Obaharok nyomában II.

Az ereszkedés némileg összeismertet a helyi sziklákkal, végig rendesen kapaszkodni kell, hogy előre ne zuhanjak. Néhol háttal mászunk lefelé, s tulajdonképpen csak most figyelek föl igazán arra, itt gondolkodtat el, hogy Mela, Pasqualis és Imel mezítláb jönnek, és olyan magabiztossággal és könnyedséggel lépdelnek a néha még a cipőn keresztül is élesnek érződő sziklákon, mintha csupán a part menti, puha homokban sétálgatnának. Az égen közben gyülekeznek a felhők, gyorsan beborul, épp itt volt az ideje, hogy a csupasz fejemet és a közben pecsenyevörösre és fájdalmasra égett nyakszirtemet ne süsse tovább a nap. Errefelé négy után szinte mindennap esik, erre már korábban fölhívta Victor a figyelmemet. Fél óra még és leérünk a völgy aljára, ahol azonnal az erdős rész kezdődik. Egymásra csavarodott fák lelógó ágai közt megyünk befelé a sűrűbe, minden barnás, mélyzöld és homályos, ide alig jut be fény, a talaj iszamós, rettenetesen izzadok, a páratartalom egészen biztosan száz százalék közeli. A legalább egy órányi, szökdécseléssel tarkított óvatos lépdelés után föltűnik egy vékony sáv, ahol határozottan áramlik be napfény az erdőbe, és egy kis, létraszerű tákolmány, amin ki lehet mászni ebből az izzasztó félhomályból. Kerek kis völgy részlete tárul a szemem elé, mikor kidugom a fejemet, majd följebb mászok, hogy egy szikla tetejéről alaposabban körbenézzek. Jobbra tőlem kőtengerszerű rész nyújtózik, hatalmas, éles kövek merednek ki a földből, olyan precízen állnak egymás mellett, mintha az elhelyezkedésüknek a véletlenszerűségen jóval túlmutató értelme volna. Victor nagyjából tíz méterrel előttem áll, visszafelé néz, várja, hogy én is kijussak végre a fényre. Aztán már előrefelé mutat, a kőtenger mögötti, pálmákkal tarkított kis dombtető felé, majd azt mondja; amögött van a falu, nem kell már sokat mennünk, hogy elérjük Palimolót.

Dani szokás szerint két bejárat helyezkedik el egymás mellett a falut körbeölelő magas kerítés egy adott pontján. Jobbra széles, alacsony kapucska a disznóknak, mellette magasított bejárat az embereknek, a belépéshez egy létraszerű tákolmányon kell előbb föl-, majd lemászni, hogy a belső udvarba léphessünk. Érkezésünkkor irgalmatlan kutyaugatás hallatszik. Nem mozdulok, mert jelzi Victor, hogy várjak – kétségtelen, nem volna szerencsés Wamenától távol kutyaharapást szenvedni –, de nincs gond, int, hogy menjek, a helyiek lefogták a kutyákat, elmúlt a veszély.

‍

‍

Ami elsőként föltűnik az udvaron, az a tradicionális házak egyike, ami – méretéből és elhelyezkedéséből fakadóan – a férfiháznak látszik. Balra, közvetlenül a bejárat után hatalmas disznóól, vaskos résein fekete szőrű kocák dugják ki a pofájukat, röfögnek, mozgolódnak, nyilván az idegen jelenlétét ők is tökéletesen érzékelik.

Az udvart nagyrészt fű borítja, jobb oldalon nagy fa magasodik, a bal oldalon fából épült, modernnek nem nevezhető, de nem tradicionális, hosszúkás faépület, vele szemben három, jellegzetes dani épület áll. Mint utóbb megtudom, szemben a bejárattal valóban a férfiház, tőle jobbra a nőiház, és még egy kisebb épület, amelyet csakis a klán vezetője használhat.

