Oláh Péter rövidprózái

Sipos Sándor: Cím nélkül

Mi meg

itt dögöljünk meg. Állok a csemegepult előtt. Tizenöt deka párizsit kértem. Megfogom a pisztolyt. Nem érdekel, hogy mit mondott be előbb a rádió. Kussoljon szépen, és adja oda. A nő látja a kezemet, kiveri a víz, de letörli az izzadságot, és elkezdi. A szeletelőgép suhog, és vágja a szeleteket. Papírt tesz a mérlegre, rávágja a párizsit is. Parancsoljon. Rámosolygok és megköszönöm.
A kasszánál sor van. Csörög a telefon. Otthagyja a vásárlót, elmegy a telefonért. Felveszi, beszél. Karórámra nézek, nem fogok odaérni időben. Ma jönnek hozzánk. A gyerekeket megkértem, hogy zárják magukra az ajtót. A kasszás csaj vihorászik. A bordáihoz szorítom a fegyver hideg csövét. A vásárló az első, súgom a fülébe, és elhagyom a boltot. A gyerekek szeretik a párizsis kenyeret. Ezt még meg tudjuk engedni magunknak. Nem tudom, mit csinálok majd a behajtókkal. Még van fél órám eldönteni.
A gyerekeim az ajtó előtt. Kitették őket, majd elmentek. Legalább nem pazaroltam rájuk töltényt. Megfogom a gyerekeim kezét, elhagyjuk a lakótelepet. Nem bírom a sok kérdést. Némán ballagunk. Az utca halott, dermesztő kezétől fázom. Elérünk az állomásra. Egy fal maradt a váróteremből, körülötte törmelékek és hamu. A falnak támaszkodunk. A fák még élnek, még nyújtózkodnak, de már nem tudják megérinteni az eget. Szürke a gaz, egy kivert kutya szimatol élelem után. Látom a szemében, bánja, hogy megszületett. Nem tudok megszólalni.
Motorzúgást hallunk. Tűzpiros ­quad. Kerekein nincs gumi, a sínt használja. Segítek beszállni a gyerekeknek. Amikor beszállok, látom a kezeimhez ragadt vért. Mielőtt a nadrágomba törölném, egy zsebkendőt nyom a kezembe. Felém fordul, és úgy beszél. Elnézést kérek, nem tudom mivel letakarítani. Mióta megszereztem, így könnyezik a kaszni. Lába a gázpedálon. A tekintete nem tiszta, apró szürke pamacsok vannak benne. Nagyapámnak is ilyen lett a szeme, mikor nem sikerült a műtét. Hallgatom, hangja, akár a madárcsőr, ami karcolja az üveget. Nem tudja, hogy mi lett a fiaival. A sín pedig nem fogy el, pedig már három éve úton van. Hátrafordulok, a gyerekek alszanak. Ha így haladunk, éjjelre odaérünk. Remélem, ott van még, rég láttam azt a helyet, lehet, nem fogom felismerni. Zsebemből kiveszem a gyűrűt, és forgatom. A puha kezére emlékeztet, amit többé nem érinthetek meg.
Amikor megérkeztem az országba, megmérték a lázamat, majd tovább engedtek. A repülőtér olyan volt, mint egy beteg gorilla szíve, elmeszesedett az érfal, megállította az ütőereket. Beültem a taxiba, láttam a hosszú sort a bevásárlóközpont előtt. A lakótelep körül nyüzsgés. Alig fértem el a lépcsőházban. Belépek a lakásba, a hangomra odafutnak a gyerekek, és megölelnek. A feleségem odajön hozzám. Miért nézel rám hetek óta úgy, mint a macska? Látom az arca elváltozásait. Még az orvosok is azt mondták, hogy semmi baja. Én látom azokat a fekete vonalakat, amik körbeszőtték az arcát. Hiába kértem naphosszat, hogy menjünk el más klinikákra is. Biztos benne, hogy semmi baja nincsen. Egyik reggel nem bírta abbahagyni a köhögést, Mikor eltartotta szájától a zsebkendőt, láttuk a vörös foltokat. Hallottuk, ahogy berontanak a lakásba, és karon fogják a feleségemet. Nem tudtam tőle elbúcsúzni, kezelés alatt nem kaptam semmi tájékoztatást. Még telefonon sem tudtam vele beszélni. Hogy meghalt, csak hetekkel később tudtam meg egy internetes honlap listájáról. Nem tudom, hogy hova temették.

