Ólomkristályváza

Anyám mindig azt mondta, hogy a hazugsághoz intelligencia kell. Büszke volt rá, neki milyen könnyen megy. Rajtam kívül senki nem kérte számon rajta az igazat. Ez volt az egyetlen szabadsága. Aktív éveiben pillanatokra beosztotta az idejét. Bevásárolt, mosolygott, dolgozott, főzött, kikérdezett, átnézett, és büszkélkedett. Fiatalon extravagáns nőnek számított, legalábbis a háztömb lakóihoz képest. Szemhéjtusnak fekete cipőpasztát használt, esküdött rá, hogy ettől olyan igéző a pillantása. Akkoriban sem mondott gyakran igazat, de ez csak bemelegítés volt. Ahogy hanyatlott a vonzereje, úgy erősödött a fantáziája. Folyton a pénzre panaszkodott, hogy nincs elég a három gyerekre, alig eszünk gyümölcsöt, drága a piacon a tanyasi csirke. Annyit hallgattam, hogy én is elhittem. A zsebpénzemből minden héten visszatettem valamennyit a pénztárcájába. Sosem vette észre, hogy a lánya pénzét költi. Én sem szóltam róla, mindenki jól járt. Szerintem a hazudozás tartja életben anyámat.

Anyám szerint a valóság rokonszenvesebb lesz, ha kipárnázza, megtoldja egy-két fodorral. Egy ideig hatékonynak tűnt ez a megküzdési stratégia. Nem emlékszem, mi indított el engem is ezen az úton. Talán a mellőzöttség tette, talán a becsvágy, hogy nekem is jusson a figyelemből. De az átlátszó hazugságaimmal sem tudtam kizökkenteni. Az ellenőrzőmet kölcsönadtam a padtársamnak, mert elvesztette az övét. A strandon láttam egy jegesmedvét.

Anyám a harmincas évei végén kezdett kopaszodni. Nekem már a diplomaosztómon kevesebb hajam volt, mint az érettségin. Anyám szerint a hajkorona a nőiesség – és a közösségi elfogadottság – záloga. Amikor észrevett egy érme nagyságú kopasz foltot a fejtetőn, parókát vett magának. Csinosat, ügyesen imitálta a saját haját. Hamar belejött, új színeket, frizurákat próbált ki. Egyszer felpróbáltam az egyik szőke parókáját. Úgy néztem ki, mint egy selejtes Barbie. Másnap levágtam egycentisre a hajamat. Észre se vette. Egy idő után beláttam, hogy mi ketten két különböző univerzumban létezünk. Az övé a valóság inverze, én a reáliák világába menekültem. Kétévesen 100-ig számoltam, ötévesen háromjegyű számokat adtam össze, iskolakezdésre 1000-esekkel osztottam-szoroztam fejben.

A diploma után matekot tanítottam egy iskolában. Igyekeztem tartani magam, de anyám hatása kiütközött a bőrömön, mint a keserű izzadság. Megalázó helyzetekbe sodortam magam az órai hazudozással. A matematika nem egy rugalmas tudomány, belátom. Az iskolai fegyelmi ügyem óta nem találtam állást, így én vigyázok anyámra. A nyugdíjából szerényen megélünk ketten.

A szégyent megszoktam, csak a hanyatlástól félek.

Ahogy öregedett, egyre inkább látszani akart valakinek. Emiatt kezdődött a gyűjtögetés is. A rá jellemző elszántsággal kezdett lomizni meg bolhapiacra járni. A lakás hamar megtelt haszontalan tárgyakkal. Anyám dísztárgyaknak nevezte őket. Nippek, üveg- és porcelánállatkák, kecses ólomkristályvázák, óriási tengeri kagylók, kézzel vert csipketerítők, szamovárok és világítós Madonna-szobrocskák. Egy decens hölgy semmiből felépített wunderkammere. Inkább nem is akarom elképzelni, honnan kaparta elő a pénzt ezekre a holmikra. Néha megkérdezem, meddig kívánja bővíteni a kollekciót. Ilyenkor homályos hazugságokba bonyolódik a tárgyak eredetéről, kitől és mikor kapta ezt vagy azt a kristályvázát ajándékba. Ez mind ingyen volt, mutatott körbe büszkén a zsúfolt nappaliban. Sosem látott rokonok, rég elfelejtett ismerősök, gyerekkori szerelmek és legjobb barátnők szerepeltek az eredettörténetekben. Lépni is alig lehetett, ösvények alakultak ki a lomok között. A szemét már nem tudta egyenesen kihúzni, de a parókákat cserélgette. A mesék lassan szögletessé váltak, lyukak jelentek meg az addig hibátlan történetszövésben. Nem volt könnyű lejönni a hazudozásról nekem sem. Évekbe telt, mire sikerült elérnem, hogy a mindennapokban ne csináljam. Most ott tartok, hogy reklámcélú online kérdőíveket töltök ki hamis adatokkal, ez segít.

Közben kiderült, hogy a gyűjtés is a demencia tünete, de az orvos szerint teljesen ártalmatlan. Ebben azért nem voltam biztos. A végén még hazahoz egy antik kézigránátot a bolhapiacról, és felrobbanunk. Megkértem anyámat, válassza ki a legfontosabb darabokat, a többit leviszem a pincébe. Hevesen tiltakozott, hogy még életében ki akarom rabolni. Így minden maradt a helyén. A nap során szinte bármikor rájöhetett a hangulat, felkapta a ridiküljét, és ahogy volt, pongyolában leszaladt a sarki adományboltba vagy hétvégén a bolhapiacra újabb szerzeményekért. Nem lehetett megállítani. Néha elképzeltem, mit tenne, ha egy ideig nem figyelnék rá. Lehet, hogy kiderülne, valójában a demencia is csak színjáték. Láttam magam előtt az egész jelenetet. Ahogy anyám felkészül élete utolsó nagy dobására, amivel leleplezi önmagát.

Odakészíti a sámlit az erkélykorláthoz. Gondosan leteríti a festéshez használt nejlont a földre. Egy pillanatra megáll a mozdulat közben, fülel, mint akit rajtakaptak. Ellenőrzi, hogy biztosan ott van minden, amire szüksége lehet. Szépen sorba állítja a tárgyakat a padlón nagyság szerint. Sámli, kilenc váza, kalapács, seprű, lapát. Rövid mérlegelés után a kezébe veszi a legkisebb ólomkristályvázát. Gyengéden végigsimít az ornamentikán, mintha elbúcsúzna tőle. Feláll a sámlira, a magasba emeli a vázát. Hajlott háta királynői tartásba merevedik. A vázán átsüt a nap. Teljes erőből földhöz vágja. Szerteszét pattannak a szilánkok a fekete nejlonon. Aztán szép sorban odavágja a többi nyolc vázát is. És lelép a sámliról.

‍