A falu lakóival való kommunikációhoz nekem is tolmácsra van szükségem. A korábbi időkhöz képest annyi a könnyebbség, hogy most már nem csak daniul tudnak az itt élők, a közép- és a fiatal generáció tagjai mind-mind beszélik a közös indonéz nyelvet, a Bahasa Indonesiát, amit az utazásunk előtti hónapokban én is elkezdtem tanulni, így bizonyos szavak, kifejezések nem ismeretlenek előttem, gyakran ki tudom következtetni, miről folyik a társalgás. A helyi nők – Nalo és egy másik, idősebb asszony – közben már egy dani különlegességet készítenek elő. Victorral a hosszú faház előtt ülünk, és azt figyeljük, ahogyan a nőiház előtt a két asszony gödröt ás a földbe, majd közepes méretű kövekből halmot épít – hamar nyilvánvalóvá válik, tüzet raknak ők ketten. Victor elmondja, hogy a bakela egy kifejezetten helyi főzési szokás, s hogy nem számított rá, hogy már most nekifognak, az első nap késő délutánján. Közben már ég a tűz, a nedves levelek és a magas páratartalom miatt sűrű, fehér füst lepi be a falut, miközben újabb és újabb kőrétegek kerülnek egymásra. Régen az egész folyamat egy, a földbe mélyített gödörben zajlott, az első réteg kőre rakták az édesburgonyát, ami az egyik fő táplálékforrás a völgyben – több mint harmincféle édesburgonya terem errefelé –, aztán egy újabb réteg kő után a különféle zöldségek, majd a tetejére a hús, hogy annak szaftja, zsírja lefedve átitassa gyakorlatilag az összes réteg tartalmát. A tűz még ma is egy gödörben gyullad föl, de a fölhevült kövek, a rétegek itt Palimolóban aztán egy erre a célra a városból hozott fém hordóban rakódnak egymásra, ami még jobban tartja a hőt. Hosszú és alaposan megszerkesztett folyamat ez, a két nő mellé idővel Mela, egy fiatal lány, és Pasqualis is beszáll, s hosszasan rendezgetik a forró köveket a hordóban, majd helyezik rájuk a különféle burganyafajtákat meg a növényeket, hogy azok párolódjanak, puhuljanak lággyá, ehetővé. A hosszú faház padlóján kőből kialakított főzőhelyek helyezkednek el, a rizst és a tésztát odabent pirítják, és a húst is némileg elősütik, mielőtt a fém hordóban párolódó halom tetejére kerülne. A nők szótlanul dolgoznak, miközben a kerítésen túlra zavart kutyák visszasomfordálnak a faluba. Markus, a törzsfőnök kezd el játszani velük. Ő nem vesz részt a főzési folyamatban, sőt azon kívül, amikor közösen karkötőket készítenek egy-egy helyi fűfajtából, vagy a disznó-, netán kazuárcsontból készülő késeknek és nyakékeknek eszkábálnak tartót vagy láncot, ő a faluban leginkább a felügyelő, a kiszolgálást (el)váró főnök pozíciójában ül. Különösen tekintélyes személy, aki nemcsak a kis településen, a környező hegyek között is egyedi jogokkal rendelkezik. Markus negyven körüli lehet, és már az apja, sőt a nagyapja, Hulaiisabok is főnöke volt Palimolónak, illetve az itt lakók és a környéken fekvő jó néhány falu lakossága által alkotott Haluk-klánnak.