Megérkeztünk. Leállította a motrot, és elköszönt. Karon fogtam a két gyereket és elindultunk az utcán. Ahogy sétáltunk, észrevettem, hogy az egyik levette a szájmaszkot. Megkérdeztem tőle, miért csinálta. Csak rázta a fejét, aközben is, hogy visszatettem rá. Hallottam, hogy köhög. Nem láttuk egymást, az utcalámpák még azt a halványnarancs fényt sem árasztották az útra, mint máshol. Mindegy volt, hova nézek, nem láttam se kerítést, se házat. Mintha az út végén égett volna valami. Erősen fogtam a kezüket. A ház végre világosan látszott előttünk. A gyerekeket megkértem, várjanak itt. A kerítés nem volt magas, sikerült átlépnem. Megálltam az ajtó előtt, megtöltöttem a pisztolyt, majd megnyomtam a csengőt. Nem érkezett semmi válasz. Mindig elfelejtem, hogy már nincsenek szabályok. Földre rúgom az ajtót. A nőnek riadt az arca. Semmit sem változott, ugyanaz a rémült egérarc, amivel a boltban találkoztam. Mit keres itt? Nem válaszolok, nem tudom, hogy milyen halált kéne adnom neki. Nagyon sok ötletem volt erre, mióta nyomozok utána. Nézem azokat a méregzöld szemeit, és nem jut eszembe semmi. Körbenézek. Azt hiszem, ezt nevezik mások villának.
Nem fért a fejembe, hogy tudta ezt évekig csinálni. Nem volt benne tapintat vagy empátia. Volt, amikor megálltam a sorok között, közel a kasszához, és hallgattam, ahogy a vevőkkel beszél. Szavai, mozdulatai mint sörétes puska repeszei a vásárló testében. Nem került semmibe, hogy megtudjam, hol él, állandóan dicsekedett, neki mennyire jó. Szegény, azt nem tudta, hogy ez a büszkeség még megölheti.
Gyertek, mától itt fogunk lakni, tudom, nincs xbox, amire annyira vágytok, de majd idővel az is lesz. Azt hittem, zárva találom a kaput, de szerencsére a kilincs engedett. Láttam, ahogy vacognak, olyanok voltak, mint a kék derengés, ami felébreszti az alvókat. Kinyitottam a hűtőt, megkérdeztem, mit kérnek. Megvacsorázunk. Megmutattam nekik a lakást, hogy hol lesz a szobájuk. Az én szobámra mutattam, és megkértem őket, hogy csak kopogjanak. Megfürödtek. Már az ágyban feküdtek, mikor megkérdezték. Apa, meg fogunk halni? Ne butáskodjatok, semmi baj nem lesz, csak később lesz xboxotok. Elbúcsúztam, és kimentem a szobából. A spejzban megtaláltam a kedvenc söröm, megfogtam párat, és a szobámba mentem. Kulcsra zártam az ajtót. Az éjjeliszekrényre tettem a söröket. Az ágyra dobtam magam, és láttam a nő testét. Az ajtóra van akasztva, mint egy kabát. Kibontottam a sört, szisszent, akár a nő nyelve, amikor elvágtam. Méregzöld szeme zöldeskék lett. Már nincsenek rossz megjegyzései. Nem kérdezi meg, hogy parancsol még valamit az úr? Kussol.
Elfogyott a sör, kimegyek, hogy hozzak még belőle. Úgy érzem, hogy nincs elég kezem, hogy keveset tudok a szobámba vinni, ezért járok fel-alá a spejz és a szobám között. Toronyban állnak az üvegek a szobában. Leülök az ágyra, kibontok egy másikat. Itt fogunk megdögleni.

