Önkeresés váltott nézőponttal

Pirkko Saisio (aki Jukka Larsson és Eva Wein álnevek alatt is publikálta műveit) Finnország egyik legkedveltebb kortárs szerzőnője. Színészként, filmrendezőként is ismert, életműve így sokszínű, nem korlátozódik csupán az irodalomra: regényei mellett forgatókönyvírással, sőt balettlibrettók készítésével is foglalkozik. Betonéjszaka című regényét ugyancsak egy női filmrendező, Honkasalo Pirjo rendezésében meg is filmesítették 2013-ban.

Ellenfény című regénye egy regénytrilógia második kötete. A sorozat első darabja 1998-ban jelent meg – a magyar olvasók azonban csak 2018-ban, Legkisebb közös többszörös (Pienin yhteinen jaettava) címen, Varga P. Ildikó fordításában olvashatták –, és 2003-ban elnyerte a legrangosabb finn irodalmi kitüntetést, a Finlandia-díjat, 2016-ban pedig Aleksis Kivi életműdíjat is. A trilógia második része, a Vastavalo 2000-ben látott napvilágot, melyet Ellenfény címmel 2021-ben, ugyancsak Varga. P. Ildikó fordításában jelentetett meg a Polár Kiadó. A trilógia befejező része, a 2003-as Punainen erokirja (Vörös válókönyv) még nem jelent meg magyarul, néhány részlet azonban már olvasható magyarul is, többek között jelen lapszám hasábjain.

A trilógia eddigi recepcióját végigolvasva a regény önéletrajzi jellegének fontossága ötlik szembe. Holott úgy vélem, ennél sokkal többről van szó. Az első kötetben Saisio a gyermekkorát, illetve középkorú éveinek egyes pillanatait örökíti meg, míg az Ellenfény egy másik problematikus életszakasz válságaira „világít rá”, egy fiatal lány fejlődésének, felnövésének folyamatát kísérhetjük végig.

A trilógia második része azokról az időkről mesél, amikor a „régi világot” feldúlja a panelházak és betontömbök megjelenése. Helsinki környékén hidakat bontottak le és erdőket irtottak ki, hogy új, panellakásokkal telített városrészeket csatolhassanak a városhoz. Az addig kellemes tér fullasztóvá válik a kipufogógáztól és idegrombolóvá az autók hangoskodó megjelenése miatt.

A regény narrációját izgalmas kettősség jellemzi. A „szokásos” mindentudó narrátor mellett, aki az elbeszélt időhöz képest jövő időből beszél, és így tudatában van olyan eseményeknek és értelmezési horizontoknak, amelyekről az elbeszélt szereplő (aki valójában ugyancsak a narrátor személye, de életének egy korábbi szakaszában) még nem tudhat. Az elbeszélő érzelmi síkon is másképp éli meg az elbeszélt eseményeket, mint fiatalabb énje, miközben kísérleteket tesz arra is, hogy rekonstruálja korábbi élményeit abban a tiszta formában, amelyre még nem rakódott rá az emlékezés átformáló, nosztalgikus ereje.

Ez a narrátori kettősség már a regény elejétől kezdődően megmutatkozik. Az elbeszélt idő „Európa bolond éve”, hajnali öt óra, helyszíne az „aranyba öntött világ”. Azonban már a második mondatban megroppan az idő folytonossága, amikor az elbeszélt idő jelenvaló fűzfája az elbeszélő jelenében már nem létezik: „A csillogó köd belegabalyodott egy fűzbe, melyet majd csak évekkel később emel ki a földből a kotrógép.” A helyszínt is egyszerre két külön idősíkon található állapotában szemlélhetjük: a fiatalkori narrátor által látott mezőn, amelyen őt látja közeledni, [p]ár évvel később […] bevásárlóközpont emelkedik, a mezőt aszfaltba öntik, hogy a kis családok szombatonként leparkolhassák Toyotáikat, Datsunjaikat és labrador retrieverjeiket. De addig eltelik még pár év.”