A fotós táskámból már az érkezés után jó néhány tárgyat kipakoltam a közösségi ház száraz fűvel borított padlózatára. Ott van a Meine Freunde – die Kannibalen című könyv magyar kiadása is[1], amelynek címlapján egy, a Pápua-Új-Guineán élő kukukukuk – más néven angák vagy anguk – (kannibál)törzséhez tartozó nő mosolyog, karjával melle előtt tartva a talán két-három éves korú gyermekét, aki ijedt tekintettel néz a kamerába – nehéz eldönteni, aranyos vagy inkább félelmetes-e. Victor kiszúrja a borítót, majd kérdezi, milyen könyv az, amit olvasok – csak nem Pápuáról szól? De, részben igen, felem, majd átnyújtom a könyvet. Belelapoz, mivel azonban a szöveget nem érti, inkább a képeket nézegeti végig, amelyek elszórtan helyezkednek el a kötetben. Főleg fekete-fehér fotográfiák, nagy részük a Baliem-völgyben készült. Az egyik kép láttán Victor szeme kikerekedik, majd azt kérdezi: a danikról is szó van ebben a könyvben? Persze, talán róluk esik a legtöbb szó a pápuai törzsek közül, a szerző saját tapasztalatain túl néhány érdekes történet is szerepel a kötetben, például Obaharok törzsfőé, aki, úgy tudom, ezen a környéken élt, felelem. Erre a mondatra már nemcsak Victor figyel föl, Markus is rám néz, ami annak köszönhető, hogy kimondtam egy bizonyos, számukra ismerősen csengő nevet. Victor szája mosolyra húzódik, ám van ebben a mosolyban némi aggodalom is. Nem hozzám szól, Markushoz, és egy-két ismerős szó mellett kihallom a mondatából az általam említett dani férfi nevét.

‍

‍

Mit tudsz Obaharokról? – kérdezi Victor. Nincs a hangjában számonkérés, tényleg az érdekli, miket hallottam vagy olvastam arról az emberről. Markus is figyel, láthatóan nagyon kíváncsi arra, mit fogok mondani. Összefoglalom hát a történetet, ami erős hatással volt rám – s tulajdonképpen bárkire erős hatással volna, aki érdeklődik a bennszülöttek kultúrája iránt. Az egyik leglényegesebb részlet Falk-Rønne könyvében, és számukra a leginkább figyelemfelkeltő részét képezi a mondandómnak, hogy Obaharok törzsfőként hivatkozott magára mindvégig – a dán utazó beszámolójának egyik sarokpontja ez. Azazhogy Obaharok törzsi vezető, egy klán vezetője volt, aki elmondása szerint a hatvanas évek közepén zajlott völgyi harcokban veszítette el hatalmát, amit úgy igyekezett orvosolni, hogy szoros kapcsolatot kívánt kialakítani egy fehér emberrel, akinek – még ha másként is, és talán pont ez a lényeg – hatalma van, és a házasságkötés, valamint a dani törzsről megosztott információkért cserébe modern fegyvereket szolgáltat majd neki. Obaharok naivsága szemet szúrt, ahogyan hataloméhsége szintúgy, de a könyv – bár több helyütt hivatkozik a fordítási problémákra – olyan meggyőzően adja át Obaharok történetét, a vele folytatott beszélgetés tartalmát, hogy aki olvassa, és nem járt még a Baliem-völgyben, nem hiszem, hogy megkérdőjelezné annak igazságtartalmát. Nekem sem volt szándékomban ez, sőt. De amikor Markus elkezd intenzíven beszélni, majd Victor fordít, hamar belátom, hogy az olvasás közben megfogalmazódott kérdéseim nem voltak alaptalanok; a történetnek van egy egészen más aspektusa, változata, amely szintén hiteles forrásból származik. Pár perc után kiderül ugyanis, hogy Obaharok faluja, amely nagyjából három-négy órányi járóföldre található Palimolótól, a törzsi „közigazgatás” szerint Markus fennhatósága alá tartozik. Az ott élők, bár különféle családokból származnak – Doga (ez Obaharok családja), Himan, Wilil stb.–, mind a Haluk-klán tagjai, így volt ez a '70-es években is, amikor Markus nagyapja, a már említett Hulaiisabok volt a klán vezetője. Vagyis Obaharok, aki elvette Wyn Sargentet, s aki azt állította fehér feleségének, hogy vissza akarja szerezni törzsfői pozícióját, és ezért van szüksége fegyverekre, úgy látszik, nem mondott igazat. Markus hangsúlyozottan ismételgeti – érezhetően a szívén viseli a történetet –, hogy Obaharok nem volt vezető, a határok őrzéséért volt felelős. Ezért is lakott a határhoz közeli településen, a Nagy Völgy felé eső részen, s nem Palimolóban. És bizony logikusnak is tűnik aztán a következő állítás: azért történhetett meg, hogy egy fehér nő akkoriban beköltözhetett egy dani településre, mert akinek dolga lett volna jelezni a rendhagyó esetet a törzsfőnek, annak állt a legkevésbé érdekében megtenni azt. Obaharok nem vissza – nagyon úgy tűnik –, meg akarta szerezni a hatalmat, és ezért lett kitaszított később; emiatt rettegett attól, hogy meg fogják ölni, s talán ezért is üzente meg neki Wyn Sargent – aki a faluba érkezése után könnyen rájöhetett a turpisságra, ami kapóra jött neki –, hogy meneküljön, mert veszélyben forog az élete. Obaharoknak nem a külső támadástól kellett félnie, hanem attól, hogy a saját klánján belül lesz persona non grata. És az is lett. Ez kiderül a Falk-Rønne-interjúból, még úgy is, hogy az érezhetően igencsak szabadon idézi Obaharok szavait, és kiderül a Palimolóban lezajlott intenzív beszélgetésből is, hiszen nem tudom nem észrevenni, mennyire haragot ébresztő és egyben szégyenteljes történet ez a Haluk-klán tagjai számára. Vagy például abból az aprónak tűnő, ám a helyi viszonyokat figyelembe véve nem elhanyagolható részletből, hogy kizárt a Wyn Sargent és az Obaharok közötti szexuális kapcsolat, amely az egyik lényegi témája a könyvben olvasható beszélgetésnek. Már csak az idő rövidsége miatt is, ahogyan maga a házasság sem egészen házasság, sok minden hiányzott még ahhoz dani szokás szerint. Szóval, könnyen lehet, hogy inkább volt ez érdekkapcsolat, „rögtönzés”, amit szóban mindketten szívesen tettek színesebbé, s amely ugyanakkor a törzs, és főleg a klán számára – és az Obaharok falujában élők számára – a mai napig ható, több mint kellemetlen teher.

