Őseink kertje, Erdély (Folytatás előző lapszámunkból)

A települések mint emléknyomok vezetik az elbeszélőt, ő pedig, mint aki útikalauzt tart a kezében, az olvasót. A temességi, anyja mesélte kevéske történet „hősei” könyvek, folyóiratok, hogy szüleje Trianon után „imádott hazájáról mindent megtanuljon” belőlük. Matyi kutya elevenedik még meg a Temeshez közeli szolgálati lakás körül, Temesságon, ahol az apa helyettesítő állomásfőnök. Innen Teregovára kell költözniük, románok közé, földes szobába, lakásadóik pásztor parasztok; kedvence lesz a puliszka – „legvilágosabb emlék” egy kisgyermek elbújva meglesett születése; nem felejtette el, hogy eljövetelükkor ő már értett románul, édesanyja nyelvtudása ellenben egyetlen szóval sem gyarapodott. A település két római kori emlékét éppúgy érdemesnek találja megemlíteni, mint következő állomáshelyük, a Balkánt és Kelet-Európát a Temes és a Cserna folyosója által összekötő és elválasztó Porta Orientalis, azaz a Keleti Kapu esetében, hogy itt épült Európa egyik leghosszabb alagútja, amelyik egészen a Vaskapuig vezet le. Tudatja: ennek közelében egy dunai híd megépítésére Traian császár már 99-ben kiadta a parancsot. Harci legenda az ellenfeléé, a dákok királyáé, Decebalé: itt dőlt kardjába, hogy ne essen a rómaiak fogságába. Szép élmények idézője a hely, közelében van Orsova a Széchenyi-emléktáblával és Herkulesfürdő is, ahová kirándultak, s ami másutt, máskor ritkán esett meg, apja hegedült, a Herkulesfürdői emléket játszotta. Az élmények másik köre a személyiségpszichológia szerint inkább a szocializálódás, és nem a neveltetés körébe tartozik. Ide, amit „soha az életben” nem felejt el, a karácsony előtti regölést, dörömböléssel, lánccsörgéssel. És ide, hogy szolgálati lakásuk udvarát egyszer csak ellepték a farkasok, úgy kellett rájuk lőni, hogy elriasszák őket.

A Portáról is költözniük kellett – a karánsebesi évek következtek. Anyai sóhaj, apai tehetetlenség és gyermeki ítélet: „Ezentúl sem leszel velünk soha, mert dobálni fognak állomásról állomásra. Így is lett, mindvégig.” Vasúti házak, szolgálati lakás, friss ismerősök, szomszédolás, társasági élet, pletykák – apja mosolygása, bajsza simogatása hűtlensége gyanújakor. Anyja, a sportoló, aki úszik és turulozik a fél méternél hosszabb nyélre erősített tányérszerű koronggal, turulütővel, míg gyanússá nem lesz, akár a műkedvelő színtársulatával, a „soviniszta propaganda” fészkével. Ő pedig? – magyar iskola nincs, románba jár, tanítónője az Erdély megszerzéséért folytatott román mozgalom aktivistája, kitűnően tud magyarul, de sosem hajlandó így beszélni. Bezzeg a tanítványa, Nóra úgy beszél románul, hogy május 10-én, Ó-Románia Erdéllyel való egyesülésének évfordulóján ő az ünnep szavalója. S ő – megint, új lakhelyükön, Gyertyámoson, harmadik elemista korában a sváb iskolában is, ezért kapja az Ungarischer Papagei gúnynevet, magyarnak tartják, ezért a lány társai nem veszik be maguk közé. Egyébként is élete, életük egyik mélypontja ez, senkihez sem fűzi őket „a legcsekélyebb emberi kapcsolat” sem. Apja távolabbi helyeken helyettesít, ritkán járhat haza, anyja előbb kikesergi magát – „Földönfutók vagyunk, se istenünk, se hazánk” –, majd döbbenetes lépésre szánja el magát-magukat, miután a kérdésére, akar-e vele együtt meghalni, lánya gyors válasza: akarok! Sok-sok orvosság, egy napig is alszanak tán, mikor a bátyja, Pityu Pestről jövet a dörömbölésével fel nem ébreszti őket. Megmenekülésük után – egy fejezetcím állítja – következtek a „végállomások”, s hozzájuk – szintén a cím szerint – az „álom az »ősi« házban”. „Elég, ha Lieblingről és Bázisáról számolok el magammal ebből a koromból” – magát nyugtathatja így, mintha elszámolnivalója volna, de az olvasót is kérheti, az eddigi élmények, események alapján készítsen számadást az elbeszélt kisiskoláskoráról. Ami után, ahogy ezt a bánáti peres nyitány előrevetítette, a „gimnáziumba iratkozás ideje” jött el – s itt, kivételesen, az időpontot is megjelölte: 1930 szeptemberében, azaz tízéves korában.

