon, letettük a kályha mellé, egy székre. Nekünk, gyerekeknek nem volt szabad mozogni ebben az időszakban, mert vagy az ajtót hagytuk tárva-nyitva, vagy elfelejtettünk fát tenni a tűzre, vagy ránk jött az ugrándozhatnék meg az énekelhetnék, anya pedig meg volt győződve arról, hogy a kalácstészta legjobban csöndben tud megdagadni.

Alig vártuk, hogy anya és a néném kilépjenek a konyhából, máris félrehajtottuk a konyharuhákat a tálról, mohó ujjakkal csipkedtünk ki a nyers kalácstésztából, és gyorsan nyeltük, nehogy rajtakapjanak. Olyan finom volt, édes és puha! Igyekeztünk gyorsan elsimítani a felszínét, nehogy lebukjunk.

Az első sütőből kikerülő kalács a miénk volt. Olyan türelmetlenek voltunk, és már annyira kívántuk, hogy azonnal, úgy forrón megettük.

Aztán visszatért a béke és a nyugalom. Örömében, hogy a kalács jól sikerült, anya ismét nyugodt lett és vidám. A nővérek bementek a szobába, ahol a tévé is volt, mi, gyerekek pedig nyers és sült kaláccsal degeszre tömött hassal tettünk-vettünk a Slava óra ketyegése mellett.

Ezek járnak az eszemben, miközben éppen első kalácsomat dagasztom. És mosolygok, mikor anyám felhív, hogy megkérdezze, hogy haladok, és azt kiabálja a telefonba: jó meleg legyen a házban, vigyázz, meg ne hűljön a tészta!

‍

‍

VALLASEK JÚLIA fordítása
1975, Kolozsvár. Szülővárosában él.