Olaf eltűnése

Herman Levente munkája

Részlet A katona és a démon című regényből

Tulajdonképpen meghalt egyáltalán Ödön von Boticselli – kérdezi Carmen.
Nem tudom, erről Tóbiás nagybátyám se tudott semmi biztosat. Elmesélte, amikor 1968 augusztusában megjött a gyászjelentés, sokat töprengett, elmenjen-e a temetésre. Másik unokája, Frédi, akkor is valahol a Csendes óceánon hajózott, s Tóbiás úgy döntött, nem kockáztat. Nem tér vissza 1938-ban elhagyott hazájába. Dédapám 1968 augusztusában tűnt el, nagyanyámmal együtt. Akkor ketten éltek a felsőtábori házban, napokig keresték őket, mert semmi jel nem utalt arra, hogy öngyilkosok lettek volna. Én akkor katona voltam. Megérkezett a gyászjelentés, kiderült, hogy dédapám 90, nagymamám 70 esztendős volt, de a prágai események miatt nem kaptam eltávozást. Nagyanyámmal együtt tűntek el, s noha holttestüket soha nem találták meg, augusztus 22-én sor került a temetésre. Antal atya, a falu plébánosa búcsúztatta őket, noha jól tudta, hogy a két koporsó üres. Én csak hónapokkal a temetés s a rejtélyes eltűnésük után térhettem haza, ha voltak is nyomok, kellett legyenek, addigra eltűntek. Bár ki tudja, ha rögtön megérkezem, ha valami csoda folytán eltávozást kapok, találhattam volna-e valamit? Dédapámnak mindég is az volt az elve: csak nem hagyni nyomot! Bele kell nyugodni a jóvátehetetlenbe, mondotta szomorúan az öreg pap. Gyilkosság áldozatai lehettek, vélekedett Szikszai elvtárs, a falu egykori párttitkára. Ő is dédapám nagy tisztelői közé tartozott, egy alkalommal gyermekkoromban egy majálison az öreg bűvész trükkökkel szórakoztatva falusfeleit Szikszai elvtárs zsebéből varázsolta elő a tökfilkót. Nomen ezt omen, mondta rezzenéstelen arccal, ezt ugyan csak Antal atya értette, de a falusi emberek is érzékelhették a helyzet kétségtelen komikumát. Ott állott előttük a rettegett Szikszai, tökfilkóval a kezében. Kirándulni mehettek, fiam, magyarázta nekem, valakik követhették, meggyilkolták, kirabolták és elkaparták őket, B. tábornok elvtárs, a hadügyminiszter is itt volt, ő jó kapcsolatban állott, bármilyen furcsa is, dédapáddal, s egyszerűen nem hitte el, hogy valakik meggyilkolhatták. Puszta ránézéssel megbéníthatta volna őket. S ha hátulról ütötték le, a pénzéért? Neki a hátán is szeme volt, mondotta mély meggyőződéssel a hadügyminiszter, lebéníthatta volna támadóit. A bukaresti bűnügyi rendőrség nyomozói is itt szimatoltak néhány napig, de nem találtak semmi szándékos eltűnésre utaló nyomot, noha az egyik nyomozó feltételezte, hogy talán mégis megrendezhették az egészet, dédapám képességeiről akkor már legendák kerengtek, s eltűnhettek valahova. Ugyan már, intette le a hadügyér, miért tették volna, s egyáltalán hova lehet a mi hazánkban eltűnni? A Kárpátok hatalmas erdőségeiben, de miért akartak volna elbujdosni?