Dél

A fekete mercédeszből telefoncsörgést hallok. Állok a kirakat előtt. Egy szőke hajú próbababa mosolyog rám. Flitteres felső, párducmintás nadrág. Nagyon csinos. A busztábla mellett a kukából valami mászik. Biztos patkány. Ennek a nőnek beszélek több órája, de csak áll az üveg mögött és hallgat. Az utasoknak tehették ide, hogy kihallgassa mások életét. Hozzá akarok vágni valamit. Szégyellje magát.
Még senkinek nem mondtam el. Jólesett a próbababával közölnöm, hogy mire vágyom. Már nem arra, hogy jöjjön a busz. Pedig délnek tartok. Azt mondják, ott minden jobb. Attól még én nem fogok megváltozni. Egyre csak arra vágyom, hogy papírpénz legyek. Nem nézett rám, és nem érdekelte, amit mondok. A lakótelepet nézte. Tudom, hogy ő is látja a sok, fekete lapostévét. Nincs adás, hallgatunk.
Fekszem a padon, és látom, hogy a villanypóznán kék melltartó lóg. Becsukom a szemem, és érzem, ahogy fölöttem az exem összelapítja a mellkasom. Nagyon jó. Szerettem, hogy kövérebb nálam, mindig is azt akartam, hogy mellette lapos legyek, hogy össze tudjon gyűrni, és bele tudjon tenni a zsebébe, hogy mindig vele legyek. Amikor felvetettem neki az ötletet, összepakolt, és elhagyta a házat. Mást nem fogok tudni ennyire szeretni, kiabáltam neki, mikor becsapta az ajtót.
Egyre hangosabb a csörgés. A zsebemben érzem, hogy rezeg. Tényleg az én telefonom az, és nem abban a ronda mercédeszben szól. Nem akarom felvenni, pedig ő az. A képernyőt nézem, majd észreveszem, hogy a szélén négy ujj jelenik meg. Az utcára dobom, és az egész testem remeg. A telefonból kinyúlik egy kéz, és megmarkolja a betont, úgy húzza ki magát a készülékből. Előttem áll, de az arcát nem látom. Elindul felém, és a busz korlátját kitépi a földből. Rám kiált, ezt a hangot már hallottam, az exemé. Elkezdek futni, és tudom, hogy nincs esélyem, gyerekként a fogócskában sem voltam jó. Most is csak körbe-körbe futok a buszmegálló körül. Tényleg jöhetne már egy busz, vagy legalább valaki, aki segít. Szédülök, és egyedül érzem magam.
Nem láttam még ilyen szépet, mondtam a kasszás csajnak a boltban, mikor letettem elé a savanyú uborkát. Elpirult, és megkérdezte, amit szokott. Mást adhatok? Amikor hazaértem, letettem az asztalra, és vártam rá. Tudom, hogy ez a kedvence, hogy ebből két üvegnyit is meg bírna egy nap enni. A konyhában ültem és híreket olvastam, mikor bejött. Nem adott puszit, és idegesen kérdezte, hogy mit akarok én az aldis Julcsitól. Nem is értem a kérdést, válaszoltam, tudhatná, hogy őt szeretem. Kulcsra zárta a fürdőajtót, és hallottam, ahogy üti a falat és kiabál. Az uborkát néztem. Beleharaptam, ropogott és savanyú volt.
A korlát vasrúdja a tarkómnak csapódott, és a padba vertem a fejem. Nem láttam semmit, és nem éreztem, csak hallottam a vasrúd klopfolását. Boldog voltam, hogy most bekövetkezik, hogy meg tudok változni. Az sem érdekelt, hogy miért teszi ezt velem, persze gondoltam, hogy ez a sorozatos féltékenységi rohamának utolsó állomása. Öröm volt ez, tudtam, hogy csak így válhatok azzá, ami szeretnék lenni. Az óvodában is egy bankjegy volt a jelem, mindenki furán nézett rám, de sosem izgatott. Különleges akartam lenni, olyan, akiből nincs még egy, csak egyet gyártottak, az ünnep alkalmából. Aki majd a kezébe vesz, látni fogja, vagy ha nem, tapintásból érzi, hogy belőlem csak egy van.