Elszámolás: Liebling, német, „sőt sváb falu” élménye, hogy a sváb katolikus papokba erős magyarellenes érzések szorultak, némelyikükben ezek már „gyűlölségnek” látszottak. Ugyanakkor itt jegyzi meg, a hitoktatójától, egy életre szólóan, a jellemét meghatározóan Aquinói Szent Tamás tanítását: „okosság a választásban, igazságosság az osztásban, erő a tűrésben és mértéktartás a dolgok használatában”. Báziás: ahol a nagy magyar síkság déli sarka s a Déli-­Kárpátok hegyvidéke meg a Duna találkozik, s ahol kezdődik a folyó óriás szorosa. Szerette ott, emlegeti a szemlélődő „unalmas” életet. A mély, tiszta víz világának elevenségét, mozgását, a halászok mesterfogásait. Ám ide kötődik apja legszomorúbb emléke: el kell temetnie magában „felmenői múltját-jelenét”, mert ősi házukat Ó-Moldova egész területével együtt „örökre víz alá ítélik” a Vaskapu erőműépítése miatt.

1930 őszén egy időre legalább megvolt a remény, hogy véget vetnek a vidéki állomásokon töltött „nomád vasutas életnek”. Temesság és Teregova, román nevén a Poarta Orientală, és magyaron Karánsebes, Gyertyámos és Liebling meg Báziás, e csupa-csupa bánsági település után a régió központját, Temesvárt választják lakhelyül. Az apa nem kerül mindjárt a központi vasútállomásra, vállalja, miután „rejtélyes” barátja, a hol román, hol magyar néven hivatalnok Emeric Sandru, Sándor Imre „elintézte”, hogy ide-oda helyettesítésekre vezényeljék. Lakást egy nyomortelep közelében bérelnek – Nóra innen jár be a város egyik „legelőkelőbb” iskolájába, a Carmen Silvába. Azért éppen ide, mert eltökélt volt az anyai akarat: egyetemet kell végeznie, ahhoz pedig kifogástalanul kell tudnia az állam nyelvét. Ment minden a maga rendjén, mi több, Stürmer János főnökhelyettes lett a városi vasútállomáson, miközben fel-felbukkant – ismét fejezetcím – a „román nagypolitika peremén” is, az éppen a kormány Kisebbségi Hivatalában dolgozó Sandru-Sándor a bánáti németek helyzetéről tőle kért szakvéleményt. Három év elteltével rosszabbodott, sőt koplalásig rosszra fordult a helyzetük – anyja hazaárulási perének ódiumát az apjára terhelték, őneki pedig távoznia kellett a Carmen Silvából. Igaz, a magyar gimnáziumba, ám onnan épp akkor menesztették a magyar tanárokat, hogy Regátból olyanokat hozzanak helyettük, akik „egy mukkot sem tudtak magyarul”. Ezután egy évet Aradon tanult, az olcsó bentlakás miatt a görögkeleti püspökség intézetében – társai „jóvoltából” kamasz szerelmek, udvarlások és vágyakozások, hódítások és bánatok beavatottja lett, ő maga itt is a faji, nyelvi kiközösítéstől, megbélyegzéstől szenvedett. El kellett viselnie, hogy megintik a barátnőjét, „egy tiszta fajú román lány nem viselhet magyar nevet”, őt pedig a vezetékneve miatt figyelmeztették, azt, hogy „anyanyelve magyar, át kell javítani németre”, a keresztnevét pedig Eleonórára.

