Önző

Anyám önző lányt hozott a világra, aki nem akar anya lenni, gondolom magamban, ahogy beveszem a parányi pirulát, és a fehér máz édeskés ízt hagy maga után nyelvemen. Önző módon hitetem el testemmel, hogy készülhet a havonta minduntalan késlekedő anyaságra, önzésemnek alávetett testem mesterséges impulzusok és hormonok anyja, amelyekről a hatvanas évek óta sem tudni pontosan, mennyire károsak. Megtévesztett testem hormonjai néha bosszút állnak önzésemért, és velem is elhitetik, hogy készülök az anyaságra, sőt mi több, szeretnék anya lenni. De nem holmi fészerekből mentett gizda macskáké vagy kutyáké, hanem olyan igazi, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Így néha magam elé képzelem szigorú tekintetű gyermekünket, kíváncsi kék szemeit, gödröcskéit, még azt is, mi járhat a fejében, mielőtt még bármi járhatna. Merengéseim némafilmek, elképzelt gyermekem halk és engedelmes, én pedig háborítatlan eleganciával viselem gondját, mint a legtöbb anya a művészetekben és nagy könyvekben.

Előttem fotóreprodukciók ­tömkelege, szúrópróbaszerűen válogatok közöttük, számtalan találatot dob ki a Helikon online archívuma az anya keresőszóra. Gyöngéd anyafigurák, ölükben békésen pihenő csecsemők, álomba ringatják fiaikat vagy gondosan fésülik lányaik hosszú, egyenes haját, ameddig lányaik arcvonásai az idők múlásával az övékéhez érdesülnek. De az egy másik kép, másfajta esztétika. Hogy az enyém anyáméhoz igazodik-e majd, nem tudhatom. Külsőm nagyanyáim recesszív, pasztellszínű génpalettáját őrzi, egyedül a mosolyom az övé, másban nem hasonlítunk, anyám nem önző, az anyák nem azok. Csendesebbek ezek a képek, mint amilyennek ismertem az anyaságot, gyanúsan statikusak, kiegyensúlyozottak. Idealizált anyaságreprezentáció, kétségtelen, az idealizáltság fokát gyermektelen nő nem tudja megállapítani, anyámnak pedig, mivel nem önző, közel harminc év távlatából az anyaság épp annyira szép és nyugodalmas, amilyennek a hetvenes-nyolcvanas évek képzőművészete ábrázolja. Árnyoldaláról csak az arra rendelt időben beszélhetünk.

Önző az, aki erre a világra gyermeket szül, mondják, és önző az is, aki nem. Ezzel megbékéltem, ha lesz gyermekem, ha nem. Nincs hálásabb és hálátlanabb dolog az anyaságnál, ezzel is. Elvégre mindenki tudja, milyen a jó anya, és mindenki jobban tudja, mint az, aki épp gyermeket nevel, lám, túl szigorú, túl engedékeny, nem foglalkozik eleget gyermekével vagy túl sokat babusgatja, baj lesz ebből később. Ha valamire megtanított a visszaposztmodernülő élőhalott-történelem, az mégiscsak az, hogy mindenből baj lesz később. A szabad választás kényelméből szemlélem az elém táruló női alakokat: ahogy hátrafelé haladunk az évtizedekben, annál kevesebbeknek adatott meg a mérlegelés szabadsága. Kollégáim szerint van még időm, anyám szerint nem szabad halogatni, minden elvesztegetett év egy évvel kevesebb, amit majdani gyermekemmel tölthetek, még ha majdani gyermekem azt nem is velem szeretné majd tölteni. Ellentétben a művészetek harmóniájával, majdani gyerekemet nem a művészetek fogják nevelni, még csak én sem teljesen: ha buborékban nevelem, azt a világ sosem fogja megbocsátani neki, ha nem védem meg a világtól, azt én nem. Anyaként már nem lehetek önző, a nagy könyvben nincsenek önző anyák.

Mire majdani gyermekem felnő, a lap, amelyen most dolgozunk, lehet, nem fog már megjelenni papíron, talán az interneten még igen, talán működni fog még a szerver, amely emlékét őrzi. Mire felnő, még nehezebb lesz majd eldönteni, mi valós és mi nem, de mégiscsak megtanítom igazat mondani. Ha nem tesszük tönkre a bolygót, és felnőhet, és még felnőttkorára is megmarad a mérlegelés szabadsága, talán ő is elgondolkozik majd, mi nagyobb önzőség, s ha nem olvassa majd ezeket a sorokat, ő is azt gondolhatja, az ő anyja sosem volt önző, az anyák nem azok. Szeretni fogom, azt hiszem. Akkor is, ha sosem bocsátja meg nekem, hogy lett. De megint csak önző dolog lenne arra gondolni, hogy ha majd felnő, ő is szeretettel gondol egyszer rám.

Megvan a nyugalma annak, ha az ember lánya nem az örökkévalóságnak akar írni, és néha beéri a mulandóval.

‍