Hallgattam Szikszait, s tényleg fogalmam sem volt arról, hogy valójában mi történhetett? Mit tehettem volna? A végrendelet megvolt, rám hagyták a házat. Kínomban rendezni kezdtem a könyvtárát, megtaláltam bizonyos feljegyzéseit, de a titkos naplóját csak 1993 májusában, szökésünk előtt néhány hónappal, más dokumentumokkal együtt. Mániákusan mindent feljegyzett, megörökített, és a leveleit is megtaláltam, az Olaffal és Gertrúddal folytatott teljes levelezését, másolatokat is készített saját leveleiről, azokat is. Mindent megőrzött. Dédapámat Norvégiába való első menekülése előtt, a viharban a hajót várva kezdte izgatni az eltűnés! A tízes években érdeklődése elmélyült, az eltűnés és az eltüntetés, önmaga eltüntetésének problémája, már mindennél jobban érdekelte, a naplójában is sokat ír bizarr kísérleteiről. Először illuzionista trükkjei során jött rá, hogy létezik több, az ember számára érzékelhetetlen dimenzió. Néhány tárgyat, egy széket, egy tükröt, egy festményt, néhány élőlényt, nyulakat, galambokat sikerült átjuttatnia egy ilyen dimenzióba, de soha többé nem sikerült vissza is hoznia őket. Eltűntek. A másik világ foglyai maradtak! Akkor abbahagyta az ilyesfajta trükközést, többé nem kísérletezett ilyesmivel –, legalábbis tárgyak, madarak, nyulak eltüntetésével, – a közönség előtt. Meg akarta ismerni az egész folyamat mechanizmusát. Dédapám alapvetően racionalista alkat volt.
Hogy ma ki ő, azt egyáltalán nem tudom? De, egyelőre a fiatal Ödön von Boticselli lelkialkatáról beszélek, aki naplója tanúsága szerint, akkor, s utána is évekig, egészen a húszas évek közepéig, hitte, hogy mindenre van reális magyarázat! Mindent pontosan le lehet írni, meg lehet magyarázni, hiszen a valóságban létezik ok-okozati viszony, s noha a véletlent a filozófiának máig nem sikerült megnyugtatóan meghatároznia, a véletlen jelenségeket is meg lehet, bizonyos értelemben, magyarázni. Ez az egész, a világ, a jelenségek racionális magyarázatának hite, 1925. június elsejéig tartott.
Akkor, annak a sorsfordító napnak a délutánján, egészen pontosan fél négy után hét perccel, Genfben, történt valami, s ez teljesen átalakította. Megváltoztatta hitét, elsősorban önnön csalhatatlanságában, másodsorban abban, hogy a világ valami módon, racionálisan, mégiscsak megmagyarázható és le is írható? Erről később. Most még nem tartunk itt, még a kezdeteknél tartunk, de enélkül érthetetlen az egész.
1911 szeptemberében megint elutazott Norvégiába. A századfordulón, a tízes-húszas években, az előtt és az után is sokat időzött ott, a norvég tengerparton. Valami vonzotta oda, ott érezte igazán elemében magát. Akkor, 1911. augusztus 18-án, egy néptelen partszakaszon táborozott le. Nyár volt, a legközelebbi falutól meglehetősen távol eső helyen, ahol nem zavarhatta meg senki. Sátra tizenöt-húsz méterre lehetett a tengertől, hallotta az erősödő-gyengülő morajlást, a monoton, de soha nem egyforma dübörgést, ahogy a hullámok neki-nekicsapódnak a part köveinek, és ez furcsa módon megnyugtatta, mindég is nyugtatóan hatott rá a tenger! Beburkolózott hálózsákjába és elaludt. Pihenni akart, a nagy kísérlet előtt. Furcsa álmot látott, ezt részletesen leírja naplójában, kifejti azt is, hogy addig nagyon keveset álmodott. Szinte egyáltalán nem voltak összefüggő álmai, az álom problematikája akkor még nem is izgatta. Most megpróbálom felidézni ezt az álmát. Többször elolvastam, talán sikerül. Egy óriási cirkuszi porondon hajlongott, fekete frakkban, cilinderrel a fején, mellette, szintén fekete frakkban, norvég barátja, Olaf állott, akivel az előtt is, az után is