Obaharoknak, aki a kilencvenes években természetes halállal hunyt el, kiterjedt családja volt/van. Számos gyermeke született számos nőtől, s bár ez a történet most már több mint ötvenéves, két rokonnal magam is találkoztam. Az egyikőjük Obaharok unokaöccse, egy magának való, találkozásunkkor alkoholos befolyásoltság alatt álló ötvenes férfi, akit Kumugima faluban, ahol egy disznótoron pár nappal később részt vehettem, bajkeverőnek tartanak. Másikuk, Obaharok egyik fia, Oktavianus Doga – aki nemcsak fizimiskájában, fontoskodó személyiségét tekintve is igencsak emlékeztet az apjára –, a három nappal később tartott lakoma vége felé jelent meg. Nem maradt sokat, csak egy pár szó meg néhány közös fotó erejéig, s Victor csak utólag, a falun kívül vallotta be nekem, hogy az a férfi, aki közös képet akart velem, nem egy helyi klán vezetője, hanem Obaharok legkisebb, még élő gyermeke. „Azért nem árultam el, hogy Obaharok fia, mert nem akartam, hogy Obaharokról kérdezz, és a faluban az apjáról beszéljünk vele, miközben azt akartam, hogy fényképezd le, mert tudom, hogy fontos neked.” Victor eszes és egyben tapintatos volt, és ezért nemcsak hogy köszönetet kell mondanom neki, be kell látnom, hogy valóban fölösleges lett volna Obaharok történetével borzolni a kedélyeket egy olyan esemény közben, ahol közel ötven dani gyűlt össze, hogy – részben az én kedvemért – szertartást mutassanak be.