A „bánáti per” után újra a nomád vasutas életet kellett élniük, a biztos, nyugodt otthon hiányával. Az édesapát előbb felfüggesztették beosztásából, félfizetést kapott, majd forgalmistává kisebbítve a Temesvölgyének hívott Vălișoara lett a szolgálati helye, lakásuk pedig egy parasztcsárda üres terme. Ekkortól az érettségiig, illetve a bukaresti egyetemi hallgató koráig az elbeszélő jóformán csak az iskolai szüneteket tölti „otthon”, különböző helyeken tanul. Temesváron marad egy ideig, elköltözésük után is, kvártélyban lakik, aztán, amikor Dobrudzsa mocsaras vidékére, Medzsidiába kerülnek, ahol apja – „lejjebb már nem süllyedhettünk” – jegypénztáros lett, egy gabonaraktár elkerített irodahelyiségében húzva meg magukat, ő Konstanca kereskedelmi líceumába jár. Az egykori Tomiban, Ovidius száműzetése helyszínén választhat, bentlakó lesz vagy naponta vonatozik, az internátust választja. Túl az immár megszokott durvaságokon, a magyar volta miatt elszenvedett sérelmeken – a Miatyánkot hittanórán magyarul mondaná, mire a pap: „Azt a nyelvet nem ismerjük!” –, sok-sok, félelemre okot adó esemény tehetetlen szereplője. Ami végigkíséri élete eme szakaszán: még Vălișoarán akaratlan szemtanúja lesz egy gyilkossággal végződő rablásnak, amikor a falu csendőr őrmestere kifosztja a Thonet gyár pénztárosát – „nem láttál semmit!”, parancsolnak rá, nehogy tanúskodjék, a „sötét arcú csendőregyén” azonban félve a lelepleződéstől, s nem szűnik meg „ólálkodni” a lakóhelyük körül, bárhol élnek. Szüleivel együtt tehetetlenül veszi tudomásul azt is, hogy azt a helyet, ahol Dobrudzsán laknak, Halálháznak nevezik, „mind meghalt”, aki idegen odakerült. Maláriásak lesznek, menekülnek a szúnyogok, mérges kígyók, igaz, a szebbnél szebb vízi madarak birodalmából is – Munténiában kötnek ki, a Baragán közepén, az apa Armășești-ben lesz forgalmista. Ő ritkán jár haza, vizsgáira s az érettségire készül.

S az első személyű emlékezés innentől a fejlődésregények nélkülözhetetlen epikai eleméhez, az összegzéshez fordul. Egy érett ifjú vonja le neveltetése tanulságait. A numerus valahicus, numerus nullus kormányprogramja, a Vorbiți românește! (Beszéljen románul!) fölerősödő soviniszta propagandája idején a magatartásával mutatna példát a testvériségre, a megértésre. Érettségin az „ősromán történelem, amit dákoromán elméletnek is neveznek”, a tétele – csillagos jelest kap a feleletére. Nem képmutató módon fejtegeti – hasonlóan, mint maturandus „rokona”, Ignácz Rózsa Anyanyelve magyar című regényének Kovács Ilonája Moldováról beszélve – az ősromán történelem, a dákoromán elmélet „egyszerű”, „meggyőző és szép” voltát. „Legjobb példa arra, hogy a mítoszok, történelmi hipotézisek és mondák, mesék nagyobb lelkierőt adhatnak egy népnek, mint a legtárgyilagosabb ténytörténet. Egy nép, hogy öntudatát erősítse, nem is kíván tudományos bizonyítékokat.” Csillagos kitűnő lesz az érdemjegye, s társai (igaz, nincs közöttük magyar) nem közösítik ki (mint Kovács Ilonával történik). A felnőttkorba lépő lány számvetése nem lehet őszinte és teljes a másik nemhez kötő – ez is fejezetcím – „vonzalmak és riadalmak” felelevenítése nélkül. Szigorú önelemzése pszichológusra, az érzelmek elméletének búvárlójára vall. Azt tartja jellemzőnek, hogy serdülő lánysága óta, mióta tudatosult benne, lelkében „a két nem végzetesen kényszerű egymásrautaltsága”. Ennek folyományaként „az elkerülendő tévedésekkel egyidejűleg, sőt talán egymás mellett inkább, feltámadt, egymás mellett élt, keletkezett valami bűntudatféle (s éppen a vétek elkerülése pillanatában), vajon nem bántom-e meg a felém közeledőt végzetesen elutasításommal, s másfelől: nem követek-e (nem követünk-e) végzetes mulasztást az egymásra találás mellőzésével”. Két feléje közeledőt – utóbb is csodálkozva, „mennyire különböző két emléktartomány” – néven is nevez, egy kiskamaszt, aki rajongásában megszólítani sem merte, s egy hídépítő mérnököt, kiben érezte – kissé biedermeieresen fogalmazva – a „tartósabban irántam táplált szándékot”, leplezetten hozzátéve: „bár bennem is megvoltak már jelei”.