sokat léptek fel együtt, s akit magával egyenrangúnak tartott, s a maga módján szerette is, a barátjának hitte, és ő volt az egyetlen, akiben vakon megbízott. Nos, akkor a reflektorok villogó fényében, a tömeg morajlása közepette megpróbálta eltüntetni barátját. Érces hangon jelentette be ezt, az eddig soha senkinek nem sikerült Nagy Mutatványt! Hirtelen megpördültek a dobok, őt elvakította a reflektorok fénye, nem látta a közönséget sem, a zenekart sem. Nem látott semmit, lila, bordó, vörös és kobaltkék körök vibráltak sajgó szeme előtt! Csend lett, szembe fordultak egymással, koncentrált. A barátja elmosolyodott, a szemébe nézett, felemelte jobb kezét, mintha búcsúzott volna, és egészen egyszerűen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Mindez teljesen váratlan és megmagyarázhatatlan volt. Utána percekkel, hosszan koncentrált, de nem tudta vissza is hozni. A cirkusz is eltűnt. Változott a szín, mint egy rossz drámában. Ez álom, írja feljegyzésében, nem biztos, hogy érdemes benne keresni logikát. Egy mezőn állott, egyedül, jeges szélben. Nem tudta, hol van? Megpróbálta hívni a barátját, de hiába összpontosított, Olaf nem jelent meg. Verítékben úszva ébredt, páni félelem tört rá. Reggel volt, a hullámok közül már kiemelkedett a nap. Levetkőzött, bement a tengerbe, a hideg víz kissé magához térítette. Összecsomagolt, begyalogolt a faluba, kocsit bérelt és elutazott abba a távoli kisvárosba, ahol Olaf ez idő tájt lakott. Amikor éppen nem lépett fel, ide, az isten háta mögötti házába húzódott vissza, s ő is kísérletezett, de kísérleteiről neki, addig még soha nem beszélt. Sejtette, hogy barátját is az eltűnés, az eltüntetés, a rejtett dimenziók titkainak felderítése foglalkoztatja. Szerencséje volt, otthon találta. A város szélén volt a ház, egy hatalmas kert közepén. Olaf, mint mindig, kedvesen fogadta. Ami közöttük volt, próbálja tétován, rá igazán nem jellemző bizonytalansággal meghatározni, több volt, mint barátság, vagy szerelem, több volt, mint az ikertestvérek közötti különös, misztikus vonzalom, mintha önmagát látta volna, másik alakban. Olaf is így lehetett vele, akkor is örült neki, este volt már, felmentek a toronyba, vizsgálták teleszkópokkal a csillagokat, bort ittak. Részletesen elmesélte álmát. Barátja sápadtan nézte. Nem szabad, mondta szinte teljesen összefüggéstelenül és eltorzult az arca, reszketni kezdett, percekig meg sem tudott szólalni, majd bort töltött, ivott és folytatta, átléptél egy határt, Ödön. Veszélyes útra tévedtél, ezt a határt nem szabad átlépni. Ember vagy, képességeid korlátozottak. Ne kísértsed a lehetetlent! Te vagy a legtehetségesebb illuzionista, azok közül, akiket ismerek, és tudod, a szakmában mindenkit ismerek, de van, amit lehet, és van, amit nem! A bölcsek köve, az alkimisták örök álma nem létezik! Hidd el. S ne kísértsed a lehetetlent, ismételte meg, lemondóan legyintve, mert nagyon könnyen valami jóvátehetetlen történik, hiszen elindítasz folyamatokat, amelyeket nem ellenőrzöl, nem is sejted, mi lesz, mi lehet a vége! Nem válaszolt, ivott ő is egy pohár bort, ültek és nézték tovább a csillagokat. Keress egy nőt, javasolta később, szomorúan Olaf. Egy nőt? – bámult rá. Igen, egy nőt, legyintett a barátja, és indulj el vele világkörüli útra. Egy nő, aki szeret, talán megoldás lehet. Másnap reggel elutazott Hamburgba, s akkor találkozott, ugyanabban a hamburgi étteremben Gertrúddal, az énekesnővel, élete nagy szerelmével, tíz esztendővel a táncosnővel való végzetes kalandja után, emlékeztek, erről már meséltem, amikor felidéztem jelenéseit a Hagia Szophiában.