A busz kerekei csikorogva érkeztek meg a megállóba. Vékonynak éreztem magam, és kisebbnek láttam, ami körbevett. Az exem kinyitja a busz ajtaját, és kiszáll. Felvesz és összehajtogat, majd a zsebébe dug. Élvezem, hogy nem látok semmit, és a hozzám tapadt zsebpiszok sem zavar. Ott vagyok, ahol lennem kell, és nagyon szeretem, hogy vele lehetek. Tudom, hogy én leszek a szerencsepénze. Tudom, hogy szépnek tart és meg akar tartani magának. Visszaszállunk a buszra. Elindulunk délnek.

Az író olvasója, textil, 200×6, 2020.

Nem sajnállak, szebb vagy így. A tányéromon mosolyog a szád. Nem húzogatod többet oldalra, ha a soraimat olvasod. Te akartad. Én mondtam neked, hogy nem érdemes. Úgyis én nyerek.
Köretnek megfelelnek a hangszálaid, nem kell neked beszéd. Nem kell olyanokat hallanom tőled, hogy gyenge, hogy egy kakasnak nem lehetnek pikkelyei. Látod? Nesze, itt egy tükör. Bőr helyett neked is pikkelyek nőnek a sebed körül. Gratulálok, gerinctelen lettél.
Én csak segítek neked, legyél hálás. Adtam neked érzékszerveket, hogy érezd a fájdalmaim. A retinádba égjen, emlékezz rá hűvös napokon. Öreg korodra ez az egyetlen emléked maradjon. Magányodban törj ketté, mint egy elszáradt ruhacsipesz.
Gondolkozhatsz, hogy miért nem lógsz fejjel lefelé, miért van a tested vízszintesen. A válasz egyszerű. A tested tükrözi a gondolkodásod. Egysíkú vagy, fantáziátlan. Ezt is a szádba kell rágnom. Te csecsemő.
Na jó, legyen. Nem engedlek el. Rohadj el itt, de azért bekötözlek. Maradj életben. Lépj tovább lábak nélkül. Fújódj fel, mint egy gumikacsa, és hápogj. Nem fogják meghallani. Nem írom le.
Nem fogsz többet rólam írni, nem leszel velem kritikus. Kitágítom helyetted a szemed, hogy még szebb legyél. Az leszel, ami most is vagy, egy kibelezett béka. Viszlek kiállításokra, belőled fogok meggazdagodni.
Kiirtottad belőlem az írót, ezt is csak a bőrödre írom, befejezésül. Tegyünk valamit a környezetért, nem? Kész az alkotásom, megforgatlak. Remekmű lettél. Legyél büszke magadra.