‍

Az étel elkészült. Erősen sötétedik, miközben az asszonyok kipakolják néhány kiterített banánpálma-levélre a húst, majd a különféle méretű, színű és ízű édesburgonyát. Ismét füstös, még a délutáninál is párásabb a levegő, s mire behordjuk az udvarról a hosszúkás faépületbe az ennivalót, teljesen sötét lesz. Hat danival és egy amboni férfival közösen majszolom a különféle, meglepően finom falatokat, ropog a tűz az erre a célra kialakított mélyedésben, a füst belepi az egész helyiséget, de már nem zavar, kezdek hozzászokni a füstös, zsír- és hússzagú fülledtséghez. A kis mellékvölgyben a délután folyamán sem volt igazán meleg. Általában felhő fedi a körben húzódó, nagyjából 1400-1500 méter magasan futó gerincet, és estére 13-14 fokra hűl a levegő, ami hajnalban még ennél is hűvösebb. Fáradt vagyok, pedig még nyolc óra is alig múlt el. Már épp elfeküdnék a száraz fűvel borított padlózaton, amikor Victor megszólal. Ha szeretnéd, három nap múlva, Wamena felé menet meglátogathatjuk Obaharok faluját is. Bólintok, mire azzal folytatja, hogy Markus készül tüzet gyújtani a férfiházban, ahol mi is aludni fogunk majd. Szerinte érdekes lehet számomra, menjek be, készítsek fényképeket. Ez utasításnak hangzik, még úgy is, hogy Victor kimért, csöndes hangon mondja.

A férfiházba értelemszerűen csakis a férfiak léphetnek be. Ez a falu központi helye, eredetileg a harcosoknak és a különféle ereklyéknek, rituális szempontból fontos tárgyaknak az otthona, amiket csak az arra méltó személy érinthet meg. Az ég felhős, nem látszanak a csillagok odafönt. Dideregve vágok át az udvaron annak leghátsó része felé, ahol az erdő fái alatt már teljes sötétségben áll a férfiház. A gombaszerű, száraz fűvel borított faépületbe egy szűk ajtócskán lehet csak bemászni, erős füstszag csapja meg az orromat, látni azonban alig látok, csupán körvonalakat. Nem ég bent rendes tűz, csak parázslik a fatörmelék a ház közepén kialakított főzőhely mélyén. Amikor kezd hozzászokni a szemem a sötéthez, Markus alakja, arca rajzolódik ki a belső tér közepén. Meglepő látványt nyújt a modern pólóban üldögélő klán-vezető a férfiházban, de a viseleten, jut eszembe, nem lehetek meglepődve, Wamena már modern város, ahová a falu lakói is bejárnak időnként, hogy értékesítsék az általuk készített használati tárgyakat, eszközöket. Markus nem szól egy szót sem – amúgy sem egy beszédes valaki –, csak mosolyog és mutatja, hogy menjek beljebb, úgyhogy térdre ereszkedve behúzódom én is a szalmával borított kemény padló belső részére. Idebent jóval melegebb van, mint az udvaron, s a füsttől valamivel szárazabb a levegő. A főzőhely előtt nagy kupac sült édesburgonyát pillantok meg. Markus mormol, sutyorog, persze egyetlen szavát sem értem, és ahogy nézem ezt a viseltes arcot, figyelem a dani férfi mozdulatait, és telik az idő itt, kettesben, a férfiházban, elfog valami elképesztő nyugalom. Leengedem a gépet, leteszem magam mellé a padlóra, mert már az van bennem, hogy nem volna helyénvaló fényképeket készíteni. És nemcsak Markus vagy a hely szelleme miatt, magam miatt sem, mert kizökkentene ebből az állapotból. De vajon miből, pontosan milyen állapotból? Annyira lekötött napközben a koncentráció, a hőség, az, hogy haladni kell, hogy nem tudatosult bennem, hová tartunk igazából. Nem is realizálódhatott, mert gyakorlatilag semmit sem tudtam a helyről, arról, kik és hányan élnek – mivel fogok szembesülni – Palimolo faluban. És csak most kezdem átérezni, mennyire meglepő és idegen a völgy, a zárt közösség, miközben mégis otthonos és szokatlan biztonságérzetet nyújtó hely(zet) ez. Ott motoszkál bennem, folyamatos kérdésként lebeg, vajon milyen események, ünnepek, rituálék, betegségek és halálozások helyszíne lehetett például a férfiház, amelyben idegenként, nem daniként most itt lehetek.

Jegyzet:

[1]Falk-Rønne, Arne: Barátaim, a kannibálok, Gondolat Könyvkiadó, 1983.

‍