Évekig eltolta maga elől az eltűnés, az eltüntetés, az érzékelhetetlen, de létező dimenziók problémáját. Hitte, hogy igenis meg tudja oldani a feladatot, de halogatta, ő maga sem értette, naplója tanúsága szerint, hogy miért? Közben Szarajevóban elcsattant a pisztolylövés, kitört a háború, hajóval Norvégiából Amerikába utazott, megint találkozott Olaffal, sokat léptek fel együtt, de illuzionista trükkökkel már nem próbálkoztak, bűvészként viszont elbűvölték a közönséget, nagy sikerük volt, sokat kerestek. Évekig közös lakást béreltek a puritán Providence-ben, ebben a rejtélyes és ódon házakkal teli Rhode Island-i kisvárosban, nevetségesen olcsón, szinte ingyen, ugyanis a babonás városlakók kísértetek tanyájának hitték a régóta lakatlan, elhagyatott, kétemeletes házat, amelynek ablakaiban éjszaka rejtelmes, lila manósapkákra emlékeztető lidércfények villódznak, de ők nem féltek, annak pedig kifejezetten örültek, hogy a rettegő szomszédok legalább nem zavarják meg őket, nyugodtan kísérletezhetnek! De az álmára és a kísérleteikre többé nem tértek vissza. Kerülték a témát, noha ő sejtette, hogy Olaf sem adta fel. Akkor, legalábbis bevallása szerint, a hasonmások izgatták, a német romantikus irodalom doppelgängerei. Foglalkozott az ikrekkel is, kereste a látszólag képtelen, felfoghatatlan és elképesztő hasonlóságok magyarázatát, érdekelte a közöttük kialakuló megbonthatatlan, misztikus kapcsolat. Akkor kezdtek, ketten, egyesítve akaraterejüket, szuggesztiókkal foglalkozni. A naplóból a húszas évek elején sajnos több év kimaradt. Nem világos, akkor vezetett-e naplót, s ezeknek az 1921 és 1925 közötti éveknek a krónikája megvan-e valahol? Mindenesetre a napló 1925. június elsején folytatódik. Éppen Genfben van. Élete nagy szerelmével, a Gertrúd nevű német énekesnővel tartózkodik Svájcban. Délután kisétálnak a tópartra, s fél négy után hét perccel, mint egy jelenés, a víz fölött lebegve, feltűnik Olaf. Hazudtam akkor, mondja tagoltan, meg akartalak óvni a kudarcoktól, de nem igaz, hogy nem szabad átlépni a határt! Át kell lépni, Ödön. S ha valakinek, hát neked sikerülni fog. Mondottam már, hogy te vagy a legtehetségesebb közülünk, s ezt máig hiszem, most is, amikor már ideát tartózkodom, de nem tudok visszatérni. Arra eszmél, hogy Gertrúd idegesen rángatja a karját. Mi van? – kérdezi kétségbeesetten, lehajol a vízhez, s zsebkendőjét megvizezve törülgeti az ő sápadt arcát. Rosszul vagy? Olaf foszforeszkáló teste –, olybá tűnt, írja, mint egy vetített kép –, közben, éppen olyan váratlanul és megmagyarázhatatlanul, mint ahogyan megjelent, eltűnik, és ő dermedten nézi a tavat. Látta a barátját, s akkor tudta meg, hogy neki sikerült, de nem teljesen, nem tud visszajönni, egy másik dimenzió, egy másik világ foglya maradt. Kétségbeesett, és amikor Gertrúddal visszamentek a szállodai szobájukba, másnap reggelig szeretkeztek. Akkor már közösen tanulmányozták a hindu szerzők, a titkos tantrikus rítusról fennmaradt feljegyzéseit, hitték, igenis elérhető a mithuna, a „mennyei boldogságban való pihenés” áhított állapota. Egyesülhetnek az énjeik. Amikor magukhoz tértek, először láthatták az öt misztikus fényt, a vörös, kék, bordó, sárga és fehér tűzgombolyagokat, és dédapám mindent elmesélt az először megrémülő, majd hitetlenkedő, végül elszánt nőnek. Másnap elutaztak Norvégiába. Barátja háza üresen állt, de a kertésznél ott volt a kulcs, és egy neki, Ödön von Boticsellinek szóló levél. Tudta, hogy keresni fogja! Önre hagyta a házát, Boticselli úr, közli a kertész. Először azt hiszi, viccel, de nem, rendben vannak a papírok, őt teszi meg egyetlen örökösének. Elintézik a formaságokat, beköltöznek a házba, és nem is mozdulnak ki nyolc hónapig. Az öreg kertész vásárol be nekik, az énekesnő főz, és tanulmányozzák Olaf angol nyelvű, a kutatásairól, kísérleteiről szóló feljegyzéseit.
