Óriáspók

A házit ma a konyhaasztalnál írom. Hiába ígértem anyának, hogy csendben leszek, meg se pisszenek, ő azt mondta, nem lehet úgy figyelni, hogy körülöttem mindenki zsibong, menjek át a konyhába ügyesen. Nem árulhattam el, hogy valójában nem is a leckére akarok figyelni, hanem Olgira. Ő is itt van, a nagyszobában ma bemutatót tartunk, Amway-est.

Olgi az ügynökünk, ő segít nekünk meggazdagodni, legalábbis az elején ezt ígérte. Anyáéknak elsőre nem volt szimpatikus. Szerintem a hagyma miatt. Mikor először találkoztunk, előadást tartani jött hozzánk a termékekről, és arról, hogyan kell sikeresnek lenni. István bátya akkor már be volt szervezve, úgyhogy előre felkészített minket, fogadjuk őt jól, mert tőle kapjuk majd a hasznos tippeket. Anya sütött négerfogat, apa délután is fésülködött. Megérkezett Olgi. A szája rikító rózsaszín volt, a blúza is, a körme pedig olyan hosszú, mint az én ujjaim. Olgi vagyok, nyújtotta a kezét mosolyogva, mi is bemutatkoztunk, ő pedig grimaszolni kezdett közben, aztán megjegyezte, a hagymaszag nem túl vonzó, ha azt akarjuk, fogyjanak a termékek, a luxust kell árasztanunk. Legyen ez az egyes számú szabály, mondta, külön csak nekünk: a sikeres emberek nem esznek hagymát, főleg nem találkozó előtt. Ez elég ciki volt, anya szabadkozott, nem gondolta, hogy mára is kitart a fuszulykaleves, az meg, ugye, semmit nem ér hagyma nélkül, meg apa is szégyenlősen mosolygott, de miután Olgi elment, azt mondta, neki ne egy kanári szabja meg, mit ehet és mit nem.

De a lényeg az ígéret volt, hogy segít nekünk meggazdagodni. Nem egészen így mondta, hanem valahogy úgy, hogy a jó életet nem lehet senkire ráerőltetni, azt választani kell, ő ezt ránk bízza. István bátya is ránk bízta, csak ő ordibálva. Miután elment, és anyáék tétováztak, olyanokat kiabált, hogy hiába akar ő kihúzni minket a szarból, két ekkora tetentókon segíteni sem lehet, tőle mehetünk a saját fejünk után, de aztán később ne nyavalyogjunk, hogy a gyári fizetésből csak éhen halni lehet, ő megtett értünk mindent. Miután elviharzott, anyáék sokat tanakodtak, mitévők legyenek, végül arra jutottak, amit mindenki hajtogatott, hogy meg kell ragadni az alkalmat.

Csak épp az alkalom nem volt olyan ragadós, a meggazdagodás egyáltalán nem ment csak úgy pikk-pakk. Anyáék már hónapok óta tartották a bemutatókat, győzködték az embereket, és anya már kezdett panaszkodni, hogy nem fogynak, hanem egyre csak gyűlnek a termékek. Mikor előhozakodott Olginak, hogy nincs ez így jól, ő azt felelte, magunkban kell keressük a hibát, a szisztéma tökéletes. Apa erre fújtatott egyet, de ő csak folytatta, hogy a választásunk mellett ki kell állni teljes mellszélességgel, nem lehet ímmel-ámmal, szégyenkezve kínálni a terméket, a sikeres üzletkötéshez hit kell és lendület. Hiiit, képedt el anya. Előbb kellett volna szólni, hogy ez is alku tárgya, ha ő így tudja, be se száll az egészbe, mondta felháborodva, különben is hogy higgyen egy flakon samponban vagy mosogatószerben? Nem érted a lényeget, forgatta a szemét Olgi, nem a termékben kell hinni, vagyis nem csak, itt a projekt a lényeg. Hogy segítesz az embereken, jobb életet kínálsz nekik, a lehetőséget adod el. Erre anya hátradőlt a körkanapén, és tanácstalanul bámulta a teli hamuzót.

A szemfesték, az arckrém, szólalt meg nagy sokára, ott van, megfogod, megszagolod, magadra kened, mégsem veszik tőlem, akkor az olyan zsákbamacskát, mint a lehetőség, hogy adjam el? Ez a kulcs, hajolt előre Olgi, és felragyogott a tekintete, mint a tanító nénié, mikor sikerül valamit Zibuval, a legbutább lánnyal megértetnie. Aztán azt is felajánlotta, hogy legközelebb eljön bemutatóra, segít anyának néhány trükköt megtanulni. Ebben megegyeztek, de azért látszott, hogy fújnak még egymásra.

