Operakoncert

Alig hinném, hogy volna érdektagoltabb az operai közönségnél. Ez a sokszerűség természetesen éppúgy gyökerezik a zenésszínházi műfajok sajátosságaiban, mint a színpadra alkalmazó intézmények műsorpolitizáló kihívásaiban. Az operába járó közönséget magas minőségű kínálattal ellátni, a zenetörténeti hagyomány kincsesbányáját kiaknázni, a kortárs termés legjavát felmutatni, ugyanakkor évadról évadra népszerű, értsd: az intézmény számára busásan megtérülő programmal kényeztetni a publikumot, zene, dráma, koreográfia, színpadtechnika és „társadalmiság” szempontjából is egyre újat és még újabbat mondani, ez bizony komoly arányérzéket feltételez – meg persze szakmai és financiális adottságokat.

Amikor a Kolozsvári Magyar Opera döntnökei azt határozták, hogy Amilcare Ponchielli némileg rövidített La Giocondája 2024 februárjának végén koncertváltozatban kerüljön színpadra, nyilvánvalóan sok szempontú, körültekintő mérlegelés nyomán jutottak erre a vállalásra. Az operai törzsközönség persze azt is mondhatná erre: na igen, az intézmény a könnyebbik utat választotta; micsoda dologság ez!, ilyen megúszósan lemondani a drámai hagyományokról?, se pompázatos színpadképek, se mozgásokkal kijelölt cselekmény, a gyakran váltogatott jelmezek, gazdag kellékállomány negligálásáról nem is beszélve…

A színpadra statikusan „felvitt” kórus (akár a koncertteremben), a szólisták – vagyis a drámai szereplők – békés egymás mellett élés képzetét keltő, mellérendelő elhelyezése a proszcéniumon egy sor széken, miközben egyedül a zenekar s a karmester lakja be legtermészetesebb otthonát, az árkot, kétségkívül másra súlyozza át a néző figyelmét: a zenére.

Megbocsáthatatlan volna? Az előző századok operatermésének „alternatív” színre vitelét – amely az esetek nagy hányadában nem több az operarendezők magakelletésénél – a színpadi játékról való teljes lemondás végső soron a szélsőségig bontja vissza. Lássuk be: ez aztán az igazi megtisztulás! A színházi eszközkészlet sutba dobása a zenei szövet, a zeneértelmezés, az ének, a hallásélmény kiélesedéséhez vezet. És – hogy a kolozsvári La Giocondához visszatérjünk – Köpeczi Sándor, Veress Orsolya, Liza Ka­del­nik, Pataki Adorján, Balla Sándor, Szilágyi János, Bardon Tony, Sándor Árpád, de mindenekelőtt a címszerepet éneklő Sümegi Eszter hangja, a drámai helyzetek csupán vokális és minimál-testbeszédi megformálása valóban a zenei élmény minőségi fokozatára segítette fel a koncert hallgatóságát. Ennek a feladatnak és lehetőségnek természetesen a produkció összes résztvevője tudatában volt. A tapasztalt, zenei felfogásában érzékeny, mégis határozott, ráadásul igen megbízható kezű Horváth József a zenekart, az énekkart és a szólistákat a kolozsvári La Gioconda egyensúlyos alkotó csoportjaivá tette.

De nemcsak az előadási forma, hanem a műválasztás miatt is elismerés illetheti a Kolozsvári Magyar Operát. A La Gioconda Ponchielli legismertebb zenei drámája, amelynek kissé kusza librettóját Victor Hugo Angelo, Pádua zsarnoka című drámája nyomán Arrigo Boito írta (Tobia Gorrio álnéven). A műegész azonban kvalitásos, tudatosan ötvözi az olasz romantikus melodramma és a francia nagyopera elemeit. Olyan korban született, amelynek legjelesebb olasz operaszerzője Verdi volt, és Ponchielli – Mascagni és Puccini tanára – nem is sokkal maradt el mögötte. A szövegkönyv a 17. századi Velencei Köztársaság hol dévaj, hol meg baljóslatú környezetében a szerelmi ármány, a hála és bosszú viszonossága, a lángolás és mellőzöttség, az öngyilkosságba torkolló keserűség teljes kelléktárát felvonultatja – ennek megfelelően pedig a maga rendjén a partitúra is színgazdag anyaggal biztosítja a mű sikerét. Nemcsak dallami, harmóniai, hangulati eszközökkel, de az énekhangok kínálatával is (a La Gioconda ama kevés operák egyike, melynek főbb szerepeiben mind a hat fő hangfaj megtalálható). Zenei erényei és elsősorban dramaturgiai gyengeségei, mi tagadás, egyes méltatóit hümmögő minősítésre késztetik. Helyszűkében idézzük ezúttal csak Fodor Gézát: „Bizonyos értelemben antológiája a 19. századi olasz romantikus opera patronjainak, benne egyiknek sincs mélysége és szubsztanciája, de mindegyik idiomatikus és biztos hatású, s ettől a darab minden kritikusi fontoskodás ellenére lebírhatatlanul vitális.” A kolozsvári operakoncert mint zenei teljesítmény ennek az életerőnek a felmutatása volt.

‍