Fázisról fázisra haladnak, és hasonlítják össze az ő jelentéseivel. Kísérteties, hogy mindketten ugyanarra a felismerésre jutottatok, jegyzi meg Gertrúd, és szétnéz a félhomályos szobában. Az asztalon lévő feljegyzéseket megvilágítja az asztali lámpa fénye, de a szobában a homály árnyai köröznek, és az énekesnő félni kezd. Itt jelen van még rajtunk kívül valaki. Hidd el. De ki lehet? Olaf? Onnan túlról figyelhet bennünket? Ugyanaddig a pontig jutottatok el, magyarázza Gertrúd rajongva, párhuzamosan, egymástól függetlenül, mindketten! El tudtok tüntetni valamit, tárgyat, élőlényt, személyt, de nem tudjátok vissza is hozni! Az eltüntetett tárgyak ott maradnak a rejtelmes, másik dimenzióban, s mindörökre nyomuk vész. Igen, én itt torpantam meg, vallja be dédapám. Egy széket, egy festményt, nyulat, galambokat tüntettem el, de nem tudtam vissza is hozni őket. Nem is értem, hogy ő – fordul szembe az énekesnővel –, aki le akart beszélni egyszer, tizennégy éve, ugyanitt, a toronyszobában, a kísérletekről, azt mondta, van egy határ, amit nem szabad átlépni, hiszen olyan folyamatokat indítunk el, amelyeket egyáltalán nem tudunk ellenőrizni, miben bízott? Miért tüntette el magát, ha tudta, hogy nem fog tudni visszatérni? Elmeséli a megrettent Gertrúdnak tengerparti álmát, amikor egy hatalmas cirkusz porondján állottak ketten, és ő a dobok pergése közepette bejelentette, hogy eltünteti társát. A reflektorok elvakították, nem is látta a közönséget, csak érzékelte a nagy tömeg jelenlétét, koncentrált, és Olaf egyszerre, megmagyarázhatatlan módon eltűnt. Változott a szín, egy beláthatatlan mező közepén állott, egyedül. Felriadt, bement a tengerbe, a hideg víz kissé helyrehozta, magához térítette, összecsomagolt és elutazott Olafhoz, elmesélte neki az álmát és a kísérleteit, de barátja megpróbálta lebeszélni őt. Az utolsó határt soha nem szabad átlépni, mondta, de most néhány hete, amikor a genfi tó fölött, foszforeszkálva, mint egy fantomkép, megjelent, azt mondta, hazudott akkor, van utolsó határ, de nem hogy nem szabad, át is kell lépni. Egy olyan pontig érkeztek, mindketten, egymástól függetlenül, ahonnan már nem lehet visszafordulni, ahonnan már nincsen visszaút. Akkor viszont évekig nem kísérletezett tárgyak, élőlények eltüntetésével, később kitört a háború, újra találkoztak, együtt mentek Amerikába, egy lakást is béreltek a Boston melletti Providence-ben, akkor a hasonmások problémájával foglalkoztak, az ikrekkel, majd a szuggesztiókkal. De az eltűnés témáját kerülték.