Mindennél nagyobb gondja volt, hogy bekerüljön az egyetemre – a közgazdasági szakra, Bukarestben –, „jövőmet nem holmi házasságban latolgattam”, összegez. Pedig cselédkönyves orvosoktól kórházigazgatókig többen udvarolgatnak neki, felváltva, kitartóan, sőt, az anyja férjhez is adná egy jómódú, előkelő román családból való főiskolai tanárhoz, akit ő is „egyre jobban” megkedvel. És mégis, talán mert az egyetemen azt tapasztalja, hogy a társadalmi, világnézeti, vallási, nemzetiségi különbség még jobban elválasztja egymástól az embereket, mint kívül az állampolgárokat, szemben a szülői akarattal, „leány akartam maradni”. Mintha a nemi önazonossága segítette volna a nemzeti identitása megőrzését. Az emlékező helyzetéből visszatekintve, vagyis a tegnapi tapasztalati énjét az elbeszélő jelen időbelivel szembesítve sem látja másképp, mert a román kultúra és szellem megismerése által erről győződött meg, hogy a magyaroknak „a románok őszintén soha nem nyújthatnak baráti jobbot”. A második bécsi döntés még inkább szembeállította a két népet vagy inkább államot: a magyarok a történelmi Magyarországot akarták, a románok jelszava pedig a „nici o brazdă”, vagyis „egy barázdát sem”, és az „előre a Tiszáig!”. Arra döbben rá, hangsúlyozza, hogy az ember számára a legfontosabb a lélek és a test szabadsága – annak lenni, ami jólesik. „Sejtjeimben éreztem oravicai nagyanyám elárvult magyarságát, a martonosi őseim földből sarjadzó paraszti magyarságát, székely őseim fenyőillatot idéző magyarságát… átöleltem általuk az egész történelmi Magyarországot, az egész Kárpát-medencét…” – szól emelkedetten, hitvallóan. Rögeszméjükről, a „hazatérésről” – hogy magyar földre érve elfeledkezzenek a haza földjének csókolásáról. Mert a vonatról leszállva fertőtlenítő helyiségbe küldik őket, tetvet keresnek rajtuk – „hogy meghatott édes könnyeink a megbántottság könnyeivé keseredjenek”.