Sündisznó

Mászkálunk az egyetem campusán. Sétáltatom a gyomoridegem, így is írhatom. Egy ideje nem érzem azt, hogy szeretne. Nem enged közel, hiába vagyok mellette, nem fogja meg a kezem, pedig elméletileg járunk. Más fogalmaink vannak. Erdő nőtt az egyetem mellett. Hallgatom őt, nyújtja a fák ágait a szél. Megfeszülnek.
Az óra közben jutott eszembe, milyen lehet a fák társadalma. Gondolj bele, milyen lehet az, hogy tőled pár méterre ott van a szomszédod. Nem mersz még fingani sem, mert megszólja a másik. Hiába kéred, hogy költözzön már arrébb, annyi választ kapsz, hogy nem teheti. Biztos léteznek ott is szabályok, de hiába morgolódsz és mutatsz a törvényre. Nem érdekli őket. Állnak, pislognak rád.
Egy fa lehet antiszociális? Nem tudja elkerülni őket, bármerre néz, csak őket látja. Az antiszociális fa arra vágyik, hogy csak egymaga legyen. Kietlen tájon egyszemélyes erdő akar lenni. Mennyire rossz lehet azoknak, akik nem akarnak közösséget vállalni velük. Mégsem tudnak mást tenni, mert a szomszédjaik gyökerei folyton átlógnak az övéikre. Nem hisznek a feltámadásban, mert nem tudják, hogy létezik számukra.
Viharban is azért szorongnak, mert attól félnek, hogy a másik rájuk dől. Könnyebb lehet a párválasztás? A finnyásoknak is rossz lehet, ha kilométerekre van a szerelmed, de egész életedben nem látod az arcát. Elég egyetlen érintéssel elérni az aktust? Akik sokat fecsegnek éjszaka, azokat hogyan kussoltatják el az alvók? Töprengtem, és úgy éreztem, hogy semmiben sem másabb. Ugyanolyan szar.
Az óra után, mielőtt jöttél, elhatároztam, hogy kíváncsiságból elültetem a körmöm a gyökerek mellé. Éjszakánként locsolom, és abban bízom, hogy kinő. Mi nőhetne ki belőle? Egy kéz? Mozgó szarulemez? Vagy egy ragadozó állat? Teremteni belőlem egy másikat. Megkapná a tudatom. Érezni fogom, hogy milyen az erdőben, fák között élni. Aztán a róka talpa szétlapítana. Annyira puha, hogy észre se venné.
Több órája sétálunk. Nehéz tartanom magam. Legszívesebben kitépném a gerincem, úgyis csak a baj van vele. Odaültetném a fekete fák mellé. Állna ott, ugyanúgy. Mozdulatlanul. Ha cselekvésképtelenné válok, az az igazi faérzés. Állsz, és csak beszélni tudsz. Nem gyűjtesz új emlékeket, csak a régit dolgozod fel. A gerinc csak csont marad, lélek nélküli, sivár öntvény, amitől reszketnek a turisták.
Egészségügyi sétának hívjuk, mióta rengeteget ülünk az előadásokon. A lakásba érve kinyitom a hűtőt. Ma én vagyok a vacsorafelelős. Ahogy nézem, egy tojásrántottára lesz elég. Van sajt is, meg pár pohárnyi bor. Bizakodva nézek az este felé. Túl szeretnék lendülni ezen az időszakon. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen. Lehet, hogy most is szeret? Nehezen mutatja ki, ezzel a közömbös, színtelen szemével. Megváltozott.
Az ágyon fekszem. Várom, hogy jöjjön. A zuhanyrózsa csöpög. Álmosabb vagyok a kelleténél. Olyan vagyok, mint egy levegővel telített műanyag zacskó. Kérném, hogy lépjen rám. Én ijednék meg a hangomtól.
Befekszik mellém, puszilgatom. Nem lök el. Ha kutya lennék, most járna a farkam, annyira örülök. Leveszem a bugyiját. Simogatom, azt hittem, örülni fog neki, de megharap. Akkor veszem észre, hogy a nemi szerve helyén sündisznó van. Azt mondja, hogy takarodjak innen. Mit képzelek? Ezért lökött el magától eddig, félt attól, hogy mit szólok. Ez a kis vakarék elrontotta a kapcsolatunkat. Befordulok a fal felé, nézem a zöld meszelést. A sündisznók mindig ennyire undok állatok? Lüktet a kezem, be kéne kötöznöm. Nem érdekel.

Oláh Péter 1999-ben született Budapesten, Őrbottyánban él. A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, a sárvári írótáborban két alkalommal bronz oklevéllel díjazták. A Nincs online folyóirat egyik főszerkesztője.