Szóval a bemutató miatt kell a konyhában írnom a leckét, bár ott sincs éppen nyugalom, apa és István bátya söröznek, anya folyton ki-be jár teásbögrékkel, kávéscsészékkel, mosogat, csörömpöl, az aragázon a kotyogó duruzsol. A körkanapé rövidebb oldalán ülök, apa mindhárom székpárnát alám tette, hogy rendesen felérjem az asztalt, írni csak így tudok. A matekkel kezdem, a szorzótáblát gyakoroljuk, egy csomó házi van feladva. Hatszor hét egyenlő, a papírra nyomom a tollat, de még nem kezdek el írni, gondolkodom. Nem az eredményen, az pofonegyszerű, hanem hogy Olgit mivel lehetne kiengesztelni.

Én a hagyma ellenére is szeretem őt. Szép, kedves, és nem butaságokat kérdez, mint szoktak a felnőttek, hogy szeretem-e az iskolát és mi a kedvenc tantárgyam, hanem hagyja, hogy én meséljek. Az erődről a blokk háta mögött, a hajóépítésről, amiről csak kedvem tartja, és amit mondok, komolyan veszi.

A hajóötlet nemrég született, nyáron vitt el Ákos apukája a Kászon patakára pecázni, akkor mesélte, hogy a patakok belefolynak kisebb folyókba, azok nagyobbakba, a nagy folyók meg a tengerbe vagy óceánba. Akkor határoztuk el Ákossal, hogy építünk egy tutajt vagy vitorlást, azzal szépen lecsordogálunk a patakokon, folyókon, el egészen a tengerig, onnan pedig világ körüli útra indulunk, vagy legalább elhajózunk Amerikába aranyat ásni. Erre mondta Olgi, hogy feltétlenül szóljak, ha kész a hajó, tetszik neki az amerikai út, s ha magunkkal visszük, ő lesz az első tisztünk.

Még sokat nem haladtunk az építkezéssel, egyelőre az alapanyagot gyűjtjük. Ott van a rejtekhely a garázsok háta mögött, a bokrok aljában. Az első két lécet a szellemház kerítésétől loptuk, leszedtük a két deszkát, ami különben is mozgott, amin keresztül bejárunk. Egyelőre viszont több nem gyűlt. Két blokkal odébb láttunk egy egész halmot, nejlonfóliával lefedve, de onnan még nem sikerült szereznünk, mert egy bácsi folyton kikönyököl az ablakon, cigizik. Mondjuk nem sürgős a dolog, mert jön a tél, a vizek befagynak, szóval tavasz előtt úgysem indulhatunk. Ami most fontos, hogy anya és Olgi ne legyenek fasírtban, hogy Olgi járjon hozzánk ezután is.

Öcskös, mennyi hatszor hét, kérdezi tőlem István bátya, miközben szájához emeli a sört. Nemcsak a karja szőrös, mint apának, hanem a kézfeje is. Negyvenkettő, vágom rá, közben forgatom a szemem, nehogy azt higgye, ez nekem kihívás. Kétszer három, tízszer öt, írom sorra az eredményeket, hogy lássa, könnyen megy ez nekem. Aztán hirtelen a megoldás is beugrik. Virágot fogok adni Olginak, azt a papírt, amit anyák napjára hajtogattunk a suliban. Anya vázába tette, ott tartja a hálóban, onnan kell majd kicsempésznem, de úgy, hogy senki se vegye észre.

Közben Karola ángyó is megérkezik. Nem úgy volt, hogy a fodrászatból egyenesen hazamész, fogadja István bátya, mire ő legyint, hogy mondta már, be kell lépjen a betegszabadságos papírokkal, csak valaki nem figyel a feleségére, teszi hozzá a szemöldökét huncutul felhúzva. Azzal az asztalhoz húz egy széket, apa pedig megbont egy újabb sört, tölt neki. István bátya fészkelődik picit. Karola ángyó rágyújt, és a kórházról kezd mesélni, amit máskor élvezek, de most zavar, koncentrálnom kellene. Megint belebújok a füzetbe, összehúzott szemöldökkel tettetem, hogy nagyon figyelek, közben meg kigondolom, hogy a virágot a legvégén fogom odaadni, akkor talán megtehetem észrevétlen. Addig viszont még sok van, egyelőre a bemutatónál tartanak, ezután jön az üzletkötés, amikor egyenként beszélnek mindenkivel.

Min töröd a kis buksidat, szól át az asztal túloldaláról Karola ángyó. El szoktam neki mondani egy csomó titkot, de ezt most nem lehet, ezért csak megrázom a fejem, hogy semmin, aztán lelécelek, elmegyek vécére. Vécét mondok, de valójában a hálóba osonok. A váza a virágommal a szekrény tetején van, le akarom venni, hogy mire eljön az idő, legyen minden előkészítve. Széket húzok a szekrényhez, de még ráállva is nehezen érem fel, nyújtózkodom, sikerül meglöknöm egy ujjal, de alig mozdul. Megpróbálom újból, egyik kezemmel a szekrény tetejébe csimpaszkodom, másikkal próbálom elérni a vázát, sikerül, húzom is magam felé, de hirtelen megbotlik, repül. Puff. Kettényílik a szőnyegen, mint egy szörny szája, mikor be akar kapni álmomban. Basszuskulcs, ebből szidás lesz, gondolom rémülten, szívdobogva várok, de nem hallok közeledő lépteket. Akkor talán megúszom, kezdek reménykedni, leszállok gyorsan a székről, helyre teszem, a törött vázát pedig az ágy alá tuszkolom. A virág az éjjeliszekrény fiókjába kerül, onnan fogom kivenni és odaadni Olginak, mielőtt elmenne.