A regény fogadtatástörténetében a legerősebb kifogás a hitvallást érte. Az „elbeszélés itt retorikává üresedik”, vélekedett Cseres pályának legszorgalmasabb követője, legalaposabb ismerője is (Bodnár, 1990, 87.), azt hiányolva, ami pedig az emlékezés tanulságlevonó zárlatában igen erős nyomatékot kap, az elbeszélő lelki és tudati alakulástörténete tartalmi összegzését. Másvalaki szerint „szólamként hatnak” a leány „fellobbanó magyarságtudatának” mondatai (Bundula, 1991, 45.) – mintha a hazaszeretet megvallásához az értekező stílus illenék inkább, semmint az érzések áradását, fellobbanását kifejező. E vállalással, az önazonosság kinyilvánításának akaratával függ össze, amire szinte mindegyik kritika kitért: az énelbeszélő konfesszionális kitárulkozásait követő, „távolságtartó leírások”, politikatörténeti hírek, összefoglalások szerepe, kapcsolódása, arányossága. Többek szerint „szervetlen” ez az „egymásmellettiség”, ellentétben a Foksányi szoros, illetve a sűrűn hivatkozott Vízaknai csaták epikai eljárásmódjával (Alexa, 1999, 51.), úgymond hiányzik a történelmi dokumentumok felhasználásának „regényi indítéka” (Bodnár, 1990, 87.). Hogy nem szövődnek be a regény világába a nagy események, hanem narratív formában közli őket a személytelen elbeszélő, ez nem okoz ugyan gondot, ám ezáltal „epizódfüzér születik” – veti fel másvalaki (Gróh, 1991, 64.). Ezen a vonalon haladva az „ősök” sorsáig visszanyúló emlékezések és az ezeket követő, a „családtörténetet politika- és társadalomtörténeti dimenzióba” emelő „makro- és mikrotörténeti epizódok” mint egy szerkezetét és elbeszélésmódját tekintve is „rendkívül korszerű” szöveg sajátosságaiként tűnnek fel (Rózsafalvi, 2016, 300.). A két, egymást váltogató „szövegtípus” szerkezetében a történeti tények ismertetése segít a családtörténet „emberi emlékezeten túlfutó szálai megértésében” is (Tarjányi, 1990, aug. 8.). Az elbeszélő elemek és a történelmi tényanyagok adagolásáról, a dokumentarista vágástechnika funkciójáról szóló egyik elemzés azt emeli ki, hogy az író azért szánhat itt még a Vízaknai csatákénál is nagyobb szerepet a dokumentatív közléseknek, mert efelé visz „a regény struktúrájának alapelve: a naplójelleggel bíró önéletrajzi vallomás, emlékidézés, oknyomozás”. A tényanyag „illusztrálja a család sorsának általános tanulságait, s a család sorsa, amely szemlélteti a tényanyagot egy egyedi esettanulmánnyal” (Vasy, 1990. aug. 11.).

A Vízaknai csatákra azért is hivatkoztak néhányan, mert fikció és tényszerűség kapcsolódásán és arányain túl lényeges szemléleti különbségnek tartották, hogy itt a Moldován család tagjai történelmi szereplők, az Őseink kertje, Erdély világát pedig a legfeljebb a történelem pereméig jutott emberek népesítik be. Különös, hogy e szerepvállalás dolgában eltekintettek attól, hogy a regényidőnek ugyanabban a szakaszában, amely Stürmer Nóra születése és felnőtté válása, azaz 1920 és 1940 közé esik, a valóban rangos és tekintélyes Gheorghe Moldovan, alias Moldován György lassan aggastyánkorba lépve kiszorult-kivonult a politikai életből, nyolcvan-kilencven évesen rögeszméjével, Erdély autonómiája hirdetésével végképp magára maradt. A hozzá eljuttatott hírek, dokumentumok inkább az idő puszta kitöltésére valók, semmint a cselekvésre buzdító tájékozódást szolgálnák. Vagyis ugyanúgy „az élet defenzívába szorulását” jelzik, az életkor hozta „alkalmazkodás” kényszerét, mint a „legkevésbé aktív személyiség”, a fiatal lány főhőssé választása (Gróh, 1991, 63.). A két regény párhuzamba állítása – túl a kimetszett húszévnyi elbeszélt cselekményidőn és a dokumentumok óhatatlanul azonos társadalmi-politikai eseményeken és ezek vezéralakjain – kínál még egy hasonlóságot: a bánáti per fővádlottja, Nicolae Renoiu kísértetiesen úgy védekezik, úgy vall, mint Gheor­ghe-György vallott, amikor számonkérték nemzeti hovatartozását. „Megvizsgáltam lelkiismeretemet” – mondja a kapitány, magyar környezetben kezdett iskoláira és katonai pályájára utalva s aztán arra, hogy barátai magyarok; „lelkem fele magyar”, folytatja, „de a szívem s vérem román is. Nem tudok, s nem is akarok különbséget tenni a két ország érdeke között. Egyik hazámnak sem akartam ártani”. „Egyik hazámnak sem!” – kiáltja, s zokogva térdre esik. A jelenet színpadiassága nem tűnt fel a kritikusoknak, pedig hatáskeltésben felülmúlja talán a hittevő narrátor szólamát.