A késleltetett narrátori technikák elsősorban az olvasót célozzák meg, hiszen sem az elbeszélt idő, sem az elbeszélő idő narrátorának nem rejtély, ki is az a személy, akit a fiatal Saisio vár ezen a mezőn. Ez a személy mégis sokáig csak egy egyes szám harmadik személyű névmásban mutatkozik meg: „Őt látom az ellenfényben. A mezőn keresztül felém tart.”; „Ő is aranyba öltözött, valószínűtlen, finom palástba. Arcvonásai alig kivehetőek.” Az olvasó érdeklődésének felcsigázása mellett ez a késleltetés érzékelteti a fiatal Pirkkóban lezajló felismerési folyamat kognitív lépéseit: az alakot eleinte ő sem ismeri fel, hiszen ebben a hajnali fényben alig-alig látszanak arcának rezdülései, azonban „fájdalommal járó lépéseiről” az alak ismerőssé válik. Az elbeszélő azonban továbbra sem fedi fel az alak kilétét az olvasó számára.

A fentebb vázolt elbeszélési technikák kiegészülnek az asszociációs kapcsolatok alapján való elrendezéssel. A narrátor az elbeszélés idejében érzékelt benyomások alapján felidéz egy-egy emléket. Ezt az asszociációs eljárást grafikailag is jelzi, általában ennek az átmenetnek a megteremtődésekor a konkrét benyomást tartalmazó bekezdés minden írásjel nélkül ér véget, és a következő, az emléket vagy reflexiót tartalmazó paragrafus kisbetűvel kezdődik:

„Már majdnem hazaér, de nem akar a sapkával a fején bemenni, mivel

előző este apa egy nejlonzacskóval a feje tetején nézte a tévét.”

Ezek a tördelések az olvasás folyamatát is meg-megbillentik, kiragadva ezáltal az olvasót az olvasási flow-ból, felhívva figyelmét az adott tartalomra. Ez az eljárás egyfajta líraiságot is kölcsönöz a szövegnek, hiszen mélyebb odafigyelést biztosít a narrátor belső történéseire még akkor is, ha csak külső események elbeszélését tartalmazza az adott szövegrészlet.

Az egyéni történettel párhuzamosan mintegy villanásokban az elbeszélt kor történelmi-társadalmi eseményei is felbukkannak. Megjelennek a korabeli diákfelkelések szereplői és eseményei (Rudi Dutsch­ke, a párizsi tiltakozások). A Dutschke elleni merénylet még a jövő titka. A közös idő érdekes kapcsolatokat teremt a különböző terek között is, párhuzam jön létre a még nem is ismert és az elbeszélés idejében nem releváns, valószínűleg Kelet-Németországban tartózkodó Dutschke és a fiatal narrátor észak-európai fekvésű, általa közvetlenül észlelhető környezetében létező élőlények között: „Még alszik három golyó egy pisztolyban, Rudi Dutschke az ágyában és egy tehén azon a mezőn, melyen őt látom jönni.”

Annak ellenére, hogy narrátorunk látszólag mindentudó, a nézőpontunk újra kibillen, elbizonytalanodik azáltal, hogy az emlékek hitelességét folyamatosan megkérdőzelezi a narrátor. Mérlegre állítja emlékeit, az elbeszélt idő eseményeinek hitelességét: „A sötétkék egyenruhás portás fordítja el, gallérján megbarnult a fémszínű szolgálati jelvény. Vagy mégsem, rosszul emlékszem. Az egyenruhás portás majd csak az egyetemen nyitja a kapukat, nyolc évvel később.”

A szövegre több szinten is jellemző a metatextualitás. Ennek legnyilvánvalóbb jele a konkrét utalás más szövegekre, amelyek párbeszédbe hoznak más irodalmi műveket is. Például Lucy M. Montgomery kanadai írónő megemlítésekor a narrátor fiatalkori énjéhez érkező látogató a reális, térben és időben jelenvaló helyszín helyett „képzeletében Lucy M. Montgomery völgyei derengenek, ahol az árnyékban vadalmafák rügyei duzzadnak, és egész éjszaka fülemülék énekelnek kötelező jelleggel, kifulladásig”. Ennek következtében az elbeszélt táj mellé csatolódik egy másik fiktív táj, és ezáltal mindkét tér többletjelentésekkel ruházódik fel.

Önkeresés, Isten-keresés, íróvá válás, mindennapokba ágyazott történelem. Saisio könyvében mindezekről úgy olvashatunk, hogy bár egyetlen szereplő szemével látjuk, mégis több nézőpontot ismerünk meg, hiszen ezeknek a folyamatoknak egyes megállóit a főhős különböző életkoraiban és -helyzeteiben mutatja be. Így bár a történet nem zárul le, olvasóként mégsem érezzük csonkának a különböző témák végigkísérését.

Pirkko Saisio: Ellenfény. Polar Egyesület, Budapest, 2021. Fordította Varga P. Ildikó

‍