Azok a feljegyzései, fordul szembe vele az énekesnő (aki változatlanul retteg, szellemek jelenlétét érzékeli a házban) a hasonmásokról, az ikrekről megvannak? Nem tudom, mondja dédapám. Másnap szisztematikusan átkutatják az íróasztalt, a könyvtárat, rejtekhelyek után kutatnak, de nem kerül elő semmi. Pedig dédapám emlékezik arra, hogy Providence-ben, a rejtélyes és a babonás szomszédok által boszorkányháznak, kísértettanyának tartott épület második emeleti szobájában, a hasonmásokkal foglalkozva, Olaf rendszeresen jegyzetelt, de kutatásairól nem beszélt, kijelentette, hogy ameddig nem tud valami biztosat, addig kár megzavarnia dédapámat! A szuggesztióval viszont ketten, együtt foglalkoztak, és a napló szerint „fantasztikus eredményeket” értek el, olyan nagy csoportokat, talán egész településeket, városokat is megejtő, összefüggő és teljesen valóságosnak tűnő látomásokat tudtak előidézni, amelyeket rajtuk kívül soha senki! Ezek mibenlétét sajnos nem részletezi, óvatosan fogalmaz, mintha titkos naplója előtt is titokban akarná tartani a szuggesztióval kapcsolatos kutatásaik eredményeit. Bizonyos utalásokból arra lehet következtetni – sajnos a Providence-ben, a kísértetházban készült feljegyzések, már ha egyáltalán voltak, még lappanganak, rejtőzködnek valahol –, Gertrúdnak is beszél erről, hiszen fokozatosan beavatottá válik; hogy Olaf rendszerint hasonmásokat, misztikus szellemi kapcsolatban álló, egymástól függő ikreket idézett meg. És a szuggesztiók során, melyek sikeréhez együttes szellemi erőjükre is szükség volt, és iszonyúan kimerítette őket, hasonmásokat, doppelgänger-variációkat idéztek meg, tettek láthatóvá. Kiderült, hogy számtalan alakban léteznek az asszociációk sötéten derengő mezőin, és bármikor elő tudják hívni, valóságossá tudják tenni a hasonmásaikat. Kihangsúlyozta viszont, hogy közönség elé szuggesztiókkal soha nem léptek. Nem nehéz rájönni arra, hogy a hasonmásokkal való kísérleteit dédapám később tökéletesítette. De vissza még dédapám és szerelme, szellemi partnere, munkatársa, médiuma, Gertrúd, az Olaf házában végzett kutatásaihoz. Bemutatta, a megdöbbent és pánikba eső Gertrúdnak, hogy koncentrációval hogyan tüntet el tárgyakat, melyeket viszont a másik dimenzióból képtelen vissza is hozni. Ha Olaf is erre a következtetésre jutott, márpedig ezt feljegyzései is bizonyítják, egyszerűen miért kísérletezett önmaga eltűntetésével? – kérdezi hitetlenkedve Gertrúd. Hiszen tudta, hogy ha a tárgyakat, élőlényeket képtelen visszahozni, ő sem fog tudni visszatérni soha, a másik, rejtett dimenzió, vagy számunkra láthatatlan, másik világ foglya marad.
Amikor idáig jut, s mielőtt dédapám válaszolhatna, a szoba mélyéből nevetés hallatszik. Arra fordítják az éles fényű asztali lámpát, természetesen nem látnak senkit. A felvillanó hatalmas velencei tükörben viszont megjelenik Olaf derengő árnyképe. Egy adott pontig logikus a levezetés, hallják Olaf rekedt hangját. De csak egy adott pontig. Arra nem gondoltatok, hogy itt esetleg folytathatom tovább is a kísérleteimet, sőt, előbb-utóbb, s ebben is erősen reménykedem, segítőkre is találok? Nektek pedig, drága asszonyom, kedves barátom, változatlanul azt tanácsolom, menjetek el egy világkörüli hajóútra, és szálljatok ki, hosszabb időre, Polinéziában, tanulmányozzátok a polinéziai sámánizmust, ezzel kapcsolatos feljegyzéseimet az íróasztalom második fiókjának rejtett rekeszében találjátok meg, használjátok bizalommal.