Amiben az elemzők már-már közös nevezőre jutottak, az a műfaj dolga. Elfogadott tétel, hogy a „végzetszerű történelem” köré fonódik a mű „mint történeti regény és mint családregény” is (Tarjányi, 1990. aug. 8.). Az utóbbi megnevezést árnyalja az, aki szerint „egy család alkonya” a regény, hozzátéve, „ilyen alkonyodás-történetekkel van teleírva szinte minden trianoni család életrajza” (Vasy, 1990. aug. 11.). A fogalmazás finom: nem hanyatlástörténetet emleget, noha ebben – az elbeszélő sorsát tekintve – benne foglaltatna egy fejlődés- vagy karriertörténet is. Önéletrajzi vallomás; emlékidézés; „a történeti és a családregény metszéspontján” elhelyezkedő alkotás (Bundula, 1991, 45.) – az egyetértésről tanúskodó megjegyzések utóbb egy eddig a tárgyalás keretén kívül rekedt műfaji megnevezés használatát latolgathatnák: a kulcsregényét. Erre bátoríthat az író lányával folytatott beszélgetés (Takács, 2015, 5–6.), amely során Cseres Judit egyrészt határozottan állítja, hogy az Őseink kertje, Erdély „minden lényeges szereplője valóságos személy, a saját nevén vesz részt a cselekményben”, így Stürmer Nóra is, az ő édesanyja, aki az apja névváltoztatási kérelmét követően kapta az Ülkey vezetéknevet. „A valóságban és a regényben is domináns személy a nagymamám, Márton Pihe Gizella” – állítja határozottan az unoka, részletezve a regény születésének körülményeit. Nagy beszélgetések előzték meg, családja története „folyamatos emlékezés, latolgatás tárgya volt”, édesapja, miután megkapta „a maga emlékhalmaz-adagját”, az édesanyát „terápiába fogta”. Rávette a dokumentumok rendszerezésére, régi naplói olvasására, az olvasottak emlékeivel történő kiegészítésére, aztán a könyvtárakban, levéltárakban való ellenőrzésére. „Édesanyám megtanult kutatóként dolgozni, s olyan »anyagot« állított elő, amiből édesapám megírta a regényt, olykor szó szerint felhasználva a kapott szöveget” – a legilletékesebbek egyike, a szerző lánya árulja el a „kulcs” használatának titkát. Ettől még a regény jellemzője marad – Genette fogalmával élve – a „feltételes fikcionalitás”, azaz hogy az elbeszélést az olvasók egy része igaz tényként értelmezi, a másik része viszont puszta fikcióként. Aki olvasta Cseres Judit szavait, az első csoportba tartozhat, a másikba pedig az, aki „csupán” Cseres Tibor regényét olvassa. S tán elfogadja majd: az Őseink kertje, Erdély tisztelgő családtörténeti kulcsregény.

Jegyzetek

Bodnár György: Elvadult tündérkert. Új Írás, 1990/9.

Bandula István: Őseink kertje, Erdély. Kritika, 1991/2.

Alexa Károly: A mítosz realitása. Kortárs, 1990/12. In uő: A szerecsen komornyik. Bp., Kortárs, 1999.

Gróh Gáspár: Őseink kertje, Erdély. Alföld, 1991/7.

Rózsafalvi Zsuzsanna: Individuum – kollektívum – hatalom. In Hatalmi diskurzusok. Szerk. Bíró Csilla, Visy Beatrix. Bp., Gondolat, 2016.

Tarjányi Eszter: Őseink kertje, Erdély. Hitel, 1990. aug. 8.

Vasy Géza: Beilleszkedni vagy menekülni. Népszava, 1990. aug. 11.

Takács Géza: Cseres Judit pszichológussal, Cseres Tibor lányával édesapjáról, saját gyerek- és diákéveiről, munkájáról. Új Pedagógiai Szemle, 2015/5–6.

‍