Visszasurranok a konyhába, mintha mi se történt volna, úgy teszek, pedig még hevesen ver a szívem. Mostál kezet, kérdezi Karola ángyó, én meg hirtelenjében csak pislogok értetlenül, nagy sokára esik le, miről beszél, a fejemre csapok, és elszaladok kezet mosni. Buta, ha így folytatod, lebuksz, korholom magam közben, aztán újból a konyhába megyek.

A matekkel még mindig nem végeztem, két teljes oldalnyi házi van felhagyva. Nem mintha nem lenne könnyű, csak unalmas ennyit írni, szívesebben fülelek. István bátya az üzlethelyiségről beszél, amit ki fog bérelni, boltot akar nyitni, közben folyton az órájára sandít. Ezt nem is a szeméről látom, mert bele vagyok bújva a füzetbe, hanem abból, ahogy gyorsan teker egyet a csuklóján, maga felé fordítja a számlapot. Karola ángyó kicsit összegörnyed, laposakat kezd pillantani, a pohara már kiürült. Töltsek még, kérdezi apa, ismét fordul a csukló. Karola ángyó előbb a fejét ingatja, aztán bólogat, István bátya rágyújt, sziszegve szívja a cigarettát, tovább traccsolnak.

Én már borzasztóan unok mindent, házit, locsogást, várakozást. Látni akarom végre Olgit, de bentről még mindig beszéd szűrődik ki, nem mocorgás. Várjalak meg, kérdezi Karola ángyó az utolsó korty sör után, de István bátya a fejét rázza, hogy ő marad a végéig, az el fog húzódni. Van mondókája, bök apa a nagyszoba irányába, Karola ángyó meg hozzáteszi, hogy muszáj, ilyen karmokkal rendes munkát nem lehetne végezni. Miért, ez nem az, horkan fel István bátya, de Karola ángyó csak annyit felel ásítva, megnézné, hogy húz le egy ügyeletet, azzal feláll, búcsúzkodni kezd. Apa kíséri ki, István bátya a hűtőbe nyúl, aztán hátradől, szisszen a sör, hatalmasat húz belőle, elégedetten böfög.

Végre megmozdulnak odabent, a székeket huzigálják, csörömpölnek. Erre István bátya elnyomja a félig elszívott cigarettát, a hamuzót apa felé nyújta, hogy ürítse ki. Nyílik az ajtó, érkezik anya, Olgi és egy néni. Majdhogynem ujjongok, de senki rám se bagózik. Gyertek csak, szökik fel István bátya, és átengedi a helyét Olginak. Ő végre rám néz, már elkezdenék beszélni, de azt mondja, menj be szépen a szobádba, jó? Elmagyaráznám, hogy nekem olyanom nincs, nálunk csak háló van és nagyszoba, de már nem rám figyel, anyához fordulva mondja, hogy nem jó, ha ilyenkor itt lábatlankodik. Ettől meghökkenek, de időm sincs semmire, anya betessékel a hálóba, elkullogok.

Ledobom a füzeteimet, az sem érdekel, ha szamárfülesek lesznek. Én is a földre ülök, és bámulok magam elé. Ez egyáltalán nem igazság, nem zavartam volna, hallgattam eddig is. És Olgi nem volt kedves egy picit sem, úgy beszélt rólam, mintha ott sem lennék, pedig ő nem szokott ilyet. Éppen most, mikor virágot akartam adni neki. Nem is érdemli meg, gondolom dühösen. Duzzogok még egy darabig, aztán kinyitom a fiókot, előveszem a virágot, forgatom, lefújom róla a port, a haragom is kezd elszállni. Talán mégis neki adom.

Nem tudom, mennyi idő telik el, míg meghallom a zsibongást, mennek el a vendégek, cselekedni kell. Felpattanok, a virágot a hátam mögé rejtve, óvatosan lépek ki az ajtón, csomóan tolonganak az előszobában, mindenki nekem háttal áll. Olgi és István bátya zárják a sort. Már csukom az ajtót, osonnék hozzá, mikor észreveszem. István bátya keze széttárt ujjakkal, mint egy alattomosan ólálkodó, ocsmány óriáspók kúszik le Olgi derekán, rá a fenekére. Csak ő hallja meg a kilincs hangját, hátranéz, mutatóujját a szája elé tartja, és cinkos mosollyal rám kacsint.

‍