Örökség

Ahogy a hátam eléri a nyirkos talajt, egész testemen végigszalad a hideg. Felülök gyorsan, hogy megbizonyosodjam, senki sem lát. Először utánuk akarok szólni, hogy hékás, mégsem a legkisebbnek kéne vinni a kis ásót, aztán csak legyintek egyet és visszadőlök újból. Mindkét kezemmel belemarkolok a lóherébe, majd hengergőzöm jobbra is, balra is. Mindig azt mondtad, így illik köszönteni a tavaszt.

Persze, akkoriban csak nevettünk rajta. Nevetett az egész falu, aztán sajnálkozott, hogy lám, szegény Tanító, mert mindenki csak így ismerte, megbolondult vén korára. Mégis elviselték furcsaságait, s ezen nem változtatott a demokrácia sem. Halkan összesúgtak mögötte, hogy szegény bolond, aztán vállat vonva továbbálltak.

Először a család birtokára ültetgette a fákat. Ha született vagy meghalt valaki a családban, ültetett egy fát. Azt mondogatta, fiaim, ez a legtöbb, amit érte tehettek. Az én fám egy nyári alma. Azt mondta, olyan hófehér és patyolattiszta volt az arcom, amikor újszülöttként megpillantott, hogy nem is volt kérdés. Egyébként mind a hat unoka gyümölcsfát kapott. Mindenki maga szüreteli le a saját fája gyümölcsét. Nagymama halálára fehér akácot ültetett. Úgy akart rá emlékezni, mint hófehér ruhás menyasszony korában. Mi pedig minden év májusában, amikor virágba borul az akác, kimegyünk mindannyian és körbetáncoljuk a fehér ruhás menyasszonyt. Olyankor egy kicsit ott van Nagymama is velünk.

Aztán a családban történő elhalálozások és születések száma szép lassan kinőtte a birtokot. Mi több, Nagyapa elkezdte kiterjeszteni tevékenységét a tágabb ismerősi körére is. Egy idő után már temetésre sem járt, csak ültetett. Csoszogva húzta maga után a kisszekerét, végig a falun, s ha gyászjelentő volt kitűzve a temetőkapura, ő ültetett. Útszélre, közterekre, bárhová, ahol érte. Fejcsóválva néztük, mi lesz ebből? De ráhagytuk. Emlékszem, amikor meghalt a falu plébánosa. Mire a temetés véget ért, gesztenyefa-csemetét szúrt a templom előtti parkoló kellős közepére. A kavicsokat félreseperte, felpuhította a talajt, termőföldet hordott rá, még körbe is kerítette drótkerítéssel. Mindnyájan éreztük, hogy most már túllő a célon. Másnap be kellett mennie a hivatalba. A polgármester hívatta. Nem tudjuk, miben egyeztek meg. Kicsit morgolódott, de a gesztenyefa maradt. Évek teltek el, s az szépen cseperedett. Az autók kicsit odébb parkoltak, senki nem tett szemrehányást érte, sőt később két pihenőpadot is helyeztek mellé.

Éppen egy családi kempingen vagyunk, amikor jön a hír, hogy nem vagy többé. Először nem is tudatosul. Ösztönösen elkezdek összecsomagolni, és a te szavaiddal szólok a gyerekekhez. Most játszunk. Azt játsszuk, hogy el kell tüntetnünk magunk után minden nyomot. Úgy, hogy senki ne vehesse észre, hogy itt jártunk. Tetszik nekik a játék. Percekkel később három fűben hasaló májusfát látok, amint a fűszálakat egyenesítik.

Én megyek be a hivatalba a temetkezéssel kapcsolatos velejárókat intézni. Összefutok a polgármesterrel. Részvétet kíván és azt mondja, a falu szeretne egy fát ültetni a Tanító emlékére. Egy fenyőre gondoltam, mondja, mert az inkább derékban kettétörik, mintsem meghajolna. Igen, ez a fa a legméltóbb hozzá.

Tudod, ma három kis szorgos kézpár fát ültet a birtok közepére. Diófát. A gyerekek választották. Megkérdeztem, miért éppen dió? Azt mondták, a diófáról mindig emlékezni fognak rád. Te tudod, hogy miért. Ez a ti közös titkotok.

Mire utolérem a családot, már kijelölték a diófa helyét. Szólni szeretnék, hogy ez nem pontosan a birtok közepe, és nem kellene-e közelebb ültetnünk a fehér akáchoz? De aztán legyintek, és leveszem a homlokomra tapadt lóherét.

‍