.svg)
Ülök és bámulom a holdat – írnám, de nappal van, februári, nihilszürke égbolt. A hold éppen telik valahol e mélyszürkeség alatt, ahogy az idő is. Az én időm, mondanám, de nincs időm. Csak amit magamnak megteremtek, mondanám, mondom is, aztán jönnek a perzsák, jönnek a rómaiak, jönnek az angolok, franciák, portugálok, törökök, németek, oroszok, dinoszauruszok. Jönnek a zombik. Jönnek a neurális hálózatok. Amit estére felépítünk, reggelre lerombolják, elfoglalják, átrendezik. Kolonializmus, ipari forradalom, pánik, depresszió, versengés, megfelelési kényszer, prokrasztináció. Jönnek a civilizátorok, a konkvisztádorok, az inkvizítorok, a globalizátorok, a vírusok, az összeesküvők, a helyeslők és az ellenzők, a befektetők és a kifektetők. Nem lehet az embernek nyugta. Nincs ki megvédje a köreit. Se idő, se teremtés.
Jó volna ülni és bámulni a holdat. Jó volna a természet lágy ölén… Ugyan, jó volna a természet érdes, durva bugyraiban is. Jó volna, ha volna még természet. Nem mintha nem volna, csak annyit szabjuk, vágjuk, osztjuk-szorozzuk, fektetjük, perzseljük és ködösítjük, izoláljuk, hogy azt se tudjuk már, hol van, ha van. A biztonság és a kényelem zeitgeistja egyre inkább felülírja a természet utáni vágyunkat.
Jó volna ülni egy fa odvában, ami befogad.
Van egy kifejezés, az áttekintő hatás (overview effect), egyfajta kognitív elmozdulást jelöl, amit a kozmonauták, az asztronauták és űrturisták Jurij Gagarintól William Shatnerig mindannyian átéltek. Bár a beszámolók többé-kevésbé különböznek, lényegében ugyanarról beszélnek: annak tapasztalata, amikor az űrből, elsőkézből láthatjuk a földet, és annak valóságát, hogy egy apró, törékeny gömböcskéjén élünk az életnek, amit egy papírvékony légkör véd és táplál, egy összefüggő test vagyunk, és csak úszunk a nagy semmiben. Transzcendens tapasztalatot írnak le sokan, az emberiséggel mint egésszel való kapcsolat érzését, amitől a nemzeti határok kicsinyesnek tűnnek.
Jó volna, jó volna. Jó volna csak holdként úszni és